A gyerekkor üzenete

   Holnap már november kezdődik. Hihetetlen! Igaz, egyelőre csak 13° van kinn, de százágra süt a nap! Néha kicsit tétovázva, de még naponta ellátogat hozzánk, ide északra, hisz tudja, hogy az itteniek a legkisebb napsugárért is hálásak! Megbecsülik, dédelgetik, kiülnek a szabadba, mosolyt csal az arcokra. Ajándékként fogadják, nem úgy mint az elkényeztetett déliek, akiknek olyan, mint a belélegzett oxigén : csak akkor veszik észre, ha hiányzik!

   Valahonnan ismerős nekem az itteni mentalitás : gyerekkorom világa üzen vele vissza. Az ötvenes-hatvanas évekből. Természetesen az anyagi körülmények összehasonlíthatatlanok, itt is, ott is. Egy dolog azonban ismerős : nem vagyunk/voltunk elkényeztetve. Mindenből csak a legszükségesebb, abból se mindig. Rengeteg munka árán és lépésről lépésre. Ez a lassú jobbulás felé mutató fokozatosság alapozta meg a mentalitásunkat. Ahelyett hogy megvalósíthatatlan nagy álmokon gyötrődtünk volna, örültünk a legkisebb előrelépésnek is, ajándékként fogadtuk valakitől, valahonnan, kinek hite szerint : a párttól, ha elhitte a kommunista propagandát, istentől, ha a vallás győzte meg. Volt, aki egyszerűen csak magára számíthatott, de az önbecsülés is fontos támasz, tartást ad.

   Sokszor elgondolkodom, vajon mitől van, hogy szinte azonnal otthon éreztem magam itt, az északi emberek között, annak ellenére, hogy a napos órák sokszor hosszan tartó hiányát máig se tudtam megszokni. Pedig 34 éve ismerem. Talán azért, mert hamar ráéreztem erre a bensőséges közös "alapra", melyre őseink élete s részben a miénk is épült. Megmaradt belőle a hála érzése és az emberi kitartás, a szolidaritás máig is élő tapasztalata.

kép az idei vásárhelyi Őszi Tárlatról

tavasz van, virágoznak a meggyfák a ház előtt

Visszatérés a megszokotthoz, ami kellemes is lehet!

    Ideje erőt vennem letaglózó fáradtságomon, amitől egyszerűen elalszom, mihelyt leülök egy fotelba, pláne a TV elé... 

   Pár napja jöttünk vissza Magyarországról, ahová születésnapi meglepetésként, hogy ne mondjam "tortaként" vitt el a fiam autóval (maradt még egy kis ideje állása elfoglalásáig)... Indulás reggel 7 h felé oda-vissza, érkezés 19 órás autózás után, amiben volt azért néhány rövid megálló benzinért, csésze kávéért. Bizonyára rövidebb lett volna az utazás a zuhogó eső és az útjavítások okozta lassítások nélkül, így csak jóval éjfél után értünk Mindszentre. 

   Kárpótolt az ébredés a reggeli napsütésben, amely nem is hagyott el bennünket egy jó hétig! Nagyon kívántam, hogy legalább a születésnapomig (okt. 12.) tartson ki, sőt, ha lehet, a hónap végéig  -  ilyen telhetetlen vagyok, elismerem, de annyira kiböjtöltem! 20-án éjjel jöttünk vissza, egy napos kitérővel unokahúgoméknál a Dunántúlon. Azóta álomkóros vagyok, pedig sok tennivaló vár rám! A nap végig velünk volt, sőt, hogy lekopogjam, még ide is követett bennünket.

   Szombaton mindjárt ebéd várt sógornőmnél (öcsém özvegye), pedig július elején operálták törött vállával és mégis több fogásos ebéddel, 2-3 féle süteménnyel kényeztetett bennünket és unokaöcsém családját... Majd minden nap elmentünk fiammal hol Szegedre, hol a környező városokba, esetleg egyszerűen a mindszenti szép Tisza partra. Különösen örültem, hogy pont a vásárhelyi Őszi Tárlat idején jártunk ott és megnézhettem annyi év után a színvonalas kiállítást, amit éveken át nem mulasztottam el! Emlékszem, még általános iskoláskori rajztanárnőm (Emike néni, aki felfedezett ötödikben és végig nagyon hitt bennem  -  azt hiszem, jobban, mint én magam...) ültette belém a múzeumok, kiállítások szeretetét, mely azóta se múlt el.

   Több barátnőm említette, milyen szerencsém van, hogy fiammal kettecskén tölthetek el 10 kiváltságos napot!... Igen, elismerem, hogy igazuk van. Nem vagyok ugyan fiát kisajátítani vágyó anya, menyemet soha nem tekintettem riválisnak, aki "elrabolta" volna a fiamat. Sőt, minden vágyam, hogy ők végleg egymáshoz tartozzanak. Nem magunknak szüljük, neveljük gyerekeinket, hanem hogy elrepüljenek és saját életüket éljék. Ha pedig nagy ritkán az a kiváltságos szerencse ér, hogy akár egy napot is együtt tölthetünk, mindig megtaláljuk a régi bizalom hangját, amelyen többnyire mindent megbeszélhetünk.

Követendő példák

   Nagyon zsúfolt lesz a délutánom, s ezalatt itt pötyögök a blogomon  -  örök kihívás a könyörtelen idővel szemben, hisz úgyis behajtja rajtam a tartozást!  -  de milyen finom érzés az illúzió, hogy én határozok...

  Ismét vár rám a csomagolás, az utolsó bevásárlás a kora reggeli indulás előtt.       

Szeretek máshol lenni néha, csak utazni ne kellene olyan messze! Kimerítő, végetérhetetlen, de eltávolodni és visszatérni szintén kellemes. 

   Eszembe jut egy Clint Eastwood-nak tulajdonított szöveg a Net-ről, melyben azt ecseteli, hogyan kell legendás alkotóerejét megőrizni 94 éves korában is. Ime egy részlet, hátha valaki nem olvasta a FB-oldalamon :

“... Amikor reggelente felkelek, egyszerűen nem engedem be az öreget. A titkom 1959 óta ugyanaz: elfoglalt vagyok, és nem hagyom, hogy az öreg betegye a lábát a házba! Szó szerint ki kellett rúgnom, mert a fickó már kényelmesen berendezkedett, állandóan pisilni kellett vinni, és kizárólag nosztalgiázni tudott.

Aktívnak, élőnek, boldognak, erősnek, és tehetségesnek kell maradni! És ez mind megvan bennünk, az intelligenciánkban, a hozzáállásunkban, a mentalitásunkban. Fiatalok vagyunk, akik függetlenek! Meg kell tanulnod küzdeni azért, hogy ne jöhessen be az öregember!

Az az öregember, aki ott dekkol megfáradtan az út szélén, és megpróbál téged elbátortalanítani.

Egyszerűen nem vagyok hajlandó beengedni ezt régi hangulatot, ezt a kritikus, barátságtalan, irigy, és panaszkodó hangot, aki lesi a múltat, hogy aztán kiüthessen az újraélesztett traumáival és fájdalomhullámaival.

Muszáj, hogy hátat fordíts ennek az öreges morgolódásnak, haragnak, panaszkodásnak, amiben nincsen semmi bátorság, és ami tagadja, hogy az időskor igenis lehet kreatív, határozott, fénnyel és támogatással teli!

Az idősödés lehet kellemes, sőt, akár még szórakoztató is, ha tudod, hogy mit kezdj az időddel, ha elégedett tudsz lenni azzal, amit elértél, és ha továbbra is képes vagy ábrándozni!

Ki az öreggel a házból!”

(Klusovszki Istvan feljegyzése nyomán) 

   Tény, hogy Clint Eastwood hihetetlenül csábító példa. Szinte évről évre jelentkezik új forgatással, filmsikerrel. Arca mély barázdáit nem is próbálja kisímíttatni : úgy szép, ahogy megőrzi, amit az évek rárajzoltak. Ennyi idős korban már szinte büszkélkedhetünk is velük, mint nehezen elérhető teljesítménnyel!...

   Ismerek körülöttem legalább két ilyen személyt, akikből árad az energia és soha nem panaszkodnak! Példának tekintem, ha egyelőre nehezen is tudom követni őket, de igyekszem...

   

Szép őszelő...

    A gyönyörű napos hétvégét ugyanolyan szép hétfő és kedd követte... Nem térek magamhoz! Vajon mivel érdemeltem ki ezt a kegyelmi állapotot (ami, remélem, még nem ért véget...)? Jó ideje már, hogy nem kényeztet a sors. Legtöbbször meglepetéssel  -  ha nem gyanakodva  -  fogadom az eféle ritka ajándékot és óvatosan körüljárom, valóban nekem szólt-e? Nem tévedett vajon a láthatatlan postás, hiszen majdnem minden ajtó, ház, postaláda hasonló körülöttem?...

   Ilyenkor általában feldobódok egy kicsit és vagy elhúzódó ügyek intézésébe fogok, vagy írni, esetleg rajzolni támad kedvem, még ha ez utóbbi nem is torkoll mindig megvalósításba. "Nagyobb lélegzetű tervem" elindult, még ha útközben folyvást alakul is, akár egy szobor vagy egy kép. Az ember állandóan felbecsüli, méricskéli a súlyát, a formáját, a részleteket az egészhez viszonyítva illesztgeti a helyükre. Ezért olyan hosszadalmas prózát írni a vershez képest, azt hiszem. Ráadásul jól tudom, hogy nem vagyok Balzac, de még Dumas sem.

   Az előbb elmentem a bankba olyan ügyet intézni, amelyhez személyes kontaktusra volt szükségem. Még napszemüvegben is vakítottak az erős kontrasztok az utcán. Ha már itt voltam, bejártam a központban néhány utcát, mert már rég nem mozdultam ki sétálni. A végén alig volt jártányi erőm... Ha legközelebb felhozom orvosomnak (3 havonként látom gyógyszert felíratni) a fáradtság, súlytöbblet, időnként feldagadt boka, kifulladás szimptómáit, esetleg szívelégtelenségre gyanakszik majd és újabb vizsgálatoknak vet alá, melyektől előre viszolygok, hiszen a megmaradt napjaimból veszi el az életet... (Tudom, tudom, hogy fordítva gondolkodom, de valóban így élem át...)

   Nade ne maradjunk egy ilyen gyönyörű napon ennél a csúnya negatív felhangnál : szeretem az enyhe, símogató őszt, szeretem, szeretem, maradjon velem minél tovább!

a gyerekek kertjének gyakori vendége

Egy jól eltelt hét

   Szeptember 7-e óta távol voltam ebédlőm kedvenc sarkától, ahol nap mint nap a képernyő vár rám. Nekem legalábbis hosszúnak tűnt, hiányzott a szavakkal kapirgálás utánozhatatlan öröme. Kárpótolt viszont kedves unokahúgom és férje 6 napos látogatása. Legutóbb 2 éve voltak nálam, kellemes emléket hagyva maguk után.

   Fiam is eljött velem a reptérre (lehetséges, hogy aggódott, látva rajtam az elmúlt 2 év nyomait), ahonnan késő este értünk haza, de másnap már indultunk is hozzájuk Párizs környékére. Hogy variáljuk egy kicsit, azt javasoltam, hogy kerüljünk el a normand tengerpart felé és azt kövessük egy darabig... Igy 230 km helyett 600-at tettünk meg, míg este elértünk hozzájuk. De Honfleur, Deauville bőven megér egy kerülőt! Ráadásul a napsütés is kegyes volt hozzánk és egy hétre mellénk szegődött. Kint ettünk kisvendéglők teraszain, és lekerült rólunk a szélfogó kabát. Győző beballagott egy darabig a tengerbe is.   

la Dame á la Licorne

Másnap visszamentünk Párizsba, ahol a "fiatalok" kisétálták magukat a "Marais" nevű negyedben, ahol többek között Picasso múzeuma és a Place des Vosges található. De voltak a Notre Dame környékén is, mely visszakapta a tűzvészkor tönkrement harangjait és hamarosan ismét teljes szépségében újra látogatható lesz belül is, óriási restaurációs munkák után. Én persze nem vettem részt a majd 10 km-es gyalogtúrán, más tervem volt : megnéztem a Cluny apátságot, melyben a középkor múzeuma kapott helyet, a Sorbonne-tól pár lépésre. Egyetlen terem érdekelt benne ezúttal, melyet a "Dame à la Licorne" névre hallgató XV. sz-i faliszőnyeg foglal el teljes egészében. A gyapjú és selyemszálakból szőtt, csodálatos színekben pompázó 6 óriási szőnyegből álló együttes elfoglalja mind a 4 falat, és az 5 emberi érzékelést (látás, hallás, ízlelés, szaglás, tapintás) jeleníti meg képekben. A hatodik kép, ami engem leginkább lenyűgöz  a "quintessence" ábrázolása. Elvont fogalom, a fordítása kvintesszencia, azaz valaminek a lényege, veleje, legfontosabb elvi jelentősége, finom szubsztanciája. (Ennek a szimbolikáját szeretném legközelebb tanulmányozni egy rövid vitaindítóban, és ehhez kellett nekem a valóságban is megnéznem  -  vagyis, bevallom, ez szolgáltatott ürügyet, hogy elmenjek a múzeumba és "élőben" is lássam a szép középkori Hölgyet a mesebeli Egyszarvú társaságában...)

   

A harmadik nap visszamentünk a Montmartre-ra. Nem volt felfedezés vendégeinknek, inkább visszatérés. Nekem pedig nem messze egy kis galériában akadt dolgom. Egy szobrász állította ki műveit : már évek óta követem a munkáját a Fb-on, de eddig csak képről. Ezúttal alaposan megnézhettem a kiállításon a különböző, egyre nagyobb és bonyolultabb kompozíciókat. Hirtelen eldöntöttem : most vagy soha, engedek életem nagy valószínűséggel utolsó csábításának és megveszem az egyik kisebb darabot (amit 3 részletben fogok kifizetni!). Talán lesz még pár évem elnézegetni a nappali falán!...

Mindig közbe jön valami!

   Ez a szívből fakadó felkiáltás többször is rám talál napközben.

   Ha olvasok, hallok, látok valamit, esetleg krumplipucolás, kertészkedés közben eszembe jut valami, ami megérint, félreteszem későbbre, esetleg lejegyzem egy mondatban a "Zapbook" névre hallgató vastag spirál füzetbe egy telefonszám, egy érdekes idézet (magyarul vagy franciául), a sós "cake" receptje és Marc Bourlier nemsoká megnyíló párizsi kiállításának dátumai, valamint a Licorne (Egyszarvú, Unicornis stb)-ról szóló jövendőbeli terjedelmesebb tanulmányhoz begyűjtött pár jegyzet és még sok más közé. 

   A szemem, az agyam állandóan dolgozik készenlétben, nem csoda, ha időnként muszáj átkapcsolnom lassabbra, másra, haszontalanra, ami nem kíván koncentrációt. Ilyenkor - rádiózás közben - kirakok pár pasziánszot, főzőcskézek is, mert ahhoz még ragaszkodom, hogy normális időben egyek, hogy életemnek legyen bizonyos kerete. A teljes káoszt nehéz lenne elviselnem, éppúgy, mint a nagyon merev rendet. 

    Természetesen sokat vagyok egyedül, bár nem vagyok magányos. Tegnap este pl. egy társulati összejövetelen voltam, kb. 30-an lehettünk. Egy-két újabb taggal gyarapodtunk, úgy látszik, sokaknak hiányzik a támpontokat "kereső" (ezt a szót használom inkább, mint azt, hogy "nyújtó") együtt gondolkodás, véleménycsere. Tagjaink életkora a 26 és a 90 év között ingadozik, s közülük a "doyen" az egyik legdinamikusabb. Úgy látszik, a fejtörés efajta módja is segíti az agytekervények karbantartását! 

Nyárvégi vigasságok

   Augusztus utolsó napja. Megvártam a negyedik bejegyzéssel. Nem mintha nem írhattam volna meg előbb  -  "írhatnékom" is van Borka szavaival, történik is ez-az  -  de sokszor kivárom az utolsó pillanatot... Ezen már nem is érdemes mélázni, hiszen úgysem tud tartósan megváltozni. Egész belső habitusomat kellene kicserélni, arra meg már késő. Ha egyáltalán lehetséges.

   Egy hosszabb lélegzetű dolog írásába kezdtem. Voltak már évekkel ezelőtti próbálkozásaim ebben az irányban, de mindannyiszor megtorpantam : nem ért be a vágy kifejezési formája. Még most se vagyok benne biztos, de az a bizonyos Balzac-i szamárbőr sürget. Nyári találkozásaim a múlttal szintén érleltek rajta. A tény, hogy franciául írom, egyszerre könnyít és nehezít rajta, de megbirkózni a nehézségekkel mindig izgalmas vállalkozás. 

   Sok meghívás (részemről is, számomra is) esett augusztus második felére, látszik, hogy sokan visszajöttek a nyaralásból. Fel is vettem 2-3 kg-t, pedig inkább le kellene belőlük adni, sokkal többet. Most enyhe, kellemes 25°-os napos idő van, bárcsak így maradna novemberig, futó éjszakai záporokkal. Kezdődne a vénasszonyok nyara, gyengéden, nagylelkűen, irgalmasan...

   Pár napja valaki elküldte horoszkópom elemzését. Soha nem találkoztunk (ismerős ismerőse), csak születésem dátumat és óráját tudja. Az elemzés eléggé találó. E "tudománnyal" szembeni racionális fenntartásaim ellenére felpezsdített, kicsit meglepett és jót tett a hangulatomnak! Ráadásul senkinek sem ártok vele. Még magamnak sem!