Mese, mese, meskete...

   Vasárnap estefelé írtam egy mesét, sőt, hamarjában illusztráltam is. Gyerekkorom óta nem fordult velem elő. Az ötletet a fák szimbólikájának tanulmányozása szülte.

   

A fák tudvalevően az emberiség egész történetét végigkísérik, különböző vallások is magukévá tették, mitológiájukba olvasztották őket. Hogyne tették volna, hiszen a fák egyszerre kötnek össze bennünket a rejtélyes földalatti világgal és végtelen magasságokba nyúló ágaik segítségével egy másik nagy titokkal, miközben helyükről nem mozdulnak el. Századok türelmes tanúi lehetnek. Van, akinek még az is rémlik, hogy a "beszédüket" meg tudja fejteni, sőt, kommunikálni képes velük. Szerény magánvéleményem szerint elég, ha hisz benne valaki, mint annyi másban... Ez a fajta hit legalább ártalmatlan.

   A mesém is erre a találkozásra épül : egy félénk kisleány és egy faóriás véletlen találkozására. Az óriás váratlan bizalmat ébreszt a leánykában, olyannyira, hogy az önkéntelenül hozzásimul és kérges fülébe suttogja búját-baját, amit még szüleinek, testvérének se mondhat el, attól félve, hogy kinevetik. S hogy, hogy nem, a fa válaszol, de oly halkan suttogva, hogy csak a kislány hallhatja meg (nomeg én, de nem árulhatom el...) Mindenesetre a leányka könnyű szívvel folytatja útját.

   A fák lélegezni segítenek, melegítenek, hajlékot, táplálékot nyújtanak, árnyékot adnak, békehírt hoznak... és sorolhatnám még tovább. Sőt, ahogy az ábra mutatja, néha-néha megnyugvást hoznak a háborgó léleknek...