Vénasszonyok nyarán
Az ég törékeny, lágy üveg most,
A napra tartjuk sárga arcunk.
És félrebillent lógó fejjel
álmodunk, vagy csak alszunk, alszunk?
Ma semmi sincs. Ma minden emlék.
Mi földre sujtott, lengve fölszáll.
Sovány kóró zörög a szélben
és int a búcsuzó ökörnyál.
Vörös gyepen ülünk setéten,
megannyi nappali kisértet,
húsz éves kávénénikék és
huszonkét éves agglegények.
Hervadt krizantém gomblyukunkban.
Kisírt szemünkben nyári bánat.
Leégett gyetyák. Őszi csókok.
Üres kupák. Halotti ágyak.
(Magia. 1912.)
Szerelem
Emlékszel-e még erre? Lángoló fejjel,
lángoló karral, lángoló lábbal
rohantal az éjszakába, kigyújtva az eget,
gyalog és kocsikon, a találka helyére,
sokkal előbb, mint ő jöhetett volna.
Mégis jobb volt ott. Égni, egyedül is,
mint eleven fáklya. Ott valami érzett
belőle, igéret, az a jó jövendő,
mely majd eljön oda, s a semmiség, üresség,
minden, mi körülvett, az idegen világ is,
ő volt már. Ott volt már az ő távolléte.
(Meztelenül. 1928.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése