A "női jogok napja"...

   Nőnap van. Nem hagyhatom szó nélkül.

   Annak idején (hetvenes évek elején) a tanáriban a férfikollégáktól egy szál virágot kaptunk ezen a napon. Ha jól emlékszem, a két pólus fele-fele arányban volt jelen a tanári karban, ami ideálisnak tűnik. Szünetben a férfiak nagy része sakkozott vagy a "füstölőben" mérgezte magát, a nők többnyire a kávéfőző köré csoportosulva csevegtek, egyesek megszállottan kötöttek, így vezetve le a feszültséget (erre a kötés az egyik kiváló gyógyszer, ráadásul mellékhatás nélkül!).

   Ma már legfeljebb a Facebook-on vár egy-két ismerőstől afféle csoportosan légbeeresztett üzenet, mely minden nőnek (azaz személy szerint egynek sem) szól, el kell kapni a szállongó szappanbuborékot, feldobott virágcsokrot s illően megköszönni (valaki vette legalább a fáradságot).

   Az idén hivatalosan is átkeresztelték a napot: nem nőnap, hanem a női jogok napja lett belőle, bár a nők jogaira hivatkozás már kezdetben sem hiányzott az amerikai feministák, majd Clara Zetkin javaslatából a 20. sz. elején.

   A nők küzdelme jogaikért nem pihenhet babérjain. Valahányszor enged a nyomásból, elveszti nehezen megszerzett vívmányait.

   Ilyenkor jön a paternalista legyintés, joviális jóindulatba burkolt biztatás: ugyan már, minek ez a haszontalan hergelés, szeretünk mi benneteket, mert mi is lenne velünk, férfiakból, nélkületek?... S közben, hálánktól eltelve bezárunk benneteket hagyományos "szakértelmetek" biztos palánkjai mögé, mert ez ugye mégiscsak a legszebb női feladat...

   Nem vagyok a férfiak ellensége, de a nőké sem. Az erőviszonyok még most sem egyensúlyozódtak ki teljesen. Meggyőződésem, hogy sok múlik a nevelésen, mely a családban kezdődik: a szülői példánál.