Elkezdem a meditációt...

...voltam (22)...

   Visszajött a nyár, pár napos lehűlés után, mely egyáltalán nem volt elviselhetetlen, sőt, kifejezetten jólesett a szokatlanul hosszú kánikula után. A napsütés pedig felkorbácsolja az életenergiákat, melyeket néha az esendő test fizikai állapota nehezen tud követni...

   Valahogy nem igazságos ez! Fejünkben, szívünkben 20 éves vágyak feszítik a kereteket, de a felgyorsuló szívdobogás beleszúr a bal oldalunkba, mintegy rendreutasítva a balga 60-70 évest: ébredj a valóságra, a te időd lejárt!... Esetleg, kis jóindulattal: lejáróban van... 

   Ne is vígasztaljatok, nem fog rajtam. Még csak irigy sem vagyok a fiatalságuk friss szépségében pompázó lányokra, fiúkra. Mind szép; csupa feszes, ránctalan bőr, napsütötte test, amelyen sokszor még felesleges zsírpárnák sincsenek! S milyen fürgén tudnak ültükből, fektükből felpattanni!... Lehetséges, hogy én is meg tudtam tenni anno?...

...vagyok (69)...

   Testünk fokozatos leépülése az idő ajándéka: aki korán meghalt, nem öregszik meg. Fékezi vágyainkat, mintegy takaréklángra állítja őket; többnyire magunk körül keressük, megvalósítható, elérhető szinten, akár a polcon a befőttet: nem merünk már létrára mászni...

   Kár, hogy a test bölcsessége, mely a távozás gondolatát igyekszik előkészíteni, hogy lassanként lemondjunk mindenről és minél kevesebb lázadással fogadjuk az elkerülhetetlent, nehezen talál otthonra fejünkben. Ha kisüt a nap, feltámad a tennivágyás, ezer kísértés és újdonság utáni vágy, amitől még olyan élőnek és fiatalnak érezhetjük magunkat! Csakhogy nem bírjuk szusszal, azaz pihegéssel...

   Ezért fogom elkezdeni a meditációt. Meg kell találnom a tibeti lámákhoz méltó megbékélést...