Mizubayashi ürügyén...

Nemrégen francia blogomon kis recenziót írtam a mellékelten látható könyvről. Irója Akira Mizubayashi japán egyetemi tanár, a 18. századi francia irodalom és főleg Rousseau neves kutatója. 18 éves korában szeretett bele a francia nyelvbe, s a 20 évesen elkezdett franciaországi nyelvtanfolyam életreszóló lett számára: ekkor találkozott későbbi francia feleségével is. A fenti önéletrajzi esszét franciául írta meg erről a különös tapasztalatról, melyhez a magas szintű két- vagy többnyelvűség vezet.

Többek között idézi Nancy Huston eredetileg angol anyanyelvű, de francia íróvá lett szerző szavait: "Egy második nyelv elsajátítása megsemmisíti az eredeti nyelv természetes voltát - ettől kezdve semmi sem adatik meg magától sem az egyiken, sem a másikon, semmi sem lesz többé természetes, eredendő, jogos és magától értetődő."

Mizubayashi saját magára vonatkoztatva tovább mélyíti a gondolatot: "Attól kezdve, hogy a francia nyelvet elsajátítottam, örökre elvesztettem a japánt eredeti tisztaságában. Saját nyelvemen is úgy kezdtem el beszélni, mint egy idegen. Itt kezdődött a két nyelv közötti bolyongásom. Nem vagyok hát se japán, se francia. Idegenné lettem magam számára is mindkét nyelven, egyikből a másikba csapongok, mintegy "eltolódva", helyen kívül érezve magam mindenütt. Azonban éppen ezen az "eltolódott" helyen találom meg a szavakat, melyekkel kifejezhetem a francia nyelv iránti szerelmemet s a japán iránti ragaszkodásomat. Idegen vagyok itt is, ott is és az is maradok."

Elképzelhető, milyen nagy érdeklődéssel olvastam el a könyvet. Rendkívül gazdag, szép nyelven íródott, ahogy az el is várható egy neves egyetemi tanártól. Mégis nagyon japán maradt: érezhető volt annak a kétéltűnek az iparkodása, akiről ő maga fejtegeti, hogy ha valaki mindkét nyelven otthonos, lehet hogy végül is mindkettőn idegenné válik? Magyarán, két szék között a földön találja magát!...

E csekély fejtegetés talán szerénységében is nyújt némi magyarázatot az előbbi bejegyzésben kifejezett kétségeimhez, melyek a végén hasonlítottak a magát kérető "ostoba szűz" siránkozásaihoz, pedig a mélyén dráma lakozik, kérem szépen!