Egyszer volt, hol nem volt...

   Tegnap délben menyem szüleinél volt az ebéd, Daniel, a papa születésnapját ültük meg. A dátum előtt két nappal ugyan, hogy ne legyen a karácsonnyal öszeolvasztva, de a fiamék is itt lehessenek a hét végén. Egyben elhozták a lányokat is a szünet egy részére.

   Vagy tízen ültük körül az asztalt. Három generáció. Tavaly még a negyedik is jelen volt... Igy kel fel az asztaltól és távolodik el diszkréten a legidősebbek sora, hogy helyet adjon az új generációnak. Időnként egyik-másik idő előtt átadja a helyét: két özvegy is ült az asztalnál.

   Az idősebbek a hetven felé ballagnak. Feljött a szó arról is, hogy micsoda változásokon mentünk át az utolsó évtizedekben! Gyerekkorunkban  -  a háborút követő években  -  a kényelmes központi fűtés és az állandó meleg víz a házban ismeretlen fogalom volt, legalábbis a mi "köreinkben". Most pedig unokáink úgy pötyögnek a smartphone-jaikon, mintha vele születtek volna! Ráadásul ez az igazság. Az idős generáció meg igyekszik velük lépést tartani, ahogy tud.

   Úgy érzem, az effajta "beszélgetős transzmisszió" mégis fontos dolog, élőbb, mintha könyvből tanulnák a fiatalok, milyen világban éltek szüleik, nagyszüleik. Én még láttam nagyanyámat hajnalban kenyeret dagasztani, majd napkeltekor bevetni a kemencébe (melyet apa előtte szakszerűen befűtött a kenyérsütéshez), s reggel kicsúsztatni a sütőlapáton a három arayszínű búbos kenyeret! A még párolgó karéjra kent kacsazsír mennyei íze máig is megmaradt a számban, bár tudom, hogy a valóságban soha nem érezhetem többé...