Sol invictus...

Annak bizonyítékául, hogy ide is megérkezett a nagyon-nagyon várt tavasz,

íme a kertemben a százéves téglafal láthatatlan repedésében megkapaszkodott ibolyatő...

Engem mindig meghat az ÉLET efféle, minden akadályon magát átverekedő akarása és önbizalma: ha csak egy múló pillanatra is, de élvezheti a napot, az esőt, onthatja illatát, ha mégoly szerényen is.

A pillanat, ha múlékony is, megér minden kockázatot: belekóstolni az élet egyedi ízébe, csak egy harapásnyira is...

Amikor olyan sokan tetszelegnek a panaszáradatban, s nem is mindig azok, akiknek legtöbb nyomós oka lenne rá, minden csodálatom azoké, akik a megpróbáltatások súlya alatt is boldogan nyitnak szemet minden nap az életre, mondván:

"Megtörtént mégegyszer a csoda!

Még mindig élek!"

S ha hívők, esetleg hozzátesznek még valami köszönetfélét annak, akinek lelkiismeretük szerint tartoznak vele...

A mi utcánk 1961-ben...

Régi akvarell még 1961-ből, hetedikes koromból.

Illyés Gyula : Kháron ladikján

Kháron ladikján

Kháron ladikja nem akkor indul velünk

midőn lezárul és befagy a szem.

Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk

a végzetes vizen.

Esztendőkkel előbb irigy sorsunk behajt

s ringat a csónakon, amely

- bár nem kedvünk szerint - épp oly gyönyörű part

hosszában suhan el;

épp oly szép Canale-n s lagunákon, akár

a nászutasoké!

Hisz minden ugyanaz: az ég, az út, a táj,

épp csak - visszafelé!

Minden oly gyönyörű, sőt titkosan ahogy

elleng, még gyönyörűbb!

Olyanformán, mint a dallam attól, hogy ott

hagyja a hegedűt.

Ülünk barátaink s fáink közt, nevetünk,

- vidám vita folyik -

s egyszer csak ringani kezd velünk, (csak velünk!)

kifelé a ladik.

Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog

s ha sír is, hála könnyet ont,

hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d'Oro-t

látott, ha nem lát is viszont!

25 éve Isztambulban...

1986 januárjában már második éve laktunk Isztambulban. Előző év szeptemberében sikerül másik lakást találnom, ezúttal a szobáink ablakai, nomeg egy kis erkély is a Boszporuszra nyílt és megvallom, reggelenként első mozdulatom volt a függöny félrehúzása és egy pillantás a Boszporuszra, lent, az ablak alatt... Ez a látvány még sokáig kísértett visszaköltözésünk után is: amikor itt, Valenciennes-ben felhúzom a rolót, a szemben levő házak vörös tégláiba ütközik a szemem... Hiányzik a perspektíva mélysége, nomeg a Boszporusz állandóan változó fényei, a kis és nagy hajók szüntelen nyüzsgése. Még ha nem fürkésztem is megállás nélkül, szememben állandóan benne volt a megunhatatlan látvány 5 éven át!

Most viszont az isztambuli télről akarok néhány szóban megemlékezni. Most olvastam egy ott élő, majdnem törökké lett francia nő blogján, hogy ma havazik Isztambulban... Erről jut eszembe az a bizonyos 1986-os március 6-a (érdekes módon, egynémely dátum milyen nagy pontossággal marad meg bennünk!). Előző nap már 20° körül járt a hőmérséklet, tavaszi szelek fújdogáltak egy ideje és a fűtőolaj-tartályunk is majdnem teljesen kiürült. Ráérünk feltölteni ősszel, gondoltuk megkönnyebbülve. Másnap reggel, a függönyt félrehúzva, jó méteres hó borította az utcát! Az ajtót is alig bírták kinyitni! Ehhez hozzá kell tenni, hogy Isztambul dombokra épült és a parti sávoktól eltekintve szinte minden utca lejtős. A közlekedés azonnal leállt, az iskolákat is bezárták. S mindez 2 hétig tartott, a hó csak esegetett tovább... Eleinte örült mindenki a kis ráadásnak, mert messze volt már az év végi szünet (karácsonyi, ugyebár, nincsen...) A gyerekek szánkóztak az ablak alatt és kunyhót ástak a mély hóba. A házak ereszéről karvastagságnyi jégcsapok lógtak...

A probléma akkor lett kicsit kényesebb, amikor elfogyott a fűtőanyag. A szállító nagy tartályos teherautók nem tudtak közlekedni - egyet láttam a sarokház falába fúródva, keresztben az úton, olaját vesztve, s ezzel még síkosabbá téve az utat... Szerencsésebb ismerősök összegyűjtötték a fűtetlen lakások kárvallottjait és nagy kártyapartikkal teltek a napok. Soha nem láttam még Isztambult ilyen csendesnek. Volt, aki még a síléceket is felkötötte...

Nőnapra...

Gondolkodtam, tétováztam, mit küldjek magunknak, magamnak a blogra, nőnap alkalmából, az elsöprő többségükben női látogatóknak (ha van is köztük ritka férfi, a névtelenség, sőt többnyire a némaság ködébe vész... Kár.). Meg aztán, minek is a nőnap, az iyesmit olyankor szokták bevezetni amikor az emígy kitüntetetteknek csak ez az egyetlen nap jár az évből... Hacsak nem valami kereskedelmi fellendítés hátsó gondolata bújik meg mögötte. Végül is úgy döntöttem, hogy 1 nap is jobb, mint semmi, van még megoldásra váró probléma elég, legalább ezen a napon terítékre kerül egy-kettő a magas szférákban, és nőtársaimban is tudatosul saját fontosságuk, egyenlőségük, bár nem egyformaságuk a másik nemmel kapcsolatban. Igen, kapcsolatban és nem pedig szemben, harcos szembeszegülésben... Hiszen mindkettőnek szüksége van a másikra, kiegészítőnek, és nem ellenségnek.

Közeledik a tavaszi tárlat...

Vészes gyorsasággal közeledik a csoport tavaszi tárlatának időpontja. Ideje lenne az 5 kép elkészítéséhez fogni, mert megint hamar nyakamon lesz a kés... Az az érzésem, hogy megint a szokásos paradoxon rabja leszek: egyrészt nélkülözhetetlen szükségem van szigorú keretre, amely kötelez a cselekvésre, másrészt meg, mint a rossz ló, mindig ellenkező irányba húzok, ha valamerre köteleznek... A józan ész azt suttogja az egyik fülembe, hogy itt az ideje és sok stresszt takarítok meg vele, az ördög pedig a másik oldalon arra csábít, hogy vegyek egy nagy lélegzetet a szabadság és a transzgresszió részegítő illúziójából, még ha drágán kell is megfizetni 2 hónap múlva... Gyerekkoromtól emlékszem arra a megkönnyebbült fellélegzésre, amit bármilyen kicsi haladék is megadott: 5-10 perc a felkelésre, a lefekvés elhalasztása - általában bármi kellemetlen dolog akármilyen kicsi haladéka - kiváltott bennem, s ez ma is folytatódik... Talán halálom napját is sikerül majd elhalasztanom?...

Négysorosok

Gabi ötletére válaszul : Pilinszky több négysorost is írt. Közülük íme néhány, az első a kedvencem:

AGONIA CHRISTIANA

Szellőivel, folyóival

oly messze még a virradat!

Felöltöm ingem és ruhám.

Begombolom halálomat.

(1958)

A HARMADIK

Hármunk közűl legmaradandóbb,

örökké fénylő ikonod,

örökké omló homokbuckád,

a legveszendőbb én vagyok.

(1958)

HIDEG SZÉL

lakatlan kő, hever a hátam,

emlékek nélkül, nélkülem,

az évmilliók hamujában.

Hideg szél fújdogál.

(1958)

NÉGYSOROS

Alvó szegek a jéghideg homokban.

Plakátmagányban ázó éjjelek.

Égva hagytad a folyosón a villanyt.

Ma ontják véremet.

(1956)