Pár évvel ezelőtt egyik ismerősömmel, a fantasy és heroic fantasy nagy rajongójával azon vitatkoztunk, hogy szerintem ezek a mai tündérmesék azok számára készültek, akik nem tudnak a gyerekkoruktól elszakadni, s negyvenen túl is abban a mesebeli világban keresnek menedéket, ahol mindig minden jól végződik... A gonoszok megbűnhődnek, a jók elnyerik jutalmukat...
Ebből a világból én valahogy rendes időben (a kamaszkor elején) kiléptem, sőt a felnőtt kor felelősségteljes időszakát is úgy vártam kíváncsian, hogy végre megmérettethetünk, ki mit ér igazán. Végre igazi feladatok elé állunk.
Mégis azt mondom, hogy a gyerekkor az a poggyász, amit egész életünkön át cipelünk, s nagyban tőle függ, hogy megkönnyíti-e az utazást, vagy ólomsúlyként húzza-e le a vállunkat egész életen át...
A mellékelt, kicsit megkopott fénykép (évtizedeken át hordozta apa az igazolványtartójában) öcsémmel együtt engem ábrázol (hozzáteszem, hogy a minap Lucie első látásra felismert rajta, pedig igencsak megváltoztam!) az ötvenes évek elején. Emlékszem, a fejemen levő sálat anya kötötte ún. lusta kötéssel, a színe haragos zöld volt, fekete és fehér csíkkal...
Az ötvenes évek eleje mindenkinek nehéz volt, vidéken a beadások söpörték le a padlásokat, vajat szinte soha nem láttunk, a kenyér is háznál sült hetente egyszer. Nem volt tévé, a rádió is vezetékes volt eleinte, sőt, arra is emlékszem, amikor először gyulladt ki a villany! Az első házunk földes volt, sokszínű szép rongyszőnyeggel takartuk el a gondosan mázolt földet, apa által rakott búbos kemence fűtötte, ott sült a kenyér (és a sütőtök is télen), játékot csak nagyobb alkalmakra kaptunk. Húst, ha jól emlékszem, csak vasárnap ettünk...
Mégis, e mizerábilisnak ható leírás ellenére én egy boldog gyerekkor pehelykönnyű poggyászát viszem, s ráadásul soha nem fogyó táplálékkal van tele! Azt hiszem, szüleimnek köszönhető. Nehéz mindennapjaik ellenére tele vannak játékkal, mesékkel az emlékeim. Kezdettől fogva részt kellett vennünk a napi teendőkban, de ez is a játékos beavatás része volt. Apa biciklin járt dolgozni, egy kis kopott aktatáskában vitte a napi kosztot. Amikor este megjött, elébe szaladtunk. Széles mosollyal bontotta ki a táskát: "Nézzétek csak, mit hoztam!" s kibontotta a kissé megszáradt madárlátta kenyeret, amit úgy ízlelgettünk öcsémmel, mint a világ legfinomabb étkét, amihez a varázslatot ő adta hozzá...
Ezt a világra csodálkozás képességét adták át nekem, amit én is igyekeztem tovább adni fiamnak, unokáimnak, remélem, sikerrel...
Így van. Visszamenőleg minden olyan varázslatos. Még a tejeskávé helyett főzött köménymagos leves is reggelire, mert nagyapánk fújkálta, hogy hamarabb hűljön. Apád mit evett a munkában, ha a kenyeret hazahozta? :((
VálaszTörlés@akimoto: Hazahozott "belőle"... Általában szalonnát vitt hozzá.
VálaszTörlésTalán azért varázslatos, mert tekintetünknek minden új, minden "felfedezés". S ha a felnőttek ebben ráadásul segítenek, nem is fásul el...
Némi bűntudattal vizsgálom magunkat, vajon adtunk-e annyit a gyerekeinknek, mint amennyit mi kaptunk a szüleinktől. (Nem rád gondolok, hanem az én gondterhelt lányomra.)
VálaszTörlésTalán visszamenőleg azt látjuk fontosnak, ami valóban az. A mese, a türelem, a megértés.
VálaszTörlésHogy adunk-e eleget mi, gondterhelt lányok, csak remélni tudom ebben a zavarodott világban, ahol olyan sok az adható lényegtelen.
@akimoto: visszamenőleg, azt hiszem, sosem lehetünk teljesen elégedettek magunkkal! Talán jobb is, ha marad bennünk némi kétség...
VálaszTörlés@Zé: "adható lényegtelen"... Azt hiszem, a lényegtelen ráadásul könnyebben adható... Hányszor látok drága ajándékokkal elhalmozott gyerekeket magukra maradva a halmaz közepén: játssz és ne is halljak rólad egy ideig! A játékokra bízva a "foglalkozás" szerepét, mintegy levéve vállunkról a terhet, holott a gyerek - legalábbis eleinte - egy dolgot szeretne legjobban: rááldozott időnket! Később, amikor már mi szeretnénk belőle, elszakadt a szál...
VálaszTörlésEz így van. Elgondolom, milyen lett volna, ha amikor például vonaton utaztunk, apámék magukba mélyedve olvastak volna, és nem találtak volna ki mindig más mutatni-, játszanivalót nekem, kártyázást, egyebeket, annyira, hogy egy pillanatig sem unatkoztam. Pedig biztos kényelmesebb lett volna nekik, ha csak "néznek ki a fejükből" egész úton. Viszont akkor nem jutna eszembe most annyi szép emlék.
VálaszTörlés@Ági: még a kapálás nagyon komoly munkájába történő beavatás is játéknak tűnt (eleinte!) a méretre készült kiskapával, amit rendesen bele is vágtam jobb lábam nagyujjába...
VálaszTörlés