Lépcsőházi allegória

    Próbálom gyorsan megírni a 2024-es évi visszatekintést, nehogy kicsússzak az időből. Mindig ez a "gyorsan", ez a "sietek"  -  közben ráeszmélek : vajon ki siettet más, mint az óra, vagyis én magam?...  Már majdnem dél van, az ebédre kellene gondolnom, mielőtt felmennék a fürdőszobába... Pedig azt se muszáj, akár az egész napot eltölthetném pizsamában, nem nyitva ajtót az amúgy se gyakori csengetésre. 

  Mindez illusztrálja mindennapjaim ellazult, ernyedt hangulatát... azaz amilyen lehetne az én helyzetemben. Helyette az állandó készenléti állapot stresszelő hatása, kimerítő igyekezetem, hogy életem törékeny, dülöngélő egyensúlyát megpróbáljam fenntartani.  

   Csak egy példa a napi elfoglaltságokra : manapság főleg az újévi lapok kinyomtatása és megírása foglal el.  Végre sikerült egy rajzot befejeznem, készen áll a kinyomtatásra, s pont akkor veszem észre egy  -  számomra égbekiáltó  -  hibáját, amit sürgősen ki kell javítanom, mert úgy érzem, mindenkinek éppolyan szembeszökő lenne, mint nekem (megmutattam egyik ismerősömnek : semmi se szökött a szemébe...). De közben el kell mennem a központba, parkolóhelyet váltani a útjavítások idejére. Elvittem a kért 3-4 bizonylatot, számlát, adóbevallást (órák hosszat tartó bütykölések árán a számítógépen), az autó papírjait stb... Kiderült, hogy mégis hiányzik valami a paksamétából : a tavalyi házadó! Ha lesz erőm, holnap viasszamegyek. (Ma jött hozzá egy parkolási büntetés és egy népszámlálás interneten!) Az idő meg csörgedezik kegyetlenül, megállíthatatlanul...

   Bevallom, hogy néha nagy szükségem van másokra, vigasztaló szavakra, hiába akarok mindenáron egyedül is boldogulni. Először is magamnak szeretném bizonyítani, hogy az öregedés még nem győzött le teljesen. Annak ellenére, hogy a pár éve rám zuhanó betegségnek köszönhetően újabb szintre érkeztem (úgy képzelem el az utamat, mint általában : képekben, akár egy lépcsőházat, melyben lefelé ballagok) azt hiszem, kb. a második és az első emelet közötti fordulóban lehetek. Ha úgy vesszük, nem is olyan rossz : talán lesz még egy kis időm, míg az alagsorba érek, ahonnan már nincs lejjebb. 

(kórházi kroki 17 éves koromban)

Minden stílus kérdése...

    Húzódoztam bejegyzés írásától, mert ugye, ha már nem tud az ember valami pezsdítő témáról írni, minek kenje mindenkire nehézkes hangulatát... Attól félve, hogy nem tudom majd teljesíteni a saját magamnak tett fogadalmat a minimum havi 4 bejegyzést illetően, mégis nekifohászkodok...

   Hiszen jól ismert, hogy a semmiről is lehet oldalakat írni, minden a stílustól függ. Nyilván nem lehetek biztos benne, hogy stílus tekintetében megütöm-e az ehhez szükséges szintet... Ha meg olyan érzékletesen le tudnám írni, hogy mindenki teljesen átérezze a hangulatomat, a mélységes fáradtságot, a különféle válogatott fájdalmakat, az ingerszegénységtől szenvedést, az előttem tornyosuló, lehangoló perspektívák tömegét, csak lelomboznék vele minden erre járó, jószándékú olvasót, aki különb bánásmódot érdemel! 

   Ma pl. megint kaptam egy parkolásról büntetést : az év utolsó napján, miután némileg összetörve az előző esti rolós-teraszos epizód és az azt követő sürgősségin töltött órák után elszaladtam (?!) egy cukrászdába az esti vacsorához süteményért  -  mivel nem bírtam saját erőből elkészíteni  -  lecsapott rám a láthatatlan bírságoló azért a pár percért, míg megálltam a bolt előtt... Évek óta oda járok nagyobb alkalmakra tortáért, parkoló díjat sose kellett fizetni azért a pár percért, amíg átvette az ember a megrendelt árut. Na de ha valakire ugyebár "rájár a rúd" (hallottam sokszor gyerekkoromban), akkor nincs mit tenni, el kell fogadni a balsors ajándékait és kivárni, míg eláll a zivatar. Ha eláll...

   Hogy mégis megüssek egy pozitív hangocskát is : pillanatnyilag süt a nap s 0° körül van a hőmérséklet. Talán el tudok majd ballagni gyalog is a központba  -  és vissza... Ha az autómat elmozdítom, azonnal elfoglalják a helyét. Legritkább dolog városunkban manapság az ingyenes parkolóhely. Legfeljebb hétpróbás gyaloglóknak.

...kb. a hangulatom is ilyen...

Kalandos évvége

    Itt vagyunk hát megint egy új év kezdetén, szinte még a kapujában. Érzem a megkönnyebbülést, mely egy ideje a hajdani lelkesedés helyére lép bennem: na, ezt is megértük! Vajon mennyi maradt még? Itt, Franciaországban a százévesekkel Szajnát lehet rekeszteni...

   December 30-án este 8 felé mégis úgy éreztem egy pillanatra, hogy elérkezett földi pályafutásom vége. Igaz, hogy már hetek óta nagyon fáradtnak éreztem magam, főleg az állandó erős stressz hatására, amin nem segített a pihenés sem. Túl voltam a karácsonyi forgalmon, már csak a szilveszteri könnyű vacsora maradt hátra 2 barátnőmmel, akik maguk is részt vettek a szervezésben. Estefelé megvacsoráztam és éppen a tévé előtti fotel felé igyekeztem pihenni, de még megírtam egy rövid bejegyzést francia blogomra  -  mintegy évzáró pillanatfelvétel gyanánt  -  de éreztem pár mondat után, hogy erőm fogytán és még a szavak is menekülnek előlem... Ilyesmi még sosem fordult elő velem! Csodálkoztam és letettem a lantot aznapra.

   Előtte még   -  egy hirtelen felbuzdulásnak engedve  -  kiszaladtam a teraszra egy kis hulladékkal, s közben benyúltam az ajtó résén, hogy felkapcsoljam a kinti lámpát (bár nélküle is jól láttam!), s tévedésből a redőny leeresztő gombját nyomtam meg helyette... Itt volt a sors keze, ördögi sugallata! Megfordultam a zajra és az utolsó pillanatban, láttam a villannyal működő roló lassú ereszkedését, immár csak 60 cm-re a föld felett... Elkaptam és megpróbáltam megállítani. Sikerült leblokkolni (leállt a motor) 50 cm körül, de ahhoz nem volt elég, hogy átférjek alatta és térdre se tudok ereszkedni. Átfutott rajtam, mi lesz, ha kint kell az éjszakát töltenem egy szál pulóverben (0° körül), anélkül, hogy segítséget hívhatnék... Utolsó erőmet összeszedve, előre vetettem magam a földön a résben, és sikerült becsúsznom a konyhába. Igen ám, de a földről egyedül nem tudok felállni már évek óta! Nagynehezen elcsúszkáltam fenéken a telefonomig, mely szerencsére a táskámban volt egy széken, és hívtam a tűzoltókat (mint kell elsősegély esetén), immár a negyedik alkalommal az utóbbi években. Közben visszacsúszkáltam a bejárati ajtóhoz, hogy kinyissam a tűzoltóknak.

   A többit igyekszem rövidre fogni : elvittek a sürgősségire tiltakozásom ellenére, mert a vérnyomásom 22/18-ra ment fel a nagy stressz és a fizikai megerőltetés következtében. Éjjel 2 körül hozott vissza egy mentő néhány vizsgálat után (röntgen, EKG, vérvétel, vérnyomásmérés többször). Az orvosi diagnózis : szívelégtelenség, kis víz a tüdőn (?), magas vérnyomás, stb. Keresnem kell egy kardiológust is, már csak ez hiányzott a boldogsághoz!

   Másnap azért megtartottuk a szilvesztert 2 barátnőmmel, mint már évek óta, intim, baráti, kellemes hangulatban. Jót tett nagyon, kicsit regenerálódtam tőle.

Minden egyes és nagyon kedves látogatómnak 

hasonló kalandoktól mentes

 szép és békés, örömökkel teli új évet kívánok!

isztambuli szilveszter 40 évesen

... és ma...

Kis Karácsony, nagy Karácsony, kisült-e már a kalácsom...

   Nehéz kiszámítani az időjárás fordulatait. Az előbb még ragyogóan sütött a nap, mióta felhúztam a redőnyöket reggel. Délután 3 óra felé meg már villanyt kellett gyújtani, olyan sötét ködös lepel borult ránk. Nem is érdemes figyelmet szentelni neki, többnyire ki se nézek az ablakon, minek?... Semmi figyelemre érdemes nem történik az utcán, legfeljebb az útjavító pokolgépek zaja rázza meg a csendet (szerencsére decemberben szüneteltek... és velük mi is pihenhettünk). A kert pedig téli álmát alussza, csupaszon.

   24-én délben megjöttek a gyerekek a kutyussal, aki aztán megállás nélkül futkározott a kert vége és a nappali kanapéja között, mihelyt egy szomszédos macska megjelent a fal tetején. Fiam rögtön ebéd után nekilátott a régi Freebox lecserélésének a frissen érkezett újra (ami miatt elutazásuk után jó néhányszor megugrott a vérnyomásom! Persze, arra várt az ördöngös masina, hogy egyedül maradjak vele...). Estefelé pedig az ajándékokkal megpakolva mind az öten (plusz a kutya) elmentünk menyem, Agnès szüleihez, akik a város másik végén laknak.

   Finom ünnepi vacsora várt ránk. Kilencen ültünk az asztal körül, alatta pedig a két kutya ismerkedett egymással. A hagyományhoz híven kacsamáj volt az előétel, utána egészben sült óriási kappan vagy 3 féle körítéssel, és a mellékelt desszert. Az ajándékokat még az apéritif után kiosztottuk. Nagy kő esett le szívemről : mindenki elégedettnek tűnt! Éjfél után kettő lehetett, amikor ágyba kerültünk.

   Másnap délben nálam folytatódott a lakoma, ugyanazokkal. Jó adag egyben sülő sertéshúst tettem bő órára a sütőbe : előtte megkentem egy kis mustárral, majd pár csepp mézzel, megfűszereztem és köréje vörös- és fokhagymát szeltem bőven, valamint felszeleteltem 4-5 savanykás sütni való almát hámozatlanul, csak a magházat távolítottam el. Alufóliával takarva sütöttem 1 órát, majd fólia nélkül pirítottam egy kicsit. Hozzá 3 féle színű püré lett a körítés. S életemben először nem én csináltam, hanem úgy vettem a hagyományos karácsonyi fatörzset, mégsem úsztam meg hátfájás nélkül, pedig Agnès mosta el az összes edényt...

December közepe táján

   Maradt egy kis időm ebédig. A tegnap főtt csirkecombot elég lesz megmelegíteni. Ezennel elhalasztom a kimenőt délutánra, hiszen a hét végén úgyis be kell vásárolnom a 9 személyes karácsonyi ebédhez. Takarékoskodom az erőmmel az ünnepekre.

   Megígértem, hogy sütök vagy 40 madeleine-t a holnaputáni társulati gyűlést követő vacsorára. Az év utolsó összejövetelére az a szokás alakult ki, hogy mindenki vesz egy kis ajándékot (max.10 € értékben), amit egy nagy kosárban gyűjtünk össze és a végén mindenki sorshúzással kap egyet a kosárból. Nem is lehet tudni, kitől kapta és kihez került az övé. 

   Még fő a fejem pár karácsonyi ajándék ügyében, de a nagyja már megvan. Másik fejtörés tárgya a menü, bár vannak hagyományos fix pontjai, pl. előételnek kacsa- vagy libamáj és desszertnek kávékrémes fatörzs (fiam kívánsága gyerekkora óta és ilyesmiben ragaszkodik a hagyományokhoz). Örülök, hogy a kacsát már valaki előttem meghizlalta, levágta, s nekem csak a kész májat kell felszolgálnom szeletekben, mézeskalács párnán, finom likőrös bor és egy kanálnyi fügelekvár kíséretében!... 

   Itt félbeszakítottam az írást és másfél órát boltban töltöttem. Most jöttem meg a korán sötétedő szürke ég alatt, a finoman szitáló esőben az útjavítással járó akadályfutás után, és kitiporogtam magam a sárban, míg a csomagokat kipakoltam a ház előtt. Átszaladtam szomszédasszonyomhoz egy frissen sült baguette-tel, mert 86 évével és számos krónikus bajával ilyesmire már nem vállalkozik. Meg se kérdezem, hogy van-e szüksége kenyérre, mindig hozok neki is frisset.

   Életem e banális részleteinek megörökítése nem szolgál másra, mint hogy eszembe juttassa majd valamikori hétköznapjaimat, úgy a 21. század elején, egy nedves decemberi hónap közepe táján, karácsony felé közeledvén... 

   

Újjászületés

   Szombat-vasárnap  szinte állandóan szemerkélt az eső, már felkeléskor villanyt gyújtottam, mert úgy tűnt, hogy földig érnek a felhők. A hétfő se lett különb.

   Emiatt se kívánkoztam kimozdulni. A hét végét nagyrészt a TV előtt töltöttem, mert egyszerűen nehéz volt a képektől elszakadni. A Notre Dame katedrális restauráció utáni ünnepélyes átadása zajlott. (Megjegyzem magamban, hogy a nevét már szinte nem is fordítják le más országokban, hazai nyelvekre, ha szóba kerül. Pedig pl. magyarul hívhatnánk Miasszonyunk templomának is, hisz ez lenne a szószerinti fordítása... De már Victor Hugo regényének is ez a magyar címe : "A párizsi Notre Dame". Ennek a Viktornak viszont rengeteget köszönhet a katedrális legendás hírneve, viszont a későbbi, már olvasni alig tudó generációk számára Walt Disney jelenti majd a referenciát... esetleg egy híressé vált musical).

    A sok meghívott elnök, császár, király vagy trónörökös eltörpült a templomhajót elfoglaló több ezer valódi díszvendég mellett, akik a mentés és az újjáépítés igazi hősei voltak. Elsőként a többszáz tűzoltó, akik hajnalig küzdöttek a lángokkal, a fenyegető teljes  összeomlással, sokszor életüket is kockára téve. Óriási tömeg gyűlt össze még a füst megjelenésekor délután, párizsiak, turisták vegyesen, végigkísérve egész éjjel, csendben imádkozva, sírva, ki hogy, a küzdelmet. A város, a kormány és a köztársasági elnök azonnal, egy hangon vette kézbe az irányítást. Bevallom, én magam is lélegzetvisszafojtva követtem, kényelmes fotelemből, a TV előtt.

   5 év telt el. Macron elnök már a megnyitás előtti napon eljött újra (ahogy az elmúlt 5 év alatt többször is) és a TV-ből mi is bepillanthattunk az óriási változásokba, 2019. tavaszának apokaliptikus benyomásai után... Elsőnek a nagy világosság tűnt fel : a hófehérnek tűnő falak az évszázados szürkeség után. Mintha fehérre festették volna, pedig csak aprólékos hangya-munkával eltávolították  -  lekaparták  -  a gyertyafüst, szurok, por, helyenként a tűzvészkor megolvadt ólom maradványait a kövekről. Minden restaurálódott, az ablakok megtisztítva, felújítva újra beengedik a fényt, az óriási (8000 sípos) orgonát is szétszedték, elszállították, majd az utolsó darabjáig megtisztítva visszaszerelték a helyére. A tűzvész még javában dúlt, amikor a megmaradt képeket, faragványokat, ereklyéket sikerült láncban kiadogatni az összeomlással fenyegető plafon alatt, az elviselhetetlen hőségben. Minden visszaköltözött a helyére. Mintha misem történt volna? Nem. Sokkal szebben, óriási össznépi élményt hagyva maguk után.

   Van, aki kizárólag istennek ad érte hálát. Joga van hozzá, magánügy. Ami engem illet, látom az országon túllépő megindultságot, adakozást a világ minden részéből, az itteni nagy nemzeti összefogást, ami a nagy dolgok véghezviteléhez nélkülözhetetlen. Ritka pillanat itt Franciaországban, hogy ne legyen belőle össznépi polémia, hogy ne húzzanak ahányan annyifelé az első felindulás elmúltával. 

   Emlékszem, magam is írtam róla pár nap múlva a blogomon : 

"Évente 18 millió turista látogatja a katedrálist: nem hiszem, hogy aki Párizsba jön, elmulasztja; keresztény-e vagy sem, azt hiszem, másodlagos kérdés. 

   Persze, én is olvastam Victor Hugo regényét, láttam a belőle készült (1956) filmet Gina Lollobrigidaval és Anthony Quinn-nel a főszerepben. Azóta már fergeteges sikerű musical is készült belőle, rajzfilmről, videojátékról nem is beszélve! De egy katedrálisba belépni, főleg életemben először, mégis egészen más élmény volt! 1973 telén vagy 1974 nyarán lehetett, Gilbert kalauzolt büszke örömmel.
   Először is megindultság vett rajtam erőt, mint amikor először lát saját szemével az ember egy rég megálmodott tájat, képet, szobrot... Nagyon kicsinek éreztem magam, amikor végigjártam, meglepődtem, hogy mennyi méltóság van az óriási csupasz faragott kövekben az én barokkos aranyozott, festett templombelsőkhöz szokott szememnek! (persze, valamikor a gótikus katedrálisok is festettek voltak kívül-belül, csak az évszázadok lekoptatták a színeket...) Az elhelyezkedése is ámulatba ejtett: óriási hajó a Szajna közepén...
   Aztán megtanultam vele élni, a magaménak is érezni... Nem hívő katolikusként, hanem "csak" állampolgárként, aki szinte családtagnak tekinti, bár csak ünnepélyesebb alkalmakkor jár vizitbe hozzá... Megnyugtató volt, hogy van, rendíthetetlenül, több mint 800 év óta, sok vihart és legutóbb két világháborút is kiállva, szinte elpusztíthatatlan örökkévalóságot sugallva nekünk, törékeny földi halandóknak... 
   Ezért hatott olyan hihetetlennek a magasra felcsapó láng, a sokáig tomboló máglya: mi lesz, ha egyszerre eltűnik ez az elpusztíthatatlannak hitt óriás? Szerencsére a 400 tűzoltó hősies beavatkozása megmentette az épület nagy részét. Igy is évekig fog tartani a helyreállítás, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Párizs mi lenne nélküle?...

(itt irtam rola)

Botladozom...

    Még csak d.u. fél 5 körül járunk, s máris sötétedik. Lehangoló. Azzal próbálok vígasztalódni, hogy röpke 3 hét se kell, máris növekedni kezd majd  -  igaz, cseppenként  -  a Fény napi adagja, s vele szerotonin tartalékunk !  Maga a tény is felvidít egy kicsit... 

   Addig is... Benne vagyunk a karácsonyi előkészületekben. Hol lesz az ünnep a gyerekekkel? Valószínűleg az idén nálunk, megosztva Agnès szüleivel. Az ajándékok beszerzése körüli fejtörőt nem részletezem, évről-évre bonyolultabb, hiszen nem akarom magam ismételni, s nőnek a gyerekek is. Míg játékra vágytak, bizonyos tekintetben könnyebb dolgunk volt. Kb. 12-14 személyről lesz szó. Egyrészt öröm számomra az ajándékok kitalálása és beszerzése, ugyanakkor egyre fárasztóbb. Ha arra gondolok, mi lesz belőlem akár 5 év múlva (ami látszólag nem hosszú táv, de én már azt is kétkedve centizem...), most még örülök, ha kitelik tőlem az ünnep a megszervezése és lebonyolítása. 

   

Lassanként beleízelődhetnék az öregedés stációinak taglalásába, de olyan pontosan, ízesen, olykor meglepett, máskor rezignált öniróniával, ahogyan azt Illyés Gyula remekelte meg a "Kháron ladikján" című művében (Szépirodalmi Könyvkiadó 1969, még a moszkvai magyar könyvesboltban vettem 59 kopejkáért !) úgysem tudnám. A múltkoriban eszembe jutott a könyvecske, ott lapul az íróasztalom egyik üregében. Csak a kezem kell kinyújtani érte. 

   Hogy miért jutott eszembe ? Hát ezért:

   " - A pizsamák ! Hol vannak ?

A telezsúfolt kamrában kutatok, sietősen, hajnali ötkor; vonathoz indulás előtt.

   - Miféle pizsamák ?

   - A két ötliteres !

   - Pizsamák ?!  -  a mindig türelmes, kedves, gyógypedagógus hangsúlyban csodálkozás csendül. Ismerjük az ingerült kézmozdulatot, mellyel mi magunk legyintjük le ostobaságunkat. Az alábbi mondatot egy ilyen legyintés vezeti be.

   - A demizsonok !"

Hát igen. Nyelvbotlás, szóbotlás. Azelőttről ilyesmire nem emlékszem. Nem aludtam volna eleget?... Vagy csak az a fránya homokóra csuklott egyet.