Nézegetem az egymásra halmozott képeket. A sok színes között egy fekete-fehér. A facebook-ról vettem kölcsön, talán F. Gy. oldaláról, mert rögtön érzelmi-emlékező hullámokat indított el bennem. Nem is kellett tépelődni, mit ábrázol, felrémlett előttem az 1971-es februári tél, mely májusig húzódott el, hiszen hóban tocsogtunk a május elsejei felvonulás gyülekezőhelyén.
Leningrád, Novo-Izmajlovszkij proszpékt. Azonnal hozzáérzem a metszőn süvítő szelet, mely időnként 70 %-os nedvességgel terhes. Lábam alatt ropogó, esetleg lucskos, csúszós hó. Az usanka elég jól takar, az előző évi moszkvai télben megedződött csizmám is állja a megpróbáltatásokat. Csak a szoknya mini, ennek dúl a divatja akkoriban...
A "korpusz"-oknak nevezett sokemeletes kockákban meleg van. Nomeg, huszonéveink elején járunk! Éjszakába nyúló beszélgetések folynak, magyarul vagy oroszul. Hétvégeken egy-egy "vecserinka" színezi a diákéletet, mely különösen télen eléggé egyhangú. Időnként egy óriási fazékban halászlét főzök, apa receptjét idomítom az ottani lehetőségekhez, persze, hazai paprikával, de tengeri halból! Édesvízit szinte lehetetlen találni. Azért elmondhatom, hogy meglehetős sikere van, és mindig elfogy az utolsó cseppig! Nem is csoda, hiszen a "sztolovaja"-k választékának élvezetéhez valóban az éhhalál küszöbén kellene állnunk! Hétközben a Pedinsztyitut menzáján eszünk, és táskánkból sohasem hiányozhat az összecsukható kis bicska: no, nem övédelem céljából, hanem azért, mert a menzáról egyszerűen kitilttattak a kések! Vajon miért? Talán félnek az esetleg feltüzesedő kedélyektől? Az is lehet, hogy nincs rá szükség. Sokszor láttam oroszokat csak kanállal enni mindent, s balkezükben tartott kenyérrel tologatni a kanál felé az ételt. Igaz, ez magyar tájakon is előfordult...
Januártól júniusig voltam Vlagyimirban. Ugyanazok az élmények( hasonlóak) mint a tieid. Mínusz 35 fokban a Vörös téren voltunk.Első élmény. Volt akinek a nylon harisnyája belefagyott a bőrébe, kórházban szabadították meg tőle.Nem nagyon volt mit enni, késünk még csak lett volna, de amire használhattuk volna, az nem. Vlagyimir viszonylag kis város volt, Moszkvától 3 órányi vonatozásnyira.
VálaszTörlésMájusban vettük észre, hogy hol vannak az utca szélén bokrok, sövények, addig hó takart mindent.
Sokat fáztunk, mikor hazaindultunk, minden téli holminkat( különösen cipő, csizma) el kellett dobni, mert tönkrementek.Ennyi latyakot, havat nem bírtak ki. Valósággal szétmentek...
Vlagyimirban csak 1 napos kiránduláson voltunk vonattal Moszkvából, télen. Nem irigyellek, olyan lehangoló volt a város hangulata, persze, a gyönyörű műemlékek ellenére. Az emberek a tejért, tojásért is sorban álltak. Persze, ez ellőttetek volt, én 1969-70 telén jártam ott. A 30°-os hideg, a nagy hó és a ránkfagyott harisnya ismerős. Én előrelátóan egy cipésszel csináltattam csizmát elindulás előtt, ez mentett meg!
TörlésRózsa, jó volt ezt olvasni. Igaz, mi szerencsésebb időkben juthattunk ki, nem emlékszem, hogy éheztünk volna. A sztalóvaja válaszékában a legjobb és legolcsóbb a vinyegret volt, a céklás egyveleg, ha emlékeztek. Két pohár jó cukros teával mennyei élvezet volt számomra.
VálaszTörlésNem rossz tengeri halból a halászlé, legalább nem szálkás :)) Ha te főzöd édesapád receptje szerint, akkor különösen jó lehet.
Voltam kinn télen többször is, soha nem takarították el a havat. Azt mondták, kevés az ember, sok a hó. És minden nap esik!
Klári, éhezni azért nem éheztünk, de nem is találtunk sok étvágygerjesztő dolgot a menzán. S az a büdös hajdinakása, már belépéskor fordult egyet a gyomrom... Natasa teája finom volt, házi lekvárral izesitette cukor helyett!
TörlésAz el nem takarított hó is ismerős. Jó nagyokat estünk, mert csúszott a járda nagyon.
Komment a pálya széléről. Lám, addig mondtuk egymásnak, amikor fiatal voltam: „Ne lássam vörös Moszkvát, ha... ez meg az nem így van.” (Nem tudom, ismerős-e ez a szoc. időkben alkalmazott mondás.) Hát én nem is láttam. Leírásaitokból azonban egyre élesebb körvonalait „tapintom”, s érzem a nagyvárosaiban sokáig uralkodó hideget.
VálaszTörlésNem ismertem ezt a mondást, Mick. Igaz, leírásaink súlya a negatívumokra terelődött, pedig megvolt annak is az oka, miért hagytuk el könnyek között Moszkvát, majd a következő évben Leningrádot... S miért dúlt még sokáig bennünk a nosztalgia...
TörlésÉs időnként elszorul a szívem, amikor rájövök, hogy soha többé nem utazhatom oda. Elmentek a jó barátok is, a velem egykorúak.
VálaszTörlésVan egy csomó "soha többé", Klári, ahogy éveink szaporodnak... Csak az emlékek maradnak elevenek.
Törlés