Adalék Kosztolányihoz...

Az említett estén nem tudtam megállni, hogy végezetül ne idéztem volna Márai "Föld, föld!..." című könyvéből néhány sort Kosztolányiról. Először francia fordításban ismerkedtem meg a könyvvel (Albin Michel, 2004, "Mémoires de Hongrie", Kassai Gy. kitűnő fordításában), amely azóta is állandóan kezem ügyében van. Tavaly magyarul is megvettem (a legkevesebb, amit meg kellett tennem), és eredetiben élvezhetem Márai finom és enciklopédikus kultúrára támaszkodó eszmefuttatásait (a gondolatok mélysége nyilván sokszor van egyenes arányban a kultúra gazdagságával...).

"Tudta, hogy írni csak önkívületben, mintegy transzban lehet - és ugyanakkor olyan mindenre elszánt tudatossággal, ahogy egy matematikus épít fel egy felsőbb fokú egyenletet. Ő írta, hogy egy remekművet úgy kell végbevinni, mint egy gaztettet. Mindennap elkövetett egy ilyen kisebb-nagyobb gaztettet. És sietett, mert nemcsak a nemzetet mentette, amikor írt, hanem saját magát is, hiszen rögtön, még aznap meg kellett élni - családostul, barátostul, szeretőstül - abból, amit írt. Ugyanakkor tudta, hogy ez a "mesterség", amiből él, olyasféle vállalkozás is, mint mikor valaki szavak helyett frekvenciával, rezgésszámmal közli gondolatait. Tudta, amikor cikket írt a napilapba, hogy egyidejűleg többféleképpen kell írni; ahogy Szent Pál tanította, amikor azt üzente a korinthusiaknak: "Énekelek a lélekkel, de énekelek az értelemmel is." Amikor valaki "lélekkel énekel", az költészet; amikor az "értelemmel énekel", az a rádiumos erejű próza. Ő egyszerre énekelt lélekkel és értelemmel. És sietősen énekelt, mert kellet a honorárium. (...) Kosztolányi mindennap írt egy kis remeket, mert meg kellett élni. (...) És amit így írt, elsietve, talán azért volt tökéletes, mert nem volt ideje csiszolgatni azt, ami a keze alá került. Tudta, hogy várja a szedő. És - ami mindennél fontosabb - remélte, hogy az olvasó is várja. Az olvasó, akinek nem volt arca; de élt valahol az a rejtélyes lény, aki igényesen felel, ha igényesen szólítják meg. Csak a sekélyes író hiszi, hogy a siker titka, ha az író "leszáll az olvasó nívójára". Kosztolányi, mint minden jó író, iparkodott felemelkedni az olvasó nívójára. És sietett, mert meg kellett élni."

Helikon kiadó, 2006