Van úgy, hogy az írás vágya nem leli a kivezető utat, csak belülről feszít... Ilyenkor nem találja az ember a helyét: sehol sem jó, semmilyen elfoglaltság nem ízlik, ez se jó, az se jó, ezt is kéne tenni, azt is, de nem csábít semmi sem... Csak ténfereg, "mint a hazajáró lélök" , ahogyan nagyanyám fogalmazná meg.
Ilyenkor lapozom fel Radnótit, hogy formába öntse, ami benn megrekedt.
 ALKONYI ELÉGIA Ó, alkonyoknak könnyű vétkei: semmittevés és pillanatnyi csönd; az álmos hegyek fejére lassan az este ringató folyókat önt. A nap zaja elúszik messzire, lépek s mintha suttogásban járnék, fut macskatalpain a tompa fény, halvány árnyat szűl a vastag árnyék. Régi halottaimnak húsa fű, fű és virág s mindenhol meglelem; vékony illatukkal álldogálok, s oly megszokott immár a félelem. Fodrozó füst az ákácok sora, a hallgató sötét rájukhajolt, előgurul és tétován megáll föltartott ujjamon a lomha hold. Esti béke, téged köszöntelek, az úton nehéz napom pora száll; lassú szívemben ilyenkor lágyan szenderg a folyton készülő halál. 1936 |
Az utolsó négy sor most szíven ütött. Úgy látszik, nálam is "szendergés" van.
VálaszTörlésIgyekszem még sokáig "altatni" a ...-t.
Minden sora csodálatos, érzéki képsor, melybe csak bele kell omlani...
TörlésS benne a folyton jelenlévő (még "szendergő") fenyegetés...