Novemberi hangulat...

   Mindenszentek, Halottak napja... Iskolai szünet. A temetőben egész héten nagy jövés-menés hullámzik. Messziről jött rokonok tesznek röpke látogatást. Alkalom arra is, hogy ne lazuljanak meg túlságosan a családi kötelékek s még életünkben használjuk ki a viszontlátás lehetőségét. Utána minden késő és behozhatatlan.

   A nap csodálatos melegen süt. A felvirágozott sírok pompája emeli az őszi lombokét és lángolnak a színek a napfényben. 

   Én is kiballagtam a cserép krizantémmal, metszőollóval és egy vizes üveggel, melyet megtöltöttem a közeli kútnál. Majd egy óra hosszat eltartott, amíg hétrét görnyedve lenyesegettem a sírkövet körülvevő miniatűr bukszusokat, melyeket évekkel ezelőtt ültettem oda, mintegy védőláncként a csupasz márványlap köré. Sok eső leesett az idén, jól elterjeszkedtek. A hulló tölgylevelek majdnem eltakarták a feliratot. Lemosogattam azt is. Közben arra gondoltam, hogy a márványfedél alatt nyugvó marék hamunak valoszínűleg édesmindegy, hányszor és milyen gondosan ügyködök körülötte... Az élőknek kell ez a fajta foglalatosság, hogy leróják a túlélés adóját, a bűntudatét vagy a megkönnyebbülését. A túlvilágban hívők pedig készülnek a majdani találkozásra.

   Kifelé menet kedves barátnőm, A. sírjára bukkantam, akit Anya előtt pár órával vitt el a három hónap alatt végigsöprő rák... Körülötte a gyerekei, a férj és egy baráti házaspár. Élénken folyt a társalgás, egymás szavába kapva meséltünk, tréfálkoztunk. D., a férj lopva letörölt egy könnycseppet... Eszembe jutott, hogy temetőbe egyedül szeretek járni, mert csak halottaimmal akarok találkozni, legalábbis  gondolatban...