Kié az utolsó szó?

   A napokban egy érdekes embertípusról meditáltam francia blogomon. Gondolom, mindenki ismeri közelről vagy távolabbról.

   Ha megidézem, felmerül előttem a csontját makacsul szorongató kiskutya képe: morogva tiltakozik, ha valaki a kezét nyújtja feléje... Muszáj, hogy övé legyen az utolsó szó, s minden ellenvéleményt nyílt támadásként él meg. Sőt, legtöbbször ő lendül ilyenkor támadásba, és az ellentmondani merészelőt szinte sárba tiporja a "provokációért"!...
   Nehéz vitába szállni vele. A racionális érvek nem nagyon hatnak rá, hiszen mindent az emocionális viharok szintjén kezel. Ilyen szempontból a legkisebb ellentmondás is sebet ejt rajta, hiszen legtöbbször számára is rejtett, nem is tudatos sérülést érint, melynek eredete, mint annyiszor, a gyerekkorra vezethető vissza...
   Nem akarom a botcsinálta pszichológusok seregét növelni, csak gondolkodni próbálok, beleértve a tévedés vagy más vélemény lehetőségét is. Elnézem, hogyan bánnak egyes szülők a kisgyerekekkel. Vannak, akik pl. tudomást se vesznek róluk, hiszen a képernyő vagy egyéb drog bűvköréből semmi és senki nem vonhatja ki őket, a gyerek meg úgyis megnő szinte magától, mint az útszélen a fű... Esetleg éppen az a baj, hogy nagyon is nevelni akarnak, csak a nevelés fogalmát összetévesztik a kemény "idomítással". Az ilyen gyerekbe szinte "belefojtják a szót" és később ő maga is a szülői modell szerint fog eljárni... Önbizalmában megingott, frusztrált felnőtté válhat.
   

Marc, 8 éves: egy jövendőbeli Rembrandt?

A másik véglet a gyerek iránti határtalan csodálat: minden mondat, amit a száján kiejt, legkisebb firkálmánya is a zsenialitás biztos jele, a család élete körülötte forog. A gyerek korán megérti, hogy még a választás is az ő vállán nyugszik: "Mit ennél? Ezt, vagy inkább mást?" "Milyen ajándékot szeretnél?" Mama, nagymama és a többiek mindent félretéve teljesítik a lassan kis zsarnokká alakuló gyerek akaratát, sőt, szeszélyeit... Eleinte pedig szeretné az emberke, hogy határokat szabjanak neki, melyeken belül biztonságérzete jobban kifejlődhetne... De ha mindent szabad, akkor mire támaszkodjon, nemcsak a gyerekkorban, hanem későbbi, felnőtt életében is... Előfordulhat, hogy később is elvárja, hogy mindenki a lábánál heverjen. Arról nem beszélve, hogy az elkerülhetetlen (és tanulságos!) balsikereket nehezen tudja feldolgozni, hiszen hozzászokott, hogy minden, amit csinál, imádói szemében zseniális!...
   Az empátia teszi lehetővé, hogy igazi véleménycsere kialakulhasson, hogy partnerünk helyébe képzelhessük magunkat egy pillanatra, s uram bocsá, még a saját kőkemény meggyőződésünket is megkérdőjelezhessük néha. Az sem árt, ha magunkhoz is elnézőbbek leszünk: nem lehetünk mindenben a tökéleteset nyújtó csodagyerekek, nem dől össze világ(unk), ha megbotlunk néha. Mi lenne, ha szeretnénk is magunkat egy kicsit?...

"Mióta elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal a próbálkozással, hogy mindig igazam legyen." (Chaplin)