Nehéz a földetérés... Pedig csak augusztus 13-a körül zártam be a ház ajtaját magam után. Tegnap mégis mintha más bolygóról tértem volna meg. A ragyogó kék eget szürke felhők takarták, a néha 40° fölé is felkúszó hőmérő 16°-ra zuhant. Fázom a nap után. Az egyedüllét hűvössége egyelőre jól esik ugyan a majd 2 hónapos intenzív társasélet után. A reflexek átállása még csak folyamatban van...

Velencével kezdődött: 3 nap ebben a csodálatos és egyedi városban, melyben most jártam először. Gilbert-rel tartogattuk a 2005-ös esztendőre, de az egészsége már nem engedte meg. Igy bele is törődtem, hogy megvalósítatlan vágyaim között könyveljem el. Marad még így is belőlük elég sok! Az igazi tragédia amúgy is az, amikor már nincsenek vágyaink...

Fiacskám boldogan és nem csekély büszkeséggel lepett meg ezzel a 3 nappal Magyarországra utaztunkban. Jó kis kitérő volt! Unokáim is élvezték a hajókázást, gondolázást, sőt, hősiesen poroszkáltak a megszámlálhatatlan csatornát átívelő még nagyobb számú bogárhátú hidacskán (hogy a csónak farán álló gondolás is átférjen alattuk). A Dózsék palotája után a Szent Márk téren elszürcsöltem egy limonádét a gyerekekre várva, élveztem a laguna felől fújdogáló enyhe szellőt s arra gondoltam: "carpe diem!"

Kis szünet következik...

Ha véletlenül nem lenne időm

az elkövetkezendő hetekben visszatérni a blogvilágba,

az azt jelenti, hogy elindultam a Nap keresésére...

Itt már majd két hónapja alig találkoztam vele!

A tavasz korai és szép volt, a nyár hűvös és esős...

(tegnap délben 14° volt pl.)

Ha igaz, szeptemberig "szünetelek", addig is

minden kedves látogatómnak

és látogatottamnak

pihentető nyarat kívánok!

Kicsit nehéz írásba fogni, amikor olyan fáradtnak érzi magát az ember, hogy alig áll a lábán, s csak afféle automatikus vezérlés viszi valamennyire előre, de az se nagyon messzire... Szerettem volna elkapni valahogy az ihlet lábát, mert az írás maga is nagyon hiányzott már, de az akkumulátorom teljesen lemerült, úgy tűnik. Talán azért is környékezett meg 1-2 szívós ellenállású vírus, s nem akarnak tőlem szabadulni! Pedig én nagyon is! Köhögés, orrfújás, alig suttogó hang, csípősen folydogáló szemek: így fogadtam 3 napja régi barátaimat családostul - öt személyt! - miközben Lucie már egy hete nálam nyaralt. Szerettem volna brilliásabb formában viszont látni 13 év után J-t és férjét, aki szintén J-vel kezdődik, valamint 3 nagy lányukat... Ma mentek el.

Szeretem a hűséges embereket, szememben a hűség az egyik nagy emberi erény. J. még Berlinben volt Gilbert gimnazista tanítványa, már akkor is kitűnt számos emberi és intellektuális értékével, nagy akaraterejével, munkabírásával. Apja korán meghalt, anyja és nagyanyja nevelte a 3 kamaszkorú gyereket. A francia érettségit és a német Abiturt egyszerre tette le, kiváló erdménnyel, majd atomfizikát tanult hosszú évekig, Leningrádban, a Kamcsatkán, Grenoble-ban és a Dél-Afrikai Cap Town-ban töltve hónapokat, kutatással egybekötve. Férje, J. 18 éves korában került vissza Németországba, azon német telepesek leszármazottai között, akiket még II. Katalin cárnő telepített Oroszországba, s akik a szibériai faluban évszázadokon át megőrizték nyelvüket és vallásukat.

J. meglátogatott minket Mindszenten, Laon-ban és Isztambulban is, tudatva kalandos életének különböző állomásairól. Most már évek óta Grenoble-ban telepedtek meg, ott dolgozik J. egy biofizikai kutatóintézetben, valamint az egyetemen tanár, a férje saját tervezésű bútorokat készít. Semmiképpen nem akartam elszalasztani holmi kis vírusok okából ezt a találkozást! Már kétszer is jártak Valenciennes-ben nálunk, legutóbb 13 éve... J. minden év november 27-én küld pár szót Gilbert születésnapjára, azóta is, mióta meghalt. Csak úgy, emlékezésképpen...

Kristóf Ágota meghalt tegnap reggel...

Irodalmi folyóiratunk (Hauteurs) 19. számának a témája a "francophonies" (így, többes számban) volt. Akkoriban ismerkedtem meg jobban Kristóf Ágota regényeivel. Petőcz András, akivel gyakran összejöttünk, mivel pár évig Lille-ben lakott, írt nekünk egy hosszú és alapos elemzést az író műveiről és a francia nyelvhez fűződő viszonyáról. Lefordítottam a cikket franciára, elolvastam a könyveket. Később röviden találkoztam is Kristóf Ágotával a párizsi könyvszalonon, az "Analfabéta" megjelenésekor. Regényei ("A nagy füzet"-tel kezdődő trilógia) rám is nagy hatással voltak, mint sok más olvasóra a világ minden táján, hiszen kb. negyven nyelvre lefordították. Különösen érdekelt a francia nyelvhez, mint írói eszközhöz való viszonya. 21 éves volt, amikor elhagyta Magyarországot az 56-os forgatagban. Svájcban évekig tartott, amíg megtanult franciául, eleinte magyarul jelentek meg versei egy emigráns lapban. "A nagy füzet" jelen időben íródott, ami drámai feszültséget kölcsönöz a stílusnak, pedig eme hatásos "írói fogás" eredete valószínűleg abban leledzett, hogy a francia nyelvben a múlt idő kifejezése rendkívül bonyolult az egyetlen múlt idővel rendelkező magyar anyanyelvű számára... Ami engem illet, máig is rejtély számomra egyes árnayalatok megoldása...

Az "Analfabéta" c. 2004-ben megjelent önélatrajzi könyvében egyenesen "ellenség"-nek titulálja a francia nyelvet, mivel lassanként kipusztítja anyanyelvét. Ezen a ponton nehezen tudok egyetérteni vele. Egy másik nyelvvel nem elszegényedünk, hanem gazdagabbak leszünk. A francia nyelv hagyja magát megkörnyékezni, kicsit talán megszelídíteni is, de megzabolázni nem. Senki után nem szalad, de néha hagyja magát utolérni.

1966-ban készült ez a rajz, negyedikes gimnazista koromban. Golyóstollal, a "bejáró" vonatban. A nem egészen 20 km-t kb. félóra alatt tette meg velünk a vonat. Ezalatt kellett elkészülnie a rajznak, leszámítva az előkészületeket: ki akar modellt ülni, vagyis nem nagyon mozogni - leszámítva a vonat rázkódását - a toll, a vázlatfüzet kéznél volt mindig.

Ez a fiú osztálytársam volt, nagy foci-sztár, persze csak a környéken. V-val nagyon szerelmesek voltak egymásba, együtt tették meg a vonatozást, csak az állomáson váltak el útjaik. A szép V. másik középiskolába járt. Négy éven keresztül fogták egymás kezét a vonatban, külön kis boldogságfelhőjükön üldögélve. Még ma is magam előtt látom V. szép zöld szemét és két hosszú, derékon alul érő copfját. Az általánosban 2 évig egy osztályba jártunk. Nagyon jó tornász volt és matematikából is a legjobb.

A kamasz-szerelem kitartott, tanulmányaik végén összeházasodtak. Legközelebb a kilencvenes évek elején láttam őket viszont, keresztanyám temetésén. V-t alig ismertem meg, szürke, megviselt arca láttán sem sejtettem, hogy csak pár hónapja van hátra... Sokan haltak el annak idején a falunkban a viszonylag fiatalok közül, villámszerűen lecsapó rákbetegségekben... Csernobil? Ki tudja... A fatalitás megbékül mindennel.

2007-ben ismét viszontláttam E-t. A temetőbe tettem meg szokásos évi látogatásomat az egyre szaporodó rokoni, családi sírokhoz. A sírköveken megdöbbenve fedeztem fel itt-ott sok egykori osztálytársam nevét...

Szokásom szerint magam elé nézve, gondolatokba merülve ballagtam, amikor egy atlétikus alak állta el az utam. Felnézve E. ismertem meg, locsolóját lóbálva kifelé tartott. Hallotta, hogy 1 éve megözvegyültem. V. akkor már vagy 15 éve halott volt. Kérdeztem, hol tart. Lányánál lakik, mondta. Másik társat keresnie elképzelhetetlen...

Az ember és a művész...

Ismét Josée, a kiváló holland származású festő blogjáról (http://labatave.over-blog.com) kölcsönzök egy idézetet:

"A művész annál tökéletesebb, minél inkább elkülönül benne a szenvedő ember és az alkotó szellem." (T.S. Eliot)

Sokan megkérdőjelezték a mondat értelmezését, sőt egyesek nem is értették, hova akar kilyukadni. Van aki azt modta, hogy a szenvedő ember és a művész egyazon személy lévén, el nem választható egymástól, sőt, a művész saját szenvedéséből merít sokszor ihletet.

Ami engem illet, ismét saját, egyáltalán nem egyetemes érvényű véleményt tudok csak mondani, de elgondolkodni érdemes a tételen.

A művész nyilván saját emócióiból táplálkozik, amikor témát választ, s magát a kifejezési módot is ez határozza meg. Abban viszont teljesen egyetértek T.S. Eliottal, hogy ennek az emocioális töltésnek le kell csapódnia, hogy mű születhessen belőle. Amíg a szenvedő ember, legyen akár művész vagy sem, a pozitív vagy negatív érzelmek hálójában vergődik, erősen kétlem, hogy bármilyen, az alkotáshoz nélkülözhetetlen távolságtartásra is képes lenne. Az érzelmek (harag, öröm, szerelem, bánat stb.) köztudottan elvakítanak, márpedig az alkotáshoz igenis éleslátásra van szükség, hogy az ember megérezhesse, még ha nem teljesen objektíve is, hogy meddig tudott elmenni szándékai megvalósításában.

A kis Éva alszik...

Még 1966-ból való kroki. Közös blogunkon említett házinénim unokája, a 3 éves Évi alvás közben, ha jól emlékszem lázas is volt. Golyóstollal készült, talán azért is maradt meg...