Az identitásról

Egyszer Zé megkérdezte: szerintem mi is az identitás? Nagyon izgalmas téma, mondanom se kell, különösen mióta Magyarországról elköltöztem. Még irodalmi folyóiratocskánk, "Hauteurs" is szentelt neki egy számot, Leo Perutz (Kafka kortársa), mint központi figura életművének tanulmányozásával. Prágában született mint német anyanyelvű zsidó, akárcsak Franz Kafka, az osztrák-magyar monarchia idején, a két háború között osztrák lesz Bécsben, majd az Anschluss után Haifába menekül és később izraeli állampolgár lesz. Rendszeresen visszajár azonban Ausztriába és ott is hal meg 1957-ben.

Visszatérve, sokkal szerényebb méretekben, hozzám: 1974-ben költöztem el Magyarországról ("az asszony követi az urát" elve szerint), miután egy évig még Szentesen éltünk az esküvőt követően. Azóta sokféle identitással találkoztam, a francia nyelv használata a mindennapokban kiszorította az anyanyelvemet. Algériában arabok, berberek között, Nyugat-Berlinben a hűvös németek, Isztambulban a közvetlen, barátságos törökök társaságában. Az idézett nyelvekből is ragadt rám valami, az arabot kivéve, mert mindenki franciául beszélt. Hogy az oroszokat ki ne felejtsem szovjetúnióbeli másfél évem alatt... Most meg már 20 éve itt, franciák között. Ki is vagyok hát voltaképpen? Két szék között is a földön találhatja magát az ember, hát még ennyi székkel körülvéve!

26 éves voltam, amikor elköltöztünk Szentesről. Mint itt mondják, a lényeges már megtörtént, mindaz, ami a személyiség alapja, a kulturális és pszichológiai megformálás. Az anyanyelv. ("Nyelvében él a nemzet"...) Amelyen minden fogalom elsőre beugrik. Minden évben legalább egyszer jártunk Magyaroszágon: a szálakat nem szakítottuk el. Kettős állampolgárságomat is megtartottam, bár csak szimbolikus jelentése van: mindennapi életem, gyerekek, unokák, barátok idekötnek. Milyen nyelven álmodok? - szokták kérdezni tőlem. Nem tudom, mint ahogy azt se nagyon, hogy színesben vagy fekete-fehérben-e. Ha kalapáccsal, mondjuk, az ujjamra ütök és szívhezszólóan egy jót káromkodok (amit nem idézek, mert hideg fejjel nem szoktam trágárul beszélni), azt magyarul teszem, mert egyrészt csak én értem, másrészt meg csak így lesz belőle igazi transgression... Unokáimnak magyarul énekelgetem a Bújj, bújj, zöld ág..., Kis kacsa fürdik, és még sok más gyerekdalt, fújja is őket mind a kettő, sőt, az egyetlen altatódal, aminek hallatán a 2 éves Alice rögtön a szemét dörzsöli, az a Nyuszi ül a fűben...

Mint ebből is kitűnik, nem olyan egyszerű az identitást meghatározni. Inkább talán úgy érzem, mintha abból a számtalan hatásból tevődne össze, amellyel az ember élete folyamán találkozik. Melyek lerakódnak az ősöktől, a gyerekkorból hozott alapokra. De a lehetőségek maradjanak nyitottak! Nem tudom úgy képzelni az identitást, mint valami egyszer és mindenkorra megszilárdult kövületet, amely már semmivel nem gazdagodhat. Az identitásom ÉN vagyok, hűségben és sokrétűségben, magyar is meg francia is, sőt talán még kicsit török is...

Kíváncsi vagyok mindenki (esetleg ellen)véleményére!