1966-ban készült ez a rajz, negyedikes gimnazista koromban. Golyóstollal, a "bejáró" vonatban. A nem egészen 20 km-t kb. félóra alatt tette meg velünk a vonat. Ezalatt kellett elkészülnie a rajznak, leszámítva az előkészületeket: ki akar modellt ülni, vagyis nem nagyon mozogni - leszámítva a vonat rázkódását - a toll, a vázlatfüzet kéznél volt mindig.

Ez a fiú osztálytársam volt, nagy foci-sztár, persze csak a környéken. V-val nagyon szerelmesek voltak egymásba, együtt tették meg a vonatozást, csak az állomáson váltak el útjaik. A szép V. másik középiskolába járt. Négy éven keresztül fogták egymás kezét a vonatban, külön kis boldogságfelhőjükön üldögélve. Még ma is magam előtt látom V. szép zöld szemét és két hosszú, derékon alul érő copfját. Az általánosban 2 évig egy osztályba jártunk. Nagyon jó tornász volt és matematikából is a legjobb.

A kamasz-szerelem kitartott, tanulmányaik végén összeházasodtak. Legközelebb a kilencvenes évek elején láttam őket viszont, keresztanyám temetésén. V-t alig ismertem meg, szürke, megviselt arca láttán sem sejtettem, hogy csak pár hónapja van hátra... Sokan haltak el annak idején a falunkban a viszonylag fiatalok közül, villámszerűen lecsapó rákbetegségekben... Csernobil? Ki tudja... A fatalitás megbékül mindennel.

2007-ben ismét viszontláttam E-t. A temetőbe tettem meg szokásos évi látogatásomat az egyre szaporodó rokoni, családi sírokhoz. A sírköveken megdöbbenve fedeztem fel itt-ott sok egykori osztálytársam nevét...

Szokásom szerint magam elé nézve, gondolatokba merülve ballagtam, amikor egy atlétikus alak állta el az utam. Felnézve E. ismertem meg, locsolóját lóbálva kifelé tartott. Hallotta, hogy 1 éve megözvegyültem. V. akkor már vagy 15 éve halott volt. Kérdeztem, hol tart. Lányánál lakik, mondta. Másik társat keresnie elképzelhetetlen...