Beszélgetések a teraszon...

    Mielőtt rászánnám magam a gyep lenyírására (holnapra zivatar várható), megpróbálom megírni a témát, amelyre péntek óta készülgetek, s melyet francia blogomon már megírtam tegnap.

ilyet virágzik az egyik (mai kép)

    Péntek-szombat-vasárnap minden délutánra jutott egy vagy több látogatóm. Kávéra, teára jöttek, de méginkább egy kis beszélgetésre. Szinte mindig ők kezdeményezik, így legalább biztos lehetek benne, hogy van kedvük hozzá. Ráadásul "útba esem", könnyen megtalálhatnak, és tudják, hogy szívesen látom a vendéget, hűségesen ápolom a kapcsolatokat, de szeretek ismerkedni is. Kedvelem az ilyen rögtönzött összejöveteleket, melyen megbeszéljük fontosabb gondjainkat, örömeinket, ki-ki kiöntheti a szívét (a franciák többnyire óvatosan, cseppenként, de most már rám is ragadt ebből  mentalitásból), tervek szövődhetnek fontos találkozók megszervezésére pl. Muriellel, aki sosem fogy ki az ötletekből.

   Leülünk a teraszon a napernyő alá és nézzük a tobzódóan virágzó kertecskét. Egyik nagyon kedves barátnőm, akit sok tekintetben csodálok, s akivel mindig izgalmas beszélgetéseket folytatunk, előhozta, többek között, nagy gondját, az álmatlanságot. Alig húnyja le szemét pár percre, néha-néha, s már nem tudja az orvosa sem, mit javasoljon (altatót nem akar, legutóbb a hipnózist ajánlotta). Nagy szorongással, fáradtsággal járó állapotot eredményez. Elgondolkodtunk a problémán, hiszen Gilbert utolsó hónapjai óta én sem alszom rendesen, minden ürügyet megragadok, hogy elodázzam a lefekvést. Ennek már lassan 12 éve... Arra a következtetésre jutottunk, hogy az álomba merülés számunkra tudat alatt valamiképpen a halál metafóráját idézi, s bizonyára ettől a szorongató érzés...

   Tény, hogy mióta azon a bizonyos júl. 6-án a mentő hazahozta G-t a kórházból, s én hiába vártam, hogy felébredjen, mindig félve gondolok az álomba merülésre. Ki biztosít róla, hogy felmerülhetek a feneketlen és öntudatlan mélységből, s a szemem újra kinyithatom?...