Régi tárgyak, régi illatok...

   Úgy érzem magam,

mint akit mozsárban törtek meg...

   Ez a furcsa és röpke gondolat az imént elég volt ahhoz, hogy megjelenjem lelki szemeim előtt nagyanyám rézmozsara. Különös, szép, tiszta hangot adott, amikor megérintettük a szélét a mozsártörővel. Mit is törhettünk benne?...

   S egyre csak sorakoznak gyerekkorom eltűnt tárgyai, legtöbbjüket sajátos és mélyen megmaradt illat kíséri. A paprikatörő, téli estéken, amikor már régen megszáradt a spárgára fűzött pirospaprika-koszorú az eresz alatt. Nagyapám, nagyanyám s mi, gyerekek váltogattuk egymást a hosszú, térdünk közé szorított henger mellet a sámlin, a bunkós végű törőt fáradhatatlan ritmusban ejtegetve órákon át a paprikákra, míg porrá nem lettek...  miközben élvezettel szívtam magamba a piros paprika fokozatosan felszabaduló sajátos illatát...

   Nagyanyám kávédarálója... Kis, szögletes fadoboz, tetején kupola. Olyan volt, mint valami játékdoboz, sokáig sóvárogtam utána, míg a kezembe vehettem és tekerhettem magam is, sőt, óvatosan kiüríthettem a kis fiókot, melyből áradt a frissen őrölt kávé bódító illata...

   A nyár egyik nagy művelete a paradicsom-passzírozás volt. Magát a paradicsomot nem nagyon szerettem,sokáig meg se kóstoltam. De az a művelet... vonzott, mint a mágnes. Csodáltam magát a passzírozót is, a nagy "vájlingon" átvetett, szelíd félkörbe hajlított lyukacsos szűrőt, amibe PONTOSAN beleilleszkedett a kis henger, amit aztán csak tologatni kellett oda-vissza... Még azt is élveztem, hogy a szűrőben végül csak a paradicsom héja maradt, amit aztán vígan felfalhattak a tyúkok... Alul gyűlt a sűrű és illatos paradicsom-püré, melyet aztán az előre elmosott hosszú nyakú üvegekbe töltögettünk tölcsérrel.

   S hol van még a mákdaráló, a cukros-citromhéjas illatok mákoskalács igéretével?... És a többi... Gondolom, mindenkinek megvan a maga kincsestára!