Ági mondata kapcsán...

ilyen voltam 1965-ben önarckép-rajzolás közben...

   Elgondolkodtam Ági mondatán: "Mostanában többször gondolok arra, hogy meg kellene írni a magunk történetét, persze bizonyos felmenőktől kezdve  -  hogy ne múljon el semmi." 

   Megértem a vágyat, mely szeretne gátat vetni a végnek, a könyörtelenül bekövetkező "ez a világ rendjé"-nek. Mert hogyan is remélhetnénk, hogy tartósan nyomot hagyhatunk magunk után? A világmindenség és az idő végtelenjében a mi parányi létezésünk a sok-sok milliárd között oly elenyésző... Csak a mi csöppnyi bolygónkat tekintve alapul, ha sikerül is előbányászni egy néhányszor tíz-, esetleg százezer éves csontot, kődarabot, a mindenséghez képest valószínűtlen, hogy pont a miénkbe ütközzön a virtuális lapát...

   Mégis minden írót, művészt, alkotót ez a vágy hajt előre, sarkall tevékenységre. Ráadásul a halhatatlanságra is sandítanak, pedig nagyon is tudatában vannak, hogy ellenőrizni nem lesz alkalmuk!

    Azt hiszem, minden író egy kicsit önmagát írja meg, akkor is, ha más bőrébe bújik. Végül is ő tartja a fényképezőgépet a kezében, ő választja a látószöget és a technikai feltételeket  -  nomeg a témát is!

   Az írás, festés, általában mindennemű alkotás olyan részegítő érzés felé sodor bennünket, mint amilyennel az isteni fogalmat ruházzuk fel. A teremtés fogalma felé. Hús-vér alakokat teremtünk, tőlünk függ, élnek-e, halnak-e. A szavakkal játszadozás, mely lehetővé teszi, hogy értelmet adjunk nekik, és ezt át is adhassuk; egy kép vagy zenemű, mely emócióinkat közvetítheti: mindez olyan csodálatos telítettség-érzéssel áraszthat el bennünket, hogy ha mulandáságunk magával is sodor mindent, ezért az érzésért megéri!