Ibolyakék

Istenem... Reménytelenül csúnyák voltak. Csúnyák és öregek. Amálka eleinte észre sem vette, míg egyszer a szomszéd lány a szemébe nem kiáltotta, mintegy kihívás gyanánt : "Te meg adoptált vagy!" Pontosan nem is értette, mi az az "adoptált", csak sejtette a győzelmes vigyorból, hogy bizonyára valami sértés.

Sírva fakadt és egyelőre megelégedett azzal, hogy kitépje a csúfolódó hajából a művészien megkötött masnit.

Otthon anyja karjaiba vetette magát és csukladozó hangon megkérdezte : "Igaz, hogy adoptált vagyok?" Anyja arca egyszerre összeesett. Nemcsak az arca, egész alakja valahogy összetöpörödött, és Amálka előtt hirtelen világossá vált, hogy a többiek szülei milyen fiatalok...

Anyja-apja túl voltak a negyvenen, amikor végre megérkezett. Egyiküket sem kényeztette el a természet, talán még hasonlítottak is egymásra : kiálló fogaik hanyagul összedobott karók gyanánt foglalták el az összes helyet, egy-kettő még a csukott szájukból is előbújt. Igy aztán hamar lemondtak a párválasztás izgalmas kalandjáról, sőt a tükör közelébe se mentek : minek is, hiszen képmásuk kedvező vátozására nemigen számíthattak. Egy idő után a család vette kezébe sorsuk irányítását. "Minden zsákra akad fót, kire bársony, kire gyócs" - szokta mondogatni Ilona öreganyja, akit amúgy is majd felvetett a közvetítési vágy. Hamarosan meg is találták Istvánban a megfelelő jelöltet. Csendes öreglegény volt, nem járt kocsmába, sőt otthon se ivott, egyetlen kivetnivaló szokását, a dohányzást elárulták sárga fogai, dehát valami kedvtelés neki is járt.

Összeszoktak. Nem volt túl nehéz, eddig is abban a tudatban haladtak életük sovány mezsgyéjén, hogy a nagy szerelmet nem nekik találta ki a sors, s örültek, hogy legalább a minimumot megadta : ház, gyerek - ha lehet...

Amikor aztán Amálka megérkezett, hihetetlen ajándéknak tekintették. Szép, szőke, ibolyakék szemű kislány lett, csodálatosképpen kivirult, mint egy odatévedt virág a gaz között. Vigyáztak is rá, még a széltől is óvták, mosolyba ágyazott puha fészekben nevelték.

Amálka nem is látta, hogy szülei csúnyák és öregek. Az adoptálást is elfelejtette idővel, sőt, még hasonlóságot is felfedezett a ritka családi fényképeken.. Nem is hagyta el a meleg családi fészket szülei haláláig. Tisztességgel eltemette őket, s már maga is a negyven felé járt, amikor végre elkezdte felnőtt életét egy panelházi kalitkában, a vedlett macska meg egy üveg bor társaságában...