"Boldog idők"...

   Megintcsak visszamerengek egy kicsit a múltba... Ez a kép szintén a "boldog idők" címzetű fiókban őrződik. Hogy miért tesz jót elmélázni rajta? 

   Mindjárt azért is, mert kinn hűvös szél fúj és a tavasz nem akar megérkezni még március végén sem. A fákon egy szál levél sincs...

   A képen viszont nyár van, de nem elviselhetetlen kánikulai forróság. Bizonyíték rá, hogy François hosszú nadrágot és hosszú ujjú inget visel, miközben nagy igyekezettel tanulja a kukoricamorzsolás műveletét a kiterített nagy fólián: hogyan kell lepergetni a szemeket egy már lekopaszított csutka segítségével... Nekem nagyon ismerős mozdulat.

   Az előtérben öcsém hétrét hajtogatva az alacsony sámlin a maga 190 centijét, derűsen és nagy hatékonysággal már szinte maga töltötte meg a (apa által kötött) nagy kast.

   Anya kendővel védi fissen berakott haját az esetleg szállongó porszemektől. Szeret így dolgozni, csoportban, tréfálkozva; jó hangulatban gyorsan megy... Közben megjegyzem magamban, hogy akkor még (a 80-as években) milyen "jól nézett ki", mely kifejezés a családi kód szerint annyit jelentett, hogy minimum 20 kg felesleget cipel az ember!... Apa halála után, majd tíz év múlva le is adta... 

   A háttérben békésen kapirgálnak a tyúkok, nemhogy félnének, még egyre közelebb is húzódnak, hátha akad egy-két eltévedt kukoricaszem. A szín, benne a kék Komar motor és a biciklik, az akkurátusan összerakott fa és a szalmakazal mind apa keze nyomát őrzi. Kívülről tudom a ház minden zegét-zugát, mely éveken át alig változott. Tavaly nyárig. 

A Költészet Világnapja és egyebek...

Március 21. a tavasz naptári kezdete és egyben a Költészet Világnapja! 

Tegnap egy költő társaságában jártam a párizsi könyvvásáron.    Évek óta nem mentem vissza: nem volt kedvem belevetni magam a nyüzsgésbe, de J-P N. meggyőzött, s az utolsó pillanatban elfogadtam a meghívást, hogy vele és feleségével a vasárnapot Párizsban töltsem.

Kellemes találkozások fűszerezték szerencsére a fárasztó téblábolást! Közöttük is megmaradt az algériai standon a hosszú beszélgetés egy kb. fiam korú karikatúristával. Sok izgalmas témát vetettünk fel: mi minden változott és milyen irányban, mióta én ott éltem két éven át? Felelevenítettük constantine-i orosz tanári élményeimet, utazásainkat az óriási országban. 

Sok kérdést tettem fel az uralkodó légkörről, a fiatalság hangulatáról, a vallás magánéletre nehezedő, egyre nagyobb súlyáról. "Lehet-e valaki egyszerűen ateista?"  -  kérdeztem. "Lehetni lehet  -  hangzott a válasz  -  ha mélyen, nagyon mélyen eltitkolja"... Tulajdonképpen nem lepett meg. Ennyit a lelkiismereti szabadságról.

A Költészet Világnapját pedig egy Kosztolányi-verssel és Karinthy Frigyes paródiájával ünneplem meg.

Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai (1910)

Mint aki a sínek közé esett...

És általérzi tűnő életét,

míg zúgva kattog a forró kerék,

cikázva lobban sok-sok ferde kép,

és lát, ahogy nem látott sose még:

Mint aki a sínek közé esett...

a végtelent, a távol életet

búcsúztatom, mert messze mese lett,

mint aki a sínek közé esett: 

Mint aki a sínek közé esett  -  

vad panoráma, rémes élvezet  -

sínek között és kerekek között,

a bús idő robog fejem fölött,

és a halál távolba mennydörög,

egy percre megfogom, ami örök,

lepkéket, álmot, rémest, édeset:

Mint aki a sínek közé esett.

"A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései" című ciklusból

Mint aki halkan belelépett.

És jönnek távol, ferde illatok
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog
Mint aki halkan belelépett.

Mint aki halkan belelépett
Valamibe... s most tüszköl s fintorog
Mint trombiták és roppant trombonok
S a holdvilágnál szédelegve ferdül
Nehéz boroktól és aranyló sertül
Úgy lépek vissza mostan életembe
Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet -

Mint aki halkan belelépett.

    (Karinthy Frigyes: Igy írtok ti)

Tavaszi séta

Photo: Claire Debay

    Elhagyatott blogok, ritka mozgás a Facebook oldalakon: jó jel, azt jelenti, hogy a tavaszias idő kicsalogatott mindenkit a képernyő mellől a napsütésbe! Alig-alig mertük elhinni, hogy napokig itt marad az anticiklon, amelyik igen ritkán állapodik meg felettünk, akkor is csak rövid időre szorítva vissza a Brit-szigetek nedves légáramlatait, nehogy megártson szemünknek a szokatlanul éles napsütés!

   A szomszédos belga városkában, Mons-ban jártam le a lábam a napos oldalakat keresve, mert az ányékban még jó pár fok különbség uralkodott. Egyik belga ismerősöm állította ki fotóit, ezúttal önálló tárlaton. Órákig képes lesben állni, ülni, esetleg a fűben elnyújtózva kivárni a pillanatot, míg egy őz fülét hegyezve kilép a napfényes tisztásra, míg a madár egyszál búzakalászon billeg, mikor felszállóban a hajnali köd. Pedig nem laknak turista szépségű helyen: a Borinage bezárt bányáinak szomszédságában, az összeomlott vallon iparvidéken. Csodálatos szépségű, esetleg drámai erejű képei  -  melyekről azonban többnyire hiányzik az ember  -  bizonyítják, hogy a szépség mindenütt megtalálható, csak meg kell látni!

    Egy képet kiválasztottam magamnak ("felesleges fényűzés" részemről, de szeretem kézzelfoghatóan is bizonyítani, hogy elismerésem nemcsak szavakból áll, mert azokat a legkönnyebb kimondani, nem kerülnek sokba...)

    Beszélhetnék még sokáig erről a rokonszenves és tehetséges házaspárról. Claire, a feleség szenvedélye a fényképezés, a férj most írja második regényét, különben pedig két lova a mindene... Jó ötvenesek, most született első unokájuk...

Nőnap...

Lucie unokám "megrajzolt"...

   Tegnap délután összeszedtem maradék energiámat és elvittem 8 képet felakasztani a színház kávézójának feketére tapétázott falára (időnként tárlatokat rendeznek). 8 bekeretezett kép  -  üveg alatt  -  tudvalevőleg igen nehéz: alig bírtam felpihegni velük a 24 lépcsőfokon! Utána még hazamentem pihenni 1-2 órát,  mert az estély csak fél nyolc felé kezdődött. Egy "Inner Wheel"-nek nevezett női szervezet tartott vacsorát kb. 60-70 személy részvételével (mindössze két férfi volt jelen) a Nemzetközi Nőnap alkalmából. Már hónapokkal ezelőtt beszervezett egy ismerősöm, voltaképpen miatta fogadtam el a meghívást. Rajtam kivül öt zenész, egy író-történész és egy másik festő alkotta a "női tehetségek, alkotók" címszó alatt meghívottak kis csoportját, akik illusztrálni voltunk hivatottak az est témáját. Mivel a szervezők úgy találták, hogy életem útja meglehetősen kacskaringós, hogy ne mondjam, "egzotikus", megkértek, hogy pár szóban meséljem el, de ne menjek túl tíz percen, mert a hallgatóság azon túl nem tud odafigyelni... Jó, mondtam, semmi probléma, annyit rögtönzök, amennyi kell, soha nem jelentett nehézséget a nagy nyilvánosság előtt beszélni. Az életem történetét amúgy is elég jól ismerem.

   Mivel úgy mutattak be, hogy időmet a rajzolás és az írás között osztom meg, gondoltam,  a végén felolvasok egy oldalt valamiből. Kinyomtattam délután "Emlékeim morzsái"-nak a legelejét. Még elevenen él bennem a keletkezése. Talán az írás kezdetének is nevezhetném. Nem is tudom, miért kezdtem neki úgy jó tíz éve, de emlékszem arra a szinte bódult állapotra, amely elfogott, s csak jöttek a szavak egymás után, hogy a lehető legérzékletesebben, legpontosabban megfogalmazzák a feltoluló képeket, illatokat, érzékeléseket: az árokszéli fű szagát a tavaszi zápor nyomán, az akácvirágot a májusi langyos estében, a remegő nyári forróságot, a téli ólmos eget, amikor a csikorgó hidegben alig-alig kel fel a nap... Őseimet, akiknek évszázados makacs túlélni akarását génjeimben  hordom, mint titokzatos hieroglifák üzenetét, s akiket "servus"-ként írtak be a plébánia anyakönyvébe...  

   A csend szinte tapintható lett a nagy teremben, elhalt a beszélgetés, az evőeszközök neszezése. Aztán kitört a taps, és én gyorsan leültem a helyemre. Gondolom, jóval túlléptem a tíz percet. Utána sokan odajöttek hozzám beszélgetni, sok meleg szót kaptam: azt mondták, nem vették észre az idő múlását, és sajnálták, amikor vége lett...

Kifelé a télből?

   Délután fél hat körül jár az idő (a téli), és 

a nap még csak most van lemenőben a szomszéd utca platánjai mögött. Majd egy órát hosszabbodott a decemberi napforduló óta. 

   Kimerészkedtem a gyepre, mely lassan felenged az éjszakai fagyok után. A kamélián két bimbó már ki is nyílt, a többi óvakodva várja a hasadást. A rózsafákat sürgősen metszeni kell, egy jó hónappal megelőzve a szokásos dátumot. Egyszer lazán már megmetszettem az ősszel, most azonban a magasra nyúlt ágak tetején kis levélcsokrok készülődnek, ezért gyorsan levágtam őket úgy 30-40 cm magasra, a sűrűjéből is ritkítottam egy kicsit. Ha nem jön még valami szigorúbb fagy rájuk, újra nekiindulhatnak a növekedésnek.

Életreszólóan...

   Tegnap a TV-ben a szokásos, 14 órakor kezdődő tere-fere műsorban  -  melyet ebéd utáni "ejtőzésre" szoktam magamnak megengedni (a magányos élet apró, de fontos luxusaként)  -  két meghívott elevenítette fel életüket döntően befolyásoló egykori tanáraik alakját, mondván, hogy szeretnének köszönetet mondani nekik 30-40 év távolából. 

   Egyikük ruandai menekültként érkezett 12 évesen Párizsba, miután szeme előtt gyilkolták le hozzátartozóit, csak nagyanyja istápolta a fél Afrikát átszelő gyaloglás alatt... Másikuk családjával együtt Tunéziából került Franciaországba. Mindkettő magányos, zárkozott gyerekként próbált beilleszkedni az iskolában az idegen nyelvi és kulturális környezetbe. 

   Szerencséjük volt! Meghatározó élmény lett számukra a találkozás az első tanárral, aki figyelmes és jóakaró tekintetet vetett rájuk. "Először éreztem azt, hogy embernek tekint valaki"  -  emlékezett vissza a hajdani lelkileg mélyen sérült ruandai kislány, akiből az egyetem elvégzése után traumán átesett gyerekeket gyógyító pszichológus lett. A hajdani tunéziai bevándorló gyerek sem felejtette el a biztató, alkotóképességeket élesztgető pezsgő órákat, ahol a tanulás nem kényszermunka, hanem boldog tevékenység emlékét hagyta benne. 9 évesen írt versét az egész osztály megtanulta! A fiatal tanár kíváncsiságukat, a tanulás, felfedezések iránti vágyukat élesztgette a favágás és a szankciók lebegtetése helyett... Pedig mindkettejüknek csak egy év jutott a meghatározó élményből, mégis évekre szóló útravaló lett belőle.

   Az adásban szereplő pszichológus szakértő elgondolkodtató jelenségre hívta fel a figyelmet, mely szülőre, tanárra egyaránt vonatkozik.

    Valaki statisztikai becslést végzett annak a megfigyeléséből, hogy megjegyzéseink hány százalékban érintik a gyerek teljesítményének elismerését és mennyiben a hiba, az  elégtelenség kihangsúlyozását. Az arány 20 - 80 %... Könnyebb bírálni, mint a minimális kis haladást is aláhúzni... Pedig az utóbbi szárnyakat ad! S hány tanárt ismer(t)ünk, aki inkább szadista kéjjel a diák orra alá dörzsöli a fogyatékosságait, minthogy valami biztatót keresne, s ezzel teljesen megutáltatja vele az iskola környékét is, hiszen csak kudarc-élményhez juttatja!

Valentin...

   Az "én időmben" vagyis a hetvenes évek közepén, míg Magyarországon éltem, ismeretlen volt a Valentin-nap. Mintha csak az utóbbi években jött volna divatba, akárcsak itt, Franciaországban. Valamivel fel kell lendíteni a kereskedelmi forgalmat, kis színt és lelkesedést vinni a szürke téli napokba...

   A felhők ma szinte földig értek, csepergett az eső  -  és égett a villany egész nap. A rádióból, tévéből, az internetről, sőt a konyhai csapból is Valentin-nap folydogált, mint  már napok, sőt hetek óta. Addig kell a kedélyeket ajzani, míg végül is elengedhetetlenné válik a jeles nap megünneplése: vendéglői vacsora, esetleg otthon, de gyertyafénynél kettecskén; ajándékok beszerzése  -  lehetőleg piros legyen a színe és szív a formája! A csokorban is legyen szenvedélyes piros rózsa, esetleg kezdő szerelmeseknek  félénk orchidea...

   A nagy felhajtás még mélyebbre ássa a magányosok hangulatát: mi tagadás, kívül rekedtek a bűvös körön... Senki nem vet rájuk holnap szerelmes pillantást, nem kapnak ajándékba csábos csipkés fehérneműt (pirosat vagy feketét!), hogy méltóképpen fejeződjön be a gyertyafényes vacsora... Sőt, virágjuk is legfeljebb akkor lesz, ha megveszik maguknak...

   Vígasztalásul: meggyőződésem, hogy a magánynál is rosszabb az olyan Valentin-nap, amely egy létező, de kihűlt kapcsolat kudarcával szembesít bennünket.

   Ne higyjétek, hogy irigykednék! Nem volt nálunk szokásban a Valentin-nap. Majd tíz éve meg már egyedül élek, amit ugyan én választottam magamnak, de természetes, hogy néha megérzem a súlyát is. Örülök, ha mások ünnepelnek: onnan kell a boldogságot meríteni, ahol fellelhető. 

   Az én vasárnapom meg olyan lesz, mint bármely másik nap...