Tengerpart

  Körülbelül ilyen volt a strand azon a két napon, amelyiken a tízből jó időnk volt! A többi napon az egész ország kánikulától pihegett, kivéve azt a keskeny kis csíkot itt északon, mely a Somme folyó csodaszép torkolatától a belga hatarig húzódik, s amely nekünk jutott... Persze, a tenger rossz időben is szépséges, színeiben változó, frissítő, jódozott levegővel gyógyító... A szél észrevétlenül permetezi ránk a finom sós cseppeket, s egyszerre azon veszi észre magát az ember, hogy nedves a haja, ruhája, anélkül, hogy a víz közelébe ment volna... Apálykor messze be lehet gyalogolni, csak arra kell ügyelni, hogy a hihetetlenül gyorsan érkező dagály körül ne zárjon bennünket valami kis homokszigeten, mert az erős áramlás messze sodorhat, egészen a nyílt tengerig.

   Nekem vissza kellett utaznom, de a gyerekek ott maradtak még pár napig a két másik nagyszülővel. Remélem, visszatér számukra hamarosan a jó idő!

Nyári anziksz...

   Mielőtt autóba ülnénk Lucie-vel, hogy kb. 10 napra elmenjünk a tengerpartra, ahol Alice vár bennünket a két másik nagyszülővel és holnaptól pár napra szüleikkel is, felteszem a mellékelt rajzot, mely Lucie egészen friss ihletéből született. "Sellő".

  Remélem, az idő is jó lesz, bár frissülést jósol a meteorológia és az angoloktól (pont szemben laknak) mindig várható egy kis eső!... 
   Egy darabig szünetelek és szép nyarat kívánok mindenkinek!

Nyári nosztalgia

  A múltkoriban régi fényképek kerültek szóba s valaki közbevetette, hogy   sohasem nézegeti őket: az emlékei a fejében élnek...

   Elgondolkodtam: nekem viszont szükségem van e "bizonyítékokra", mint valami időgépre, mely visszaröpít szinte azonnal a képen rögzített pillanatba és ízét maradéktalanul felidézi. Újra érzem, amint a délutáni forróság enyhülőben, kiülünk a ház elé a meggyfák árnyékába az apa ácsolta padra és a pillanatok alatt kitelepített székekre. Lábunk alatt harsogóan zöld még a fű, melyből  -  mintegy a fő helyen - kiválik a műanyag ülőke  élénk narancs színe, a fényképész (François) helye...

   A kép hátoldalán felirat: 1993. nyara... Szerencsére feljegyeztem a dátumot, különben könnyen tévedhetne az ember pár évet. Anyósom, apósom utolsó látogatása Mindszenten. Apának még 2 éve maradt hátra. A képen látható személyekből már csak kettő él...

   Nemsoká útra készülünk megint. A ház rendületlenül visszavárja a megmaradottakat és az új nemzedéket, hogy továbbteremtsék az emlékek láncát...

Kánikulai gondolatok

   Tegnap elérte a 38°-ot az itteni hőmérő, ami ritka teljesítmény egy észak-francia hőmérőtől... Tátogtunk is, mit a partra vetett halak, miközben összejöttünk páran, hogy Richarda-ra emlékezzünk. Nemsokára egy éve lesz, hogy meghalt, de ez a szó ma sem illik rá: inkább azt várná az ember, hogy egyszercsak újra betoppan, esetleg megszólal a néma telefonban...

   Hétfőn a hőség ellenére beültem a felforrósodott autóba (kinn parkol ugyanis szegény garázs híján a ház előtt egész évben), mert annyira vágytam már a képen látható kis kerti garnitúrára, mely a fából készültet hívatott helyettesíteni, kilenc évi hűséges és önfeláldozó szolgálat után... Az elmúlt három nehéz év olyan mélyre süllyesztett, hogy szükségem volt kis könnyedségre, színeket vinni a teraszra, a kerti virágok mellé, az életbe... Sokszor ennyi is elég, hogy az ember kellemesen "becsapja magát", miközben tudja lelke mélyén, hogy a valóságot nem lehet félrevezetni...

   

Ma reggel engedett egy kicsit a hőség szorítása, gyorsan kihasználtam, hogy a teraszon reggelizzek! Mint a facebook-on megjegyeztem: 

"Reggeli a teraszon. A tegnapi 38-40° elmúlt, lehetséges, hogy csak ideiglenesen. Nem számít, a boldogság maga is átmeneti állapot, múló pillanat, melyet így kell megragadni, röptében..."

Pergő június

   Mióta visszajöttem (csütörtök délután) nem szálltam le a"körhintáról"! Már a visszaindulás is talányosan kezdődött: a sztrájkoló taxisok miatt lezárták a Párizs körüli belső autópályát, különös tekintettel a repülőterek felé vezető kijáratokra (az utasok gyalog vonszolták csomagjaikat az utolsó száz métereken keresztül...). A megvadult taxisofőrök autókat forgattak fel, gumikat égettek az alagutakban, tiltakozásul az UberPop nevű amerikai cég ellen, mely lehetővé teszi, hogy magánszemélyek telefonhívásra féláron fuvarozzanak utasokat, természetesen adó- és egyéb hozzájárulások lerovása nélkül... Az én utam is arra vezetett, ezért vártam pár órát az indulással. D.e. 11 felé még mindig azt jelezte a felirat, hogy a "périphérique" zárva,  ennek ellenére láttam néhány autót abban az irányban is, ezért nekivágtam: hátha csak elfelejtették eloltani a figyelmeztetést! Szerencsére elég sokan kerülték el óvatosságból az egyébként mindig rettentően zsúfolt utat és így elég hamar kijutottam Párizsból.

   Délután elballagtam a kiállításra, csakúgy, mint pénteken. Az idő egyelőre csodálatosan nyári, hogy lekopogjam. Tegnap elmentem a temetőbe Gilbert néhány hűséges barátjával, akik évente leróják tiszteletüket az eltávozottak sírjánál egy szál piros rózsával és néhány spontán megemlékező szóval. Ugyancsak ők hívtak meg az esti "évadzáró" vacsorára, ahol is kellemes beszélgetésekben volt részem éjfél utánig... Különösen megmaradt bennem az egyik eszmecsere: egyikük (neurológus) a tudatos meditáció erényeit fejtegette meggyőzően... Lehet, hogy elolvasom a könyvet, amit melegen ajánlott, bár lehetséges, hogy majd kilenc éve magam is ezt a fajta éber meditációt űzöm... A könyv arra is jó lesz, hogy tisztázzam a kérdést.

   Ma d.u. elmegyek még a kiállításra ügyelni, s nem utolsó sorban a látogatókkal elbeszélgetni. Hétfőn zárunk.

Mellékelek egy másik kiállított terméket. 

Homokóra a zajban...

   Pár óra múlva autóba ülök, és nyakamba veszem a kb. 230 km-t, mely elválaszt a gyerekek otthonától. Az utcán, pontosan az ablakaim alatt, fülsértő zajjal fúrógép működik teljes bedobással, a dübörgéshez hozzá kell adni a teherautó motorját, mely az energiát szolgáltatja... Alig egy hónapja temették be az előző "lövészárkot", mely az utca teljes hosszában akadályozott bennünket pár héten keresztül a parkolásban. Ezúttal keresztben fúrnak, a gázórákat teszik az utcán leolvashatóvá. Ami azt jelenti, hogy pénteken átfúrják a falamat is, le a pincébe!

   Csak pillanatkép a mindennapokból... A zaj miatt nehezen tudok koncentrálni, de azért szeretném feltenni ezt a pár sort, mert az elmúlt hét (sőt, hetek!) jól megterhelt programjai akadályoztak a blogolásban. Főleg a kiállításra készülés  -  illetve a készülni nehezen tudás egyéb halaszthatatlan események miatt  -  szorult háttérbe a blog. Csütörtök estére végre a negyedik rajz is megszületett és üveg alá került, péntek reggel megtörtént a rendezés, melyet este ünnepélyes megnyitó követett. 29-ig még többször elmegyek felügyelni délutánonként, mihelyt a gyerekektől visszaérek.

egyik kiállított képem

   Néha megkérdezem magamtól, nem kellene-e lemondanom ezt az elfoglaltságot is. Jó adag stresszt takaríthatnék meg vele, évente legalább egyszer, de néha többször is. Sok mindenről lemondtam már, mióta Gilbert meghalt, hogy megmaradt erőmet kicsit magam köré összpontosíthassam. A rajzolás, festés nem lesz élethivatásom  -  eldőlt ez már legalább ötven éve... Végül is lett-e egyáltalán valamilyen "élethivatásom"?... Nehezen tudok néha választ adni önmagamnak feladott kérdéseimre. Minden valószínűség szerint elkéstem bármilyen választással immár... Maradt a napok lehető leghasznosabb és legkellemesebb elmorzsolgatása. Végül van ennél rosszabb megoldás is, azt hiszem.

Szorul a hurok

   A mellékelt képből kiderül, miért nincs időm mostanában blogolni, legfeljebb a facebook-ra pillantok be néha kikapcsolódásképpen. Kell a kis eltávolodás, a szem, az agy pihentetése, amikor ír vagy rajzol az ember, különben azt is belelátja a készülő "dologba", amit csak beleképzel, ami csak szándék gyanánt van jelen. Már régen észrevettem ezt a különös és csalóka játékot, amit az "ihlet" játszik velünk. S amikor mintegy kiöblített, friss aggyal, tekintettel vesszük újra szemügyre készülő művecskénket, minden hibája, elégtelensége egyszerre szemünkbe szökik.

   A csoport kiállítása pénteken, 19-én kezdődik, s én szokásom szerint az utolsó pillanatban fogok hozzá... Pedig időm volt bőven, ha tízszer annyi lett volna, akkor sem változott volna a helyzet, most már tudom. Megpróbálom néha analizálni (pszichoanalizálni?) az "esetemet", még ha nem is egyedi. Ugyan miért van rá olyan kóros szükségem, hogy időt nyerjek, miközben a stress szédületes mértékben emelkedik?... Összes, nem csak jótékony hatásával egyetemben, a kimerülés határára sodorva, melyet előre ismerek... Vajon csak ilyen felspékelt adrenalin mellett tudok kihozni magamból elfogadható teljesítményt?