Toulouse-Lautrec képei között

   Túléltem az elmúlt hetet, kicsit cseppfolyós állapotban ugyan, makacs visszérgyulladással, vállfájással, fáradtan, de túléltem! Sőt, nem sajnálom a plusz erőbedobást, amit kívánt tőlem, nem éppen a legjobbkor, de bőven kárpótolt érte.

   Szombatra nagyméretű tiltakozó felvonulást hirdettek a szakszervezetek a kormány nyugdíj-tervezete ellen. Ezért nem mertem vonattal menni Párizsba, mert nem volt biztos, hogy az utolsó pillanatban lesz-e vonatom oda-vissza. Másrészt pedig, bár fiam felajánlotta, hogy eljön értem a pályaudvarra (Gare du Nord), amelyet békésebb időkben is nehéz autóval megközelíteni, nem akartam még hét végén is ezt a plusz terhet rátenni. Inkább úgy döntöttem, hogy autóval megyek. 

   Vasárnap reggel 10-kor elindultunk Párizs szívébe, a Grand Palais-ban rendezett nagyszabású Toulouse-Lautrec-kiállításra. Kicsit féltem a több mint egy órás tiporgástól, bár pontos időre lefoglalta a fiam a belépést, sorban állni nem kellett, de a termekben alig lehetett a képekhez hozzáférni, s méginkább előttük révedezni. Két szinten  -  s mindegyiken több teremben is  -  egészen nagy terjedelemben adott képet a kiállítás a festő rövid életű munkásságáról, a tehetséges kamasz első képeitől az érett művészig.
   Nem részletezem Henri de Toulouse-Lautrec életútját, belefér e két dátum közé : 1864-1901. Öröklött betegsége miatt (a szülők többrendbeli rokonházassága folytán) nem lépte túl a 152 cm magasságot, de tehetsége óriássá tette a 19. sz-i festészetben. Bár 37 éves korában elvitte az alkohol és a szifilisz, több mint hétszáz festmény és majd ötezer rajz maradt utána, nem számítva a litográfiákat, akvarelleket és a plakátokat.
   Amikor a délvidéki Albi városából Párizsba ment alig 20 évesen és belevetette magát a 19. sz. végi bohém művészvilágba, a kabarék, bordélyházak világába, ahol rengeteg modell állt rendelkezésére, s a prostituáltak között meleg fogadtatásra talált: engedték bepillantani "munkájuk" kulisszái mögé, valósággal kényeztették... 
   Tudvalevően (mert már többször is ecseteltem) hozzám rajzai állnak közelebb, éppúgy, mint Egon Schiele esetében is. A csodálattól megrendülve hosszasan álldogálltam egy-egy rajza előtt, szinte "átéltem" a pillanatfelvételként néha alig feldobott, s mégis oly csodálatosan pontos kontúrokat, az alig jelzett fekete kesztyűt vagy fekete harisnyát, a bonyolult pózokat, melyek közül valószinűleg néhányat fényképfelvétel előzhetett meg. S Agnès, a menyem nagy örömet szerzett spontán megjegyzésével, amikor azt mondta, hogy én is efajta rajzokat csinálok... Hát igen, válaszoltam pironkodva, csakhogy az én nevem nem Toulouse-Lautrec...

a budapesti Szépművészeti Múzeumból kölcsönzött kép