José Saramago halálára...

Épp most fejeztem be francia blogomon a bejegyzést José Saramago emlékére. Magyarul is megérdemli, hogy elmeséljem, miért.

Azt, hogy nagy író volt, az 1998-as irodalmi Nobel díj nyertese, mások is megírták. Pályafutását, amely elég későn kezdődött, 50 éves kora után - szegény családból származott, lakatosként kezdte - nálam hozzáértőbbek méltatták és méltatják majd. Én csak egy távolról sem világméretű, személyes élményt mesélnék el.

A Nobel utáni nagy körforgásban eljött ide, Észak-Franciaországba is, a Lille-i egyetem doctor honoris causa címmel fejezte ki elismerését. Ez alkalomból a flandriai dombok között, a belga határon rejtőzködő Marguerite Yourcenar-házban, melyben európai írók alkotóházát rendezték be, találkozót szerveztek az újdonsült Nobel díjassal (aki különben kiválóan tudott franciául). Ezen a találkozón mi is részt vettünk Gilbert-rel, még ha több mint 100 km-t is kellett odáig autózni...

Felovasták a stockholmi beszédét, amelyben, mint szokásos, átfutotta hosszú útját. Többek között hosszan beszélt gyerekkoráról, szegény, írástudatlan nagyszüleiről, nagyapjáról, aki a hideg téli éjszakákon testével melengette az újszülött kismalacokat és halálát megérezve, elbúcsúzott kertje fáitól, egyenként átölelve őket... Nagyanyjáról, aki élete végén majdnem teljesen vakon, a küszöbön ülve fordította üres tekintetét a nap felé és csak ennyit sóhajtott : "Csak az fáj, hogy itt kell hagynom ezt a sok szépséget..."

Nagyon szép volt a hosszú beszéd, mindenki a hatása alatt,teljes szívbedobással hallgatta. A végén odamentem hozzá : "Köszönöm, Monsieur Saramago." - "Miért mond köszönetet?" Elmondtam neki, mennyire felkavaró reminiszcenciákat ébresztett bennem a gyerekkorom iránt. Csak ennyit mondott : "Tudja, máig sem írok le egy betűt se anélkül, hogy ne gondolnék rájuk." Minden egyéb kommentár nélkül arcon csókoltuk egymást.