Francia nyelvű blogomon két Lamartine-sor ürügyén a körülöttünk nyüzsgő tárgyakról elmélkedtem. Kerestem a két sor költői magyar fordítását, de sikertelenül. Igy aztán magam próbálkozom a rögtönzéssel:
"Élettelen tárgyak, vajon van lelketek,
Mely lelkünkhöz közel, szeretni kényszerít?"
("Objets inanimés, avez-vous donc une âme
Qui s'attache à notre âme et la force d'aimer?")
Fiam időnként reménytelenül felsóhajt: "Minek őrzöl ennyi felesleges holmit? Ki kéne selejtezni legtöbbjét, s nem fenyegetne az elmerülés veszélye!" Párizs környéki lakásban nyilván irgalmatlanul meg kell szabadulni egy tárgytól, ha egy újabb érkezik. A hely fényűzés. Az én 150 négyzetméterem viszont megengedi, hogy csak szaporodjanak a régi és új jövevények, megszokjanak itt és elmeséljék egymásnak is az én életem történetét...
Pszichanalizálni kellene a tárgyakhoz való sok évtizedes viszonyomat. De talán felesleges is, mert körülbelül sejtem, mi lappang eme anarchia mélyén. Miért válok meg olyan nehezen egy-egy tárgytól, papírcetlitől, ilyen-olyan emléktől. Pontosan azért, mert emlékek. Bennük lakik az esemény, a személy és a hozzájuk fűződő emóció. S elég, ha a szemem rájuk téved, esetleg kezembe veszem őket, hogy máris felidőződjön a hangulat, amelyben találkoztam velük. S még egy fontos szempont: puszta létük mintegy kézzelfogható bizonyítékul szolgál, hogy nem álmodtam csupán ezeket az éveket...
Nem beszélve arról a belénk nevelődött, a háború utáni nemzedékekre is jellemző "sose lehet tudni, mire lehet még jó" varázsigéjéről, mely sok tárgyat megmentett a megsemmisüléstől.
Különösen vonzódok a kézzel írt dokumentumokhoz. 15 éve elmúlt már, hogy apa meghalt. Őrzöm 1-2 levelét, melynek erőteljes, szép egyenletesen jobbra lendülő sorai azonnal elém varázsolják: nincs benne egy hiba sem, pedig az iskola 7-8 osztályát már az ötvenes években fejezhette be... Azon "jófejű", de szegény gyerekek közé tartozott, akiknek az iskola tovább folytatása hiábavaló álom volt...
Kézírásunk immár ritkaságszámba megy lassanként. Pedig ha valaki veszi néha a fáradságot, hogy tollat ragadjon, s keze nyomát nálunk hagyja, mintegy betekintést engedve akaratlanul is a lelkébe, manapság ritka ajándékban részesít bennünket.
Ma találtam ide Hozzád, engedd meg saját emlékem felidézését: Édesanyám halála után, ennek már 8 éve, felbontatlan 5 literes üveget találtunk a pincében, töklekvár volt benne. Bő évtizeddel előbb, amikor befőzte, megkérdeztük, hogy miért, ki fog töklekvárt enni, ha van barack is, azt válaszolta, hogy még jól jöhet ínség idején. Egész életét meghatározta a háborús nélkülözés.
VálaszTörlésMilyen szívszorító ez az ínségre mutató emlék. Vannak tárgyaink, amikhez joggal ragaszkodunk. Az Új Írásban a hetvenes évek közepén megjelent egy sorozat, a Pályám emlékezete, abban Kormos István: A vasmozsár törője alatt... A jófejű parasztgyerek emlékezése tárgyaira. A "bizonyíték, hogy nem álmodtam" új hívó szó egy új írásra.
VálaszTörlésDe hiszen, nem álmodtad, Flora. ::)) Viszont igazad van, ahogy romlik az emlékezetem, úgy esik jól, ha olykor a kezembe akad egy tárgy, ami segít emlékezni. Még meddig, nem tudom.
VálaszTörlésA kézzel írott levél valóban ritkaság mostanában. Én is nagyon ritkán írok, de akkor nagy szeretettel. A kapottakat pedig őrzöm. (Bizony még az emaileket is gyakran.)
@évazsuzsanna: Remélem, többször is idelátogatsz, kedves ÉvaZsuzsanna!
VálaszTörlésNagyon jól ismerem ezt a visszatérő mondatot. Igaz, annak idején kevesebb "pocsékoltunk", mint ma...
Köszönöm a hozzászólást.
@akimoto: bizony, sokszor eszembe jut ez az "így volt, mese volt, tán igaz se volt..." mondatocska!
VálaszTörlésÉn voltam az első a családban, aki tovább tanulhattam, abban az ánti kommunizmusban. Az összes előttem járó nemzedék visszafojtott vágyait vittem a batyumban...
Jó, hogy jöttél, kedves akimoto.
@Zé: az e-mail örömet okoz, praktikus is, de nincs meg benne az az egyéni "kéznyom", amiben az írójának érintése lakozik...
VálaszTörlésEzért az év végi ünnepekre megírom még a testreszabott 80-90, magam nyomtatta lapot... Igaz, elvesz vagy 2 hetet, de van miből egyelőre...
Ahogy mondod, kedves Zé, némi bizonyosságot adnak a tárgyak...
Igen, gyakran még az emaileket is...
VálaszTörlésÉpp padlásrakodás után olvasok itt...
VálaszTörlésRuhát, ezt-azt, tárgyakat még valahogy el tudok "ejteni", de írást, levelet, papírt sehogysem. Anyám minden zsebbe, táskába kis cetlit rejtett "baleset esetén értesítendő:..." szöveggel,halála után rengeteg bújt elő, szegénykém mennyire félhetett, hogy elájul, rosszul lesz az utcán!,-sokáig ezeket a kis papírkáit is gyűjtöttem, őriztem, de már annyira belénkívódott a szöveg, nem merül feledésbe, míg mi élünk. A leveleket egyszer talán rendezni fogom (majd a nyugdíjas években?:)))-ha utolérem azt az időt), azoktól meg nem válnék, hiába kevés a hely a padláson. A családi grafománia miatt jópár regény anyaga rejlik a levelekben...
Ja és igen, az e-maileket is, én is, sőt, néhány kedves, szívszorító sms-t is :)
@Flora: Az e-mailen tényleg nincs a fizikális kéznyom, de ennek ellenére. Mert a küldő benne van valahogyan ... És bizony, ha nem is évekig, de hónapokig egy-egy fontos sms is velem marad.
VálaszTörlés@KapitányG és Zé: bevallom, az e-mailektől is nehezen válok meg (majdnem 1000 van mindegyik "postaládában", pedig ez a gép még csak 2 éves...) Néhányat ki is nyomtatok. De virtuális voltuk mindig eltűnésükkel fenyeget, mint ahogy már megesett...
VálaszTörlés@rhumel: képzelem, hogy amikor a nyugdíjas korba érkezel, milyen "búvármunka" vár majd! Magamról tudom, milyen nehéz egy ilyen mélybe szállás után a felszínre feljönni... Nemcsak kedves halottainkkal, hanem egykori magunkkal is találkozunk...
VálaszTörlésírtam egy hosszú kommentet . úgy kezdődött, hogy "sunt lacrimare rerum"... (vannak a dolgoknak könnyei)... most kicsit nekem is... nem irom le újra, pedig... volt/lenne mit... de lehet , hogy már meg is irtam apránként, itt-ott, máshol...(?), mert engem is ez nagyon és állandóan foglalkoztat...
VálaszTörlés@aliz: Még kiindulópontjai is lehetnének megírandó emlékeidnek... Dehát nem kell neked kompzíciós tanácsért a szomszédba menned!...
VálaszTörlésAkimoto, és volt egy sorozat a Kortárs-ban is, talán '74-'75-ben: Tárgyaim. Emlékszel rá?
VálaszTörlésIgen, Gabi, igazán ezt kerestem, de talán rossz sorozatcímmel, mert nem jött elő. :(
VálaszTörlés..a lányom még gyerekkorában irt ezzel a mottóval... úgyhogy már "foglalt",de én nem is tárgyakról akarok majd irni, emlékeimben, inkább emberekről, azok sokkal fontosabbak!!!
VálaszTörlésviszont lányom a "Költözés" cimet kisregényéhez tőlem vette... (de szivesen adtam, mivel hogy bele is rakta...(rakott:), és bármit jobban ir meg, mintha én -pesze mindenkinek a magáér kell megirni...:), s úgy...
egyébként de igen a szomszédba kell mennem kompozicós tanácsért,(persze attól függ, ki van ott a szomszédban:) a szerkesztés -legalábbis nagy műveknél, a leggyöngébb oldalam!:(
VálaszTörlés@aliz: én arra gondoltam, hogy a tárgyak, mint kiindulópontok szerepelhetnének egy regényben, mely tulajdonképpen a hozzájuk tartozó emberekről szólna (és nem fordítva - nézőpont megcserélése=ürügyként, hogy kicsit "kacifántosabb" legyen!)... De inkább hangosan gondolkodtam, mert most tervezem egy párbeszéd írását (a 2 női szereplő már megvan: nem tudom, miért van szükségem előre elképzelni, hogy ki játssza, akár a varrónő és a próbababa...)
VálaszTörlés