Az emlékezet hűsége

    Az előbb, teljesen véletlenül, rábukkantam egy 2015-ös, kb. 1 órás Litera riportra Dragomán Gy-gyel Marosvásárhelyen. 1988-as végleges Magyarországra településük óta talán másodszor járt gyerekkora színhelyén. A kamera kíséri, megállás nélkül mesél, hadaró, néhol nehezen érthető diszlexiás módján, és én végig megdöbbenve követtem. 

   Szinte semmi közös nincs kettőnk sorsában. Én nem egy Ceauşescu-féle diktatúrától menekültem és évente többször is hazajárok. Azonban az emlékek és a valóság találkozásának útja erős visszhangot keltett bennem, magamra ismertem. Például amikor arra a következtetésre jut, hogy az írás által újrateremtett világ, gyerekkora színtere regényeiben igazibb, mint a valóság. És hogy emiatt már szinte nem is akar vele újra szembesülni, hiszen az vált valódivá számára, amit könyveiben teremtett belőle.

   S ezen a ponton éreztem úgy, hogy találkoztunk. Anélkül, hogy írói tehetségével, egyéniségével bármilyen összehasonlításra vetemednék, bevallom, hogy velem is számtalanszor előfordult már hasonló élmény szülőföldemen. S mivel az emlékek mindannyiszor "újrateremtődnek", alig észrevehető változások csiszolják őket szinte láthatatlanul újjá minden alkalommal. Ezeknek a mikroszkopikus módosulásoknak az egyre szaporodó összege teszi végül is, hogy észrevétlenül egészen átalakul minden és felszívódik az eredeti emlék...

   Életem első 9 évét töltöttem abban a kis házban, melyet dédapám maga épített a múlt század elején elsőszülött lányának, Eszternek hozományba s ahol én is megszülettem. Emlékeim hihetetlen élességgel bevésődtek az első évekről : sokáig felidézhettem a ház zegét-zugát, s valahányszor filmszerűen megelevenedett előttem minden részlete, láttam magam és családtagjaim mozogni az örökkévaló díszletekben. Láttam a léckerítést, melyen át bárki bepillanthatott az udvarba, hátul a kis veteményest, ahol 2-3 éves öcsémet rávettem, hogy mezítláb ráálljunk apám egyetlen kísérleti melegágyának üvegére (ami alatt nagy gonddal  dinnyepalántákat melengetett), hogy vajon elbír-e bennünket... Nem bírta el a súlyunkat... A homokdombot, ahol egy jókora üvegdarabba térdeltem játszás közben és elszörnyedve néztem a térdemből ömlő vért... A kis nyitott tornácot, ahol 5-6 évesen önfeledten táncoltam, miközben kinn dörgött-villámlott és szakadt a nyári zápor. A villám hirtelen egész közel csapott le és én szinte megbénultam a félelemtől. Nagyanyám csupán ennyit mondott : "Csak a gonoszok félnek!" Erre azonnal elszállt a félelmem : de hiszen én nem vagyok gonosz! Az azóta eltelt sok évtized alatt többé soha nem féltem viharban.

   A házra azonban, ha visszamennék egyszer, bizonyára nem ismernék rá, olyan kicsire zsugorodott...

... annak a bizonyos háznak az udvarán szüleinkkel az ötvenes évek elején...

 

Krusovszky Dénes (Debrecen, 1982. április 15. –) József Attila-díjas költő, kritikus, szerkesztő, műfordító. Legtöbben regényíróként ismerik. Az Akik már nem leszünk sosem című kötetével 2019-ben elnyerte a Libri irodalmi díj közönségdíját. Rendszeresen publikál a Magyar Narancsban.

Krusovszky Dénes: Miután

Miután befejeztem a matek leckét,
elkezdhetem a magyart,
miután befejeztem a magyar házit,
elkezdhetem az angolt,
miután befejeztem az angolt,
elkezdhetek rajzolni,
miután befejeztem a rajzolást,
kimehetek az udvarra focizni,
miután eleget fociztam,
bemehetek tévét nézni,
miután a tévé előtt megvacsoráztam,
megmoshatom a fogam,
miután megmostam az arcom is,
lefeküdhetek aludni,
miután lefeküdtem aludni,
bármiről álmodhatok,
miután legszebb álmomból felébresztettek,
készülődhetek az iskolába,
miután elmentem az iskolába,
végigülhetem az órákat,
miután az iskolának vége,
hazamehetek délután,
miután ezt az évet elvégeztem,
egész nyáron nyaralok majd,
miután eltelik a nyári szünet,
rögtön harmadikos leszek,
miután véget ér a negyedik is,
nemsoká felsős leszek,
miután az általános is véget ér,
választunk majd egy gimnáziumot,
miután a gimnáziummal végeztem,
nagy leszek és egyetemista,
miután diplomám is lesz,
szerzek magamnak egy jó állást,
miután jó állásom lett,
lesz majd saját családom is,
miután gyerekeim születnek,
elkezdek megöregedni,
miután megöregedtem,
elmehetek nyugdíjba végre,
miután nyugdíjba mentem, én is folyton
a barátaimmal sakkozom majd,
miután eleget sakkoztam,
nem tudom mi lesz,
de valami majd csak lesz,
akkor is, miután.

Nyárvégi tépelődés

   Most már talán elmondhatom, hogy nagyjából átvészeltem az idei forró nyarat. Igaz, évről évre nehezebben, egyre több tollat hagyva magam után, mint a madarak, akiken lassan eljár az idő. Ha a jövőre gondolok, előre félek a mind korábban érkező nyártól, pedig valamikor ez volt az éltető évszakom, melyen az egész évre való energia- és pihenésadagot elraktározhattam...

   Kinéztem a teraszra és nyugtáztam az éjszakai zápor nyomait. A kert már olyan bozótossá vadult, hogy kertész után kell néznem. Nem beszélve a tetőfedőről, mert a kémény végleges állapotáról is dönteni kell : lebontani vagy újra rakni? Ehhez pedig hiányzik jövendőbeli szomszédom jelenléte, mert lehetséges, hogy a félig leomlott kémény közös, és lebontását vele kell megbeszélnem. Egyelőre még nem költözött be, se nevét, se telefonját nem ismerem. Minden félig készen, függőben vár körülöttem s ez nagyon fárasztó. Az erőm egyre kevesebb, hogy magam végezzek el mindent, mint azelőtt...

   Nem szeretném, ha eluralkodna életemen ez a negatív felhang. Eljátszok a gondolattal, hogy ha gazdag lennék s egy gondnok végezne a háznál minden szervezést és kivitelezést (soha nem volt részem benne különben, inkább én játszottam ezt a szerepet), mennyivel könnyebb lenne az életem! Eszembe jut, hogy hiszen lenne rá megoldás : be kellene költöznöm egy manapság terjedőben levő, öregek számára épülő, egy-két szobás kis lakások egyikébe, mely tulajdonképpen a későbbi, már mozgásképtelen öregek ellátására létező otthonok előszobája, előző állomása. Egyelőre nem bírom rászánni magam a gondolatra, hogy elhagyjam a házat s vele annak illúzióját, hogy még úgy-ahogy benne vagyok az ÉLET nyüzsgő forgatagában...

Vásárhelyi Őszi Tárlat 2024

Mindenféle kóbor vírusok...

    Mire kilábalok a hét eleje óta tartó "mezei vírus" ártalmaiból és némi erő költözik lassan lábaimba, kisebb fajta étvágyra emlékeztető érzés a gyomrom tájékára a fájdalmas görcsökkel kísért enyhe hányinger helyére, lassan újra az íráshoz is visszatérhetek... Talán ez hiányzott a legjobban. Nekem mindenesetre. Ez is bizonyítja a szememben, hogy elfoglaltságként elsősorban saját használatra a legfontosabb!

   Örültem, hogy vagy 5 kiló leolvadt rólam, s visszatérésem óta (aug. 8.) csak egyszer vettem kenyeret, amely persze rég el is fogyott... Újat venni nem nagyon volt se erőm, se étvágyam. Azt hiszem, a kóbor vírus is azért talált meg, mert az otthoni, majd az itt folytatódó, bár kicsit enyhébb kánikula teljesen felélte ellenállásomat. Természetesen orvoshoz se mentem (nem is nagyon bírtam volna), reméltem, hogy szervezetemre is bízni lehet néha egy kis feladatot, ahelyett, hogy újabb gyógyszereket írassak fel magamnak a meglevők mellé, melyeket igyekszem így is csökkenteni... Természetesen tudom, hol a határ.

   A hét vége "forgalmasnak" ígérkezik. Ma d.u. jön Valérie a heti 2 órára takarítani, azt hiszem, egyelőre képtelen lennék a porszívót tologatni... Fél 8 táján elmegyek barátnőmért a vonathoz. Holnap d.u. 5-kor konferencia lesz : egy antropológus beszél a Kelet-Nyugat között lefolyt pályafutásáról. Vasárnap pedig társulati, családi összejövetel lesz, mielőtt szeptembertől az új évad el nem kezdődik.

   Megint csak azzal a kellemetlen mérleggel nyugtázom a nyarat, hogy nem tettem semmi érdemlegeset. Tudom, hogy ezt nem nekem kell eldöntenem, de vannak belső igazságok, melyeket cáfolni lehetetlen.

Kis eszmefuttatás napsütésben, 20°-ban, úgy estefelé...

    Mire körülnéz az ember, vége felé jár a nyár... Itt északon már egy hete esik az eső. Naponta többször. Egyelőre még örül is neki az ember  -  no meg a kimerült kert is  -  de biztos vagyok benne, hogy nem kell hozzá sok idő, vágyakozva gondolunk majd a melengető  -  de ki nem zsigerelő napsugarakra! 

   Valahányszor visszatérek születésem helyére, szembejön velem a múlt. Majdnem 27 éves voltam, amikor G-rel, 1 éves házasság után elhagytuk Szentest Algériáért, az őt váró új munkahelyért. De attól kezdve szinte idegenként jártam vissza nyaranta, hiszen turistaként kezelt saját szülőhazám, vízummal (!), útlevéllel, 24 órán belüli ideiglenes bejelentkezéssel szüleimnél a vásárhelyi rendőrségen... Akárhány órakor érkeztünk éjszaka, másnap már nyitáskor meg kellett jelennünk a rendőrségen, ha el akartuk kerülni a bonyodalmakat, hiszen számon kérték a határátlépő pecséthez képest, hol töltöttük az eltelt időt... S ez így ment éveken át.

   Csoda-e, hogy szinte bőrünkön éreztünk meg minden politikai enyhülést?... A vízum, majd később az útlevél eltörlését a határon, amikor is egyszerű személyi igazolvány  -  majd jóval később egy lezser kézlegyintés is elég lett a határátlépéshez... Nem beszélve Magyarország csatlakozásáról az Európai Unióhoz! Én magam úgy éltem át, mint a honfoglalás előtti álmunk beteljesülését : végre európaiaknak tekinthettük magunkat!... Akkor még nem is sejthettük, hogy óriási kampánygépezet próbálja majd rágalomhadjárat céljául kitűzni ezt az évezredes álmot... Hallgatólagosan szolgálva ezzel a putyini paranoia trójai falovának szerepében a birodalmi nosztalgiát.

   Most újra bizonytalan időket élünk. Nagy érdek-ütközések színtere lett szegény, kimerült kis bolygónk, a túlnépesedés, klimatikus lázadás, energia- és vízválság kereszttüzében vergődő, végsőkig kizsigerelt kis földgolyónk, ahol a világ leggazdagabb embere (kinek része van az előbbi katasztrófákban) nem tudott egyebet kitalálni az emberiség megmentésére, mint néhány specimen kitelepítését egy üres, életképtelen, túl meleg vagy túl hideg holt égitestre... 

   Köszönöm, engem nem csábít a lehetőség (még ha lenne is rá minimális esélyem)... Jó nekem ez a szépséges, csodás "kék alma", megszelídítve, megbékítve, megtisztítva a "haladás" sok-sok anyagi és szellemi hulladékától...

napfogyatkozás előtt...

bozótos kert...

Kánikula és lecsapódása...

    Pár napja jöttem vissza Magyarországról, de még csak most tudom úgy-ahogy összeszedni száz felé gurult darabjaimat, hogy ennek a bejegyzésnek nekilássak... Remélem, sikerül a végére járnom.

   A délalföldi kánikulát nem ecsetelem. Szerencsére a klímaberendezés segítségével a házban, autóban ki lehetett bírni, de sétáról, strandolásról számomra szó se lehetett. Le is mondtam a hétről, amit a gyerekek Budapesten és a Balatonon töltöttek, szép élményeiknek másodkézből is nagyon örültem. Azt a hetet többnyire magányosan töltöttem, még írni is megpróbáltam, nem sok ihlettel. A forróság lehetetlenné tette, hogy kimozduljak, még a sarki boltig is nehezemre esett. Legkedvesebb szórakozásom a Kossuth rádió hallgatása volt, mely tudvalevőleg mostanában régi felvételeket sugároz, melyek egy része az utóbbi években nem ítéltetett elfogadhatónak a műsorra kerülésre, vagy már régóta nem volt elérhető. Igy, amíg el nem kezdődik az új műsorterv, csemegéztem a regényrészletekből, életút-interjúkból, hangjátékká átírt prózákból stb. Szinte éjjel, nappal, a megunás veszélye nélkül, olyan izgalmas, változatos volt a műsor.

   A visszautazás napja nagy megpróbáltatás volt. A szokásos búcsúzkodás sem könnyű, de a repülőgép reggel 6 órás indulása nagyon megnehezítette az amúgy is fárasztó utat. Egy részünk (köztük jómagam) nem is feküdt le, hiszen legkésőbb hajnali 2 órakor indulnunk kellett : 170 km állt előttünk a reptérig, mely az éjszakai időpont ellenére meglepően tömve volt a csomagokkal megrakott, kígyózó sorokban araszoló vagy siető utasokkal, de nem volt ritka a csupasz földön mélyen alvó sem...

   Párizsba érve ketté szakadt hat tagú csapatunk : négyen taxival hazamentek, mi Alice-szal kettesben a Gare du Nord felé vettük az irányt, ahol pár órás várakozás után vonattal jöttünk hozzám ide északra, mert unokámnak maradt pár napja a következő programig.

   Mondhatom, meglehetősen használhatatlan állapotban voltam az érkezéskor, több kávé elfogyasztása ellenére, lábaimról ne is ejtsünk szót. Alice nagyjából 2 napot tudott maradni, de az is kellemes volt. A kertre ki se merek nézni : esőért kiált. Errefelé is tragikus szárazság uralkodik. A fejemben kezd helyreállni a rend, amely a több hetes kánikula és a megfeszített utolsó nap miatt felborulással kecsegtetett... Olykor-olykor komolyan aggódni kezdtem, de remélem, lassan helyrerázódok.

Nem nekem való már az ilyen kaland. Az ottani rokonokkal és a gyerekekkel töltött idő kedvéért adtam be a derekam. Végül is hogyan bánnám, hogy elmentem, hiszen olyan jó volt a bensőséges együttlét, nomeg a párját ritkító magyar görögdinnye! 

a mindszenti szőlőlugasban

   

már otthon, a konyhában

Két bőrönd között...

   A jövő vasárnap korán reggel vonatra kell ülnöm a nagyobb fajta piros bőrönddel, hogy a Gare du Nord-on találkozzak fiammal és menyemmel, és A. elvigyen bennünket a repülőtérre (a többiek később jönnek utánunk). Irány Budapest, ahol felvesszük a bérelt autót és azzal még jó 160-70 km-t megyünk Mindszentig. Nem tudom, mikor kerülünk ágyba. Nekem biztos nagyon hosszú lesz a nap, de az eszemben folyton a kánikulától való félelem bújkál... (még az itteni júniusit se hevertem ki, bár enyhébb volt pár fokkal, de nagyon megviselt. Nem vicc, minden év nehezebb, ebből is észreveszi az ember, hogy mégiscsak 79 lesz az idén, ha igaz...)  

   A múltkor számoltam meg, hogy karácsony óta hányszor csomagoltam ki és be bőröndömet. Kb. hatszor. Mindannyiszor meglehetős stressz előzi meg : elvégzendő és itthon nem felejtendő dolgok listája, mosás, kisebb ajándékok beszerzése, a ház rendbehagyása, virágok meglocsolása, az ismerősöknek telefon, ki visz az állomásra és ki jön értem visszafelé, csomagolás, ébresztőóra és az utazást megelőző, mindennek ellenére álmatlan éjszaka... Igy visszagondolva, remélem, kívülről is elég fárasztónak tűnik, hiszen a készülődés közben állandó koncentrált állapotban kell lennem, hogy semmit se felejtsek ki. Csoda, hogy pár hónap mozdulatlan nyugalomra vágyom?... Kis kávéra a teraszon, olvasgatásra a napernyő alatt, ha enyhül a hőség, néha egy mozira vagy vacsorára egy kisvendéglőben el nem utazó barátokkal, írogatásra vagy csak bogarászásra a Neten... Esetleg a kertben, lenyugvó nap megszelídülő fényében?... Ugye, nincsenek is falrengető vágyaim?... Inkább szemlélődni, mint valami sürgősnek hitt cél után futni...

Tikkasztó június

 ...Pár napja nyűglődök ezen a bejegyzésen... Oka nem az "írhatnékom" hiánya volt, hanem az íróasztalomnál uralkodó 28°-os hőség! Ventilátor ellenére. Szinte éreztem, majdhogynem hallottam agyam kis fogaskerekeinek nehézkes csikorgását, amikor egy-egy szó érzékletesebb szinonimája után kutattam a sűrű, nyirkos ködben, s mellékesen azon járt az eszem, hogy talán ideje lenne lezuhanyozni és beülni a napon 50°-ra hevült autóba, hogy hozzak némi ennivalót, főleg zöldségfélét, gyümölcsöt a házhoz. Miután elfogyott az utolsó almám is, muszáj volt legyőzni az ólomsúlyú fáradtságot (a 160-ról 80-ra esett vérnyomást), és nekivágni az expedíciónak. Telefonon tetőfedő után keresgélek, de mind foglalt. Sok kárt tettek a viharok az utóbbi hetekben a környéken...

   Mialatt így nyűglődtem, végigsepert rajtunk úgy szombaton (27-én) éjfél tájban egy újabb orkán szerű szél, de ezúttal nem döntött le semmit, legalábbis nálam. Innen 20 km-nyire viszont egyik ismerősöm háza tetejét teljesen lesöpörte... Azóta pár fokot csökkent a hőmérséklet, ma pl. 19-23° van, és egy kisebb zápornak is örvendezhettek a rózsafáim. 

   Hát ilyen volt ez a június itt északon : rezzenéstelen, majd 40°-os levegő, kegyetlenül földhöz szegező nap, leeresztett redőnyök, erőlködő ventilátorok... Kibontottam ugyan naponta a zöld napernyőt a teraszon, hogy valami árnyékot vessen a konyhaablak előtt, este pedig elpakoltam, nehogy egy éjszakai vihar elvigye. Kiülni lehetetlen volt még estefelé is. 

   Vasárnap d.u. Anne barátnőm rávett, hogy menjünk moziba, ott legalább hűvös van. Kiválasztott egy 2h40 perces filmet, De Gaulle tábornokról, a későbbi elnökről, mégpedig a 1941-44-es években betöltött szerepéről (tudvalevőleg visszautasította Pétain marsall behódolását a németek előtt, Londonba ment és onnan irányította a francia ellenállás megszervezését, majd az angol-amerikai partraszálláskor visszatért, hogy még a szövetségesek előtt, a Leclerc vezette megmaradt francia hadosztály élén elsőnek érjen Párizsba, ahol a lakosság már fegyvert fogott a megszálló németek ellen). Ez csak a második fele volt annak a kétrészes hatalmas történelmi freskónak, melyet idén Cannes-ban vetítettek le először versenyen kívül, de most már a mozikban is látható.  Mi a második részt választottuk, bár mindkettőt megnézhettük volna két szomszédos teremben, egymás után. Kicsit több, mint 5 óra alatt...

   Eleinte nemet mondtam a filmre, de ez volt az egyetlen érdekesebb választék. Nem szeretem a "biopic" néven becézett, manapság nagyon divatos műfajt, híres emberek megjelenítését a vásznon. A valóságos események, személyek újrateremtését, mely szükségszerűen korlátozza az alkotói fantáziát. Minél közelebbi hozzánk időben (tehát minél élőbb még emlékeinkben) a figura, annál mesterkéltebbnek tűnik szememben az "életre keltése". 

   Végül is nem bántam, hogy beadtam a derekam. Meglepetésemre telt volt a nagy terem! Utána, szokás szerint, elmentünk vacsorázni az egyik közeli vendéglőbe, hogy beszélgessünk a filmről, nomeg úgy általában az életünkről...

(illusztráció : a film szép plakátja)

   

Viharos kánikula

   Újra itt a kánikula!... Azt mondják, meg kell szokni, mert ezután még sűrűbben érkezik majd. Valaha még évente sem fordult elő, most meg szinte havonta idelátogat, IDE, északra, az Atlanti óceán hűsítő közelségű tájaira!...

   Itt tartottam kb. az új bejegyzés írásában, amikor ki kellett törölnöm viszonylag nyugalmas fontolgatásaimat, mert a hét eseményei még összetettebb fordulatot vettek... Épp arra gondoltam, hogy még örülhetek, hogy a csütörtök éjjeli vihar, mely innen 15-20 km-nyire vitt el háztetőket, bennünket egyelőre megkímélt... Majdnem 2 napig.

  Szombat éjjel jött egy orkán szerű szél, úgy éjfél után, villámlás, menydörgés közepette. Gyorsan kikapcsoltam a TV-t, majd a számítógépet is. Felmentem a szobámba aludni és csak másnap reggel 8 felé húztam fel a redőnyt, hogy kinézzek a szobaablakon. A ház előtt a járda tele volt téglával : egészben és darabokban is, néha az ott parkoló autómtól pár centire. A városi útfelügyelet cirkált és összeszedte a törmeléket, majd kihívták a tűzoltókat is, és hamarosan egy óriás létra magasodott a tetőig az ablakom alatt, hogy megnézzék a kémény állapotát : ugyanis azt kezdte ki a vihar, egy részét ledöntve a hozzá erősített TV antennával együtt. Most el vagyok kerítve egy piros-fehér szalaggal, mint a bűnügyek helyszíne a krimikben, sőt, fémből készült "kerítéssel" is megerősítették a szalagot. A délután nagy részét azzal töltöttem, hogy a biztosítónál bejelentsem a kárt, de emberi hanggal vasárnap délután csak internetes változatában lehet találkozni, az meg az én akcentusomat nehezen egyeztette az ő betáplált felfogásával... Holnap megpróbálkozok az irodájukban élőben.

  

   

Keresgélés közben

      Tétova keresgélés közben, különféle ízekbe bele-belekóstolva, azzal a vággyal, hogy valami szépre, váratlanra, vigasztalóra bukkanjak, megállított ez a Weöres Sándor vers. 

       Természetesen azonnal éreztette velem, hogy nem éppen őt kerestem, már ami a vigaszt illeti... Mégis idetettem, mert zeneisége, hangulata nem engedett el. Még a rímei sem, pedig azok a legtöbb költőnél menekülésre bírnak... S közben búsan, lassú, végzetes beletörődéssel lejtett velem a Szomorú keringő... 

Weöres Sándor  Valse Triste

Hüvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.

Elhull a szüreti ének.

Kuckóba bújnak a vének.

    Ködben a templom dombja,

    villog a torony gombja,

    gyors záporok sötéten

    szaladnak át a réten.

    Elhull a nyári ének,

    elbújnak már a vének,

    hűvös az árny, az este,

    csörög a cserje teste.

Az ember szíve kivásik.

Egyik nyár, akár a másik.

Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.

Lyukas és fagyos az emlék.

     A fákon piros láz van.

     Lányok sírnak a házban.

     Hol a szádról a festék?

     kékre csípik az esték.

     Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég,

     nem marad semmi emlék,

     az ember szíve vásik,

     egyik nyár, mint a másik.

Megcsörren a cserje kontya.

Kolompol az ősz kolompja.

A dér a kökényt megeste.

Hüvös és öreg az este.

Egyedül, de nem magányosan...

   A közeli templomtorony harangja tizenkettőt üt. A teraszról olyan közelinek tűnik, hogy ha a kezem kinyújtanám, talán el is érném. 

   Vasárnap déli hangulat. De nem az a vendégváró, sürgő-forgó, kicsit ünnepélyes, galambleves vagy paprikáscsirke-nokkedli illatú - nem feledkezve meg a süteményekről! - mely a gyerekkoromba invitál vissza. 

   A különbség lényeges : nem várok senkit sem. Csak magammal van találkám. Esetleg a TV vagy a számítógép képernyőjével. Így tulajdonképpen magánynak se nevezhetném. Különben is, Pascal szerint fontos, hogy képesek legyünk egyedül is megmaradni egy szobában. Vagyis szembenézni önmagunkkal, s egyben véges mivoltunkkal, mely állandóan kipillant a hátunk mögül, emlékeztetőnek. Ezt a magányt kell kitöltenünk érdekes, izgalmas, értelmes programmal, mely olykor szinte kívánja a magányt. Az IDŐt... a nem rohanást, annak luxusát, hogy senki, semmi nem siettet. Ez pedig már majdnem az örökkévalósággal ér fel.

   Sok ilyen magányt igénylő hátralékom van. Két portrét kell megrajzolnom, nem beszélve a régóta elnapolt hosszabb lélegzetű írás összeállításáról. Hiszen már évek óta írom, csak megfelelő formára vár, itt-ott kitoldva, felfrissítve, esetleg egészen átalakítva. Szeretem ezeket a menetközbeni elmozdulásokat, hiszen a kaput mindig nyitva hagyom : az írás legyen a mozgás-szabadság megtestesítője is egyben!

   Hogy néha-néha leszálljak az élet mindennapibb szintjére is : ha az eső ma megkímél bennünket, ki kellene mosni, hátha beszárad... Közben kicsit kigazolni, megszakítva némi testedzéssel az intenzív intellektuális erőfeszítést... "Mens sana in corpore sano!", hogy el ne felejtsem.

smink nélkül, fáradtan...

Kellemes pünkösdi viszontlátás

    Hétfőn jöttem meg a gyerekektől, a kánikula kellős közepén. Franciaország történetének  -  legalábbis mióta feljegyzik az időjárás adatait  -  ez az eddig ismert legmelegebb május hónapja. Ki szeret ilyen rekordokat megdönteni?... Úgy tűnik, hogy az emberek egyfajta fatális lehangoltsággal beletörődnek a megmásíthatatlanba, miszerint földgolyónk pályafutása vége felé halad. Nagyrészt lakóinak jóvoltából, akik már nem hisznek a kolibri-példabeszédben, a toldozás-foldozás perspektívájának sikerében, még ha színlelik is, hiszen a rossz hírek hordozóinak sosem volt nagy sikere... Könnyebb elfogadni a süllyedő Titanic képét, ahol a zenekar hősiesen, az utolsó pillanatig rendíthetetlenül teljesíti kötelességét, s zenélve merül el a hajóval együtt a jeges habokban. De addig is... hessegessük el a baljós megérzéseket, a katasztrófa előjeleit... Annál is inkább, mert hiába tesszük dolgunkat a lehető legjobban, az energikusabb beavatkozásokba úgysincs beleszólásunk.

   Ezennel Kasszandra be is zárja a butikját, hogy kellemesebb vizekre evezzen.

   A kellemes ok, amely miatt alig 3 hét pihenő után ismét útra keltem, Jean-Paul látogatása volt fiaméknál. Ezelőtt kb 5 évvel találkoztunk, s a mi korunkban a viszontlátásokat nem kell halogatni, mert könnyen kifuthatunk az időből. J-P felett is eljár az idő, 85 éves korát meghazudtolja szellemi és fizikai frissessége. Mindig is nagy gyalogló volt. Emlékszem, amikor meglátogattuk őket Dél-Franciaországban egy nyáron (2015), velünk is lejáratták a pár kilométeres kört, s az esti kandallótűzhöz még gallyakat is gyűjtöttünk séta közben! itt meséltem el Jean-Paul történetét, s előző, 2021-es találkozásunkat Párizs környékén lakó legfiatalabb lányánál. Az idén Anne és férje kísérte el fiamékhoz. Déltől kb este 7-ig folyt a szünet nélküli nagy társalgás! Anne legalább olyan beszédes, mint az apja, én magam is megállom a helyem, hát képzelhetitek!... A többiek is sűrűn beavatkoztak. Nyolcan ültünk a kertben a több száz éves fák között egy nagy asztal körül, fiam szolgáltatta a nyárson sült finomságokat különféle salátákkal. A nagy epres süteményt, majd a kávét már a benti hűvösben szolgálták fel.

   Hát ez volt a hosszú pünkösdi hétvége fontos eseménye. Én már szombat délben megérkeztem vonattal, s hétfő d.u. indultam haza. Taxi vitt a Gare du Nord-ig, hogy megkíméljem a fiamat a kánikulában a párizsi közlekedési viszonyoktól. Az Elefántcsont-parti születésű sofőrrel jól elbeszélgettünk az 1 órás út alatt, politikáról, sportról, a mesterséges intelligenciáról, a technika egyre nagyobb beavatkozásáról az életünkbe. A végén megkérdezte : "Madame, mit gondol : boldogabbak a gazdagok?" Nem kellett sokáig gondolkodnom a válaszon. "A pénz nem nélkülözhető... de nem helyettesítheti a számomra legfontosabb egyszerű és alapvető értékeket, mint a barátság, a szeretet, a hűség, a tolerancia..." Úgy tűnik, visszhangra találtak benne a szavaim, mert elválásunkkor azt mondta, hogy az afrikai nagy bölcsekre emlékeztetem és tanítani kellene a szavaimat... De könnyen lehet, hogy csupán egyre magasabb korom ihlette benne a gondolatot!...

Az előző napok, hetek lecsapódásairól

    Holnapután 2 hete lesz, hogy visszajöttem a gyerekektől. Azóta sok víz lefolyt a Tiszán, Dunán de még a városunkat átszelő Escaut-n is (Eszkó-nak kell ejteni), mely egészen az Északi tengerig szállítja az egész héten ránk hulló csapadékot.

   Hideg van kinn, a Fagyos Szentek igazán szívükön viselik, hogy 15-16 foknál ne legyen magasabb a hőmérséklet! Benn pedig reggel meleg radiátorok fogadnak a konyhában, és egyben eszünkbe juttatják a várható gázszámlát...

   Az elmúlt hét vége sok emóciót ébresztett valamennyiünkben, lelkesítőt, örömtelit a győztesekben, szomorút, esetleg keserűt, sőt, gyűlölködőt a vesztesekben. Azóta tovább gyűrűztek a hullámok, talán csillapodtak a kedélyek némiképp, bár én ezt csak másod- vagy harmadkézből tudhatom meg. 

   Megnéztem a Neten az új kormány beiktatását és az azt követő népünnepélyt a Kossuth téren. Bevallom, jóleső, felszabadító érzés volt, hogy végre örülni is lehet otthonról érkező képeknek, híreknek, nemcsak csalódni, elcsüggedni, szégyenkezni... A cigány énekesnő szép dalának, az ülésteremben éneklő, zenélő tehetséges és lelkes gyerek-zenekarnak, a téren örvendező tömegnek... Az új kormányt óriási munka, felelősség várja, mégpedig az általa szított remény arányában. Nagyon remélem én is, hogy nem okoznak csalódást. Bár kezdettől furcsa volt az új miniszterelnök rendkívül nyers, időnként gúnyolódó hangneme, mellyel a köztársasági elnökhöz, a lemondó miniszterekhez fordult. Szükség volt-e vajon a földre került ellenség megalázására? Tudom, hogy az előzőek sem bántak kesztyűs kézzel az ellenzékkel, sem a parlamentben, sem a közéletben (amint erről pl. a döbbenetes poloskás metafóra szólt O.V. egyik tavaszi beszédében, melyet többször is meghallgattam, mert nem hittem a fülemnek!...) Persze, ez még nem ok arra, hogy hasonlóképpen járjunk el, sőt, példát kell mutatni a magabiztos, nyugodt és méltó hangnem terén, hogy ne süllyedjünk ugyanarra a színvonalra. Mindez nem zárja ki a szükséges, törvényes és méltó számonkérést! Ez persze csak egy magánvélemény egy láthatatlan szurkolójuktól, aki jövendőbeli tevékenységük alapján bizalmat előlegez nekik. 

   

10 nap távol a megszokottól

    Mióta hazajöttem a gyerekektől, igyekszem utolérni, elvégezni hátrahagyott mindennapos teendőimet. Elismerem, hogy a 10 napos megszakítás jót tett, a hely- és levegőváltozás szintén. No és főleg az, hogy szünetelt a mindennapos egyedüllét, mely néha azt a látszatot kelti, hogy napjaink üresen sorjáznak egymás után. 

   Eleinte nehézkesen találja meg a helyét az ember... Még a matrac is olyan keménynek tűnik, hogy reggelente alig bír elbotorkálni a nappaliig, ahol kutya-macska türelmetlen epekedéssel várja! Egy-kettőre végeznek a reggelivel s máris készek az első sétára a kertben. A macska a maga jó 16 évével elboldogul egyedül is, de a kutyát pórázon kell tartani, míg meg nem szilárdul a bal hátsó lábába beoperált protézis... Addig gyakran 3 lábon próbál ügetni, s a negyediket csak akkor teszi le, ha lelassít. Ha benn van, akkor a feje körül egy tölcsér szerű műanyag védőt hord, ami megakadályozza, hogy kiharapdálja a varratokat. Evéskor és kinti sétánál megszabadítom tőle, de nagyon szemmel kell tartani az okos, rendkívül élénk állatot. (Jack Russell)

   Mindez reggel 7 óra - fél 8 felé kezdődik, amikor is otthon én még csak másik oldalamra fordulok... A gyerekeknél minden régi, rossz szokásom felborult. Nem éjszakáztam, mint otthon és a lányok is felmentek a szobájukba 10 óra felé. Éjfél felé magam is olvasni mentem az ágyamba. Internet elvonó kúrát tartottam.

   Mindvégig gyönyörű idő volt! Hát nem csodás a gondviselés? Visszautazásom reggelén kezdett esegetni. A több száz éves fák (gesztenye, akác, meggy stb. stb...) virágba borultak, pont azon a héten! Az ebédlőasztalnál töltöttem időm nagy részét, ahonnan balról és szemben is a kertben gyönyörködhettem az eltolható óriás üveg nyílásokon keresztül, miközben a robot fűnyíró fáradhatatlanul rótta a köröket.

   Délben és este otthon ettünk, a lányok is szívesen és ügyesen főznek, anyjuk már régóta megbízik bennük, hiszen a szülők csak estefelé érnek haza. Persze, én is átvettem néha a szakács szerepét, hiszen unokáim többnyire a vizsgákra készülődéssel foglalták el a vakáció napjait. Néha azért volt alkalom kis kártyapartira vagy egyéb társasjátékra is! Csütörtök este viszont meghívtam őket vacsorára barátaikkal együtt egy közeli kis vendéglőbe.

Helyzetjelentés ragyogó tavaszi napsütésben

    Ha jól számolom, az év eddigi 4 hónapja alatt már harmadszor pakolom a bőröndömet, hogy ismét útra keljek 10 napra, no nem hetedhét országon túlra, csak innen 230 km-re, a gyerekekhez. Fiam kérésére vállalom a "gyerekpásztorkodást", pedig az unokáim már ugyancsak kinőtték a gyerekkort! A nagyobbik 20 éves, ő maga is elmegy majd pár napra, de már nem a szüleivel : ez a dolgok rendje! Itt mérem le az óriási változásokat az én 20 éves korom és az övé között.

    Gyönyörű az idő nálam és szívesen eldolgozgatnék - tőlem telhetően - a kertben! Persze, a gyerekeket is szeretném látni, olyan gyorsan telik az idő, hogy sosem elég a találkozásokból! Néha eszembe jut Endi : milyen jó ötlet volt fiuk közelébe költözniük! Akár naponta találkozhatnak egy kávéra, pár szóra... Errefelé ez nem lenne olyan természetes... Ezért én a látszatától is irtózom, hogy "rájuk telepedjek"... Amíg lehet, szeretek magamra számítani, mert tudom, hogy ez a bizonyítéka, hogy még meg tudom tenni. Hogy meddig? Valószínűleg ennek is eljön egyszer a határa. Pl. azelőtt - nem is olyan régen! - még autóval mentem hozzájuk, s nem kellett értem jönni a Gare du Nord-ra, ami nagyon bonyodalmas expedíció Párizson keresztül - rosszabb, mint idáig eljönni! Izgultam is valamelyest, mielőtt unokahúgomat vittem vissza az innen 70 km-re levő Charleroi nevű belga reptérre, esőben... Visszafelé jövet még büszke is voltam egy kicsit magamra, hiszen 2-3 év óta nem vezettem autópályán, esőben, kora reggel (6-kor) és még csak el se tévedtem! Mindenki annak örül, aminek tud : nekem már csak ilyen öregasszonyos elégtételeim vannak...

   A hét nagyon gyorsan eltelt unokahúgommal. Sajnáltam, hogy nem vihettem el ide-oda nagy fáradtságom, gyaloglási nehézségeim miatt, hisz olyan ritka szép volt az idő ittléte alatt! Ő viszont többször is kisétálta magát a városban, a parkokban, sőt megkereste az egyik műemléket is, s ezért franciául kellett kérdezősködnie, amire az én társaságomban nem volt szüksége. Mondtam is neki, hogy pedagógiai célból küldtem el egyedül sétálni! Én viszont végkimerülésig (mindkettőnk részéről?...) kibeszélgettem magam édes anyanyelvemen, s a nevetésből is kijutott bőven, mint mindig, ha együtt vagyunk. Természetesen nem hiányoztak a velőig ható komoly témák sem.

Kis tavaszi forgalom

   Nagyon szépen sütött a nap már húsvét óta! Mindenképpen ki kellett volna jobban használnom a koranyári időt, hiszen tegnap több mint 10°-ot vesztettünk! Rég nem voltam a központban, hogy legeltessem egy kicsit a szememet a kirakatokon. Csak 10 perc gyaloglás innen, még az én ritmusomban is, de legjobb valahol leparkolni arra az esetre, ha nem jutna az erőmből a hazagyaloglásra is...

   

barátnőmmel, a férj fényképez

   

   Vasárnap d.u. vendégeim voltak egy kávéra, süteményre. Egy kedves pár, középkorúak, bár hozzám mérve fiatalok. Feldobott a több órás beszélgetés, nem volt benne holt idő egy perc sem, sőt a mondatokat is alig volt időnk befejezni, a másik már folytatta is! 

   Az alkalomra vettem egy csodás csokitortát kedvenc cukrászomnál, akihez ünnepélyesebb alkalmakkor járok. Kibontottam hozzá az üveg tokajit, amit még a télen hoztam, hogy megosszam itteni barátaimmal, hiszen nincs jobb a jó dolgok közös élvezeténél! Utána kávé és tea következett, de a témákból nem fogytunk ki a 4 óra alatt.

   

   

   Most pedig várom unokahúgom érkezését, aki Párizsban már leszállt tegnap éjjel, de marad a gyerekeknél pár napig és vonattal jön majd ide. Igy elmehet vasárnap a párizsi magyar konzulátusra szavazni! Remélem, az idő kegyes lesz nekik egy kis sétára péntek-szombat-vasárnap, amihez nekem már nem lenne lábam... De a beszélgetések is nagyon fontosak lesznek, mert nagy változások történtek életében az utóbbi hónapok alatt. Mindig szerettünk együtt lenni, mióta megszületett, öcsém első gyerekeként, apja 22-ik évében...

Felemás, bár a fele is elég lenne...

    Bizonyára sokan éreztétek már a "semmihez sincs kedvem" hangulatot, amikor is bármilyen csalétekkel kínálja is magát az ember, semmi sem tudja csábítani... Se étel, se ital, se a máskor izgalmas munka, de még a semmittevés sem... Kezén-lábán mázsás súlyokat cipel, de letenni sincs ereje...

   Április elseje van, kedves felebarátaim, azt hittem pedig, ha a fáradt, szeles, esős március végre leteszi a lantot, az április egyszerre felpezsdít majd bennünket, ahelyett, hogy még nehezebb súlyokat rakna ránk! Na de mitől pezsegjen az ember, hisz még a konyhai csapból is rossz hírek folynak? Közben fél szemmel figyeli mennyi benzin maradt az autójában... Mikor hagyja végre abba az amerikai bohóc (akin már nevetni sincs kedve) és felajzott szövetséges bombázója rögtönzött játékaikat? Míg a világgazdaság is romokban nem hever, akár Palesztina és Libanon? Iránhoz kell még egy kis idő... Közben Putyin markát dörzsöli a váratlan mannától.

   A választás előtti hangulatra sem lehet számítani az optimizmust illetően. Nálunk már lezajlottak nemrég a helyi polgármesteri választások, s hogy a szélsőjobb kicsit még előbbre tört a közepesebb városokban, de Párizst és a többi legnépesebb várost nem sikerült bevennie, már nem is lep meg senkit. Marine Le Pen betért egy kézcsókra O. V-hoz, mielőtt fellebbezési kérelme eldőlne, hogy le kell-e majd töltenie az első fokú ítéletet...

   Nézegetem a F-B-on az otthoni kampány lecsapódásait, a gyűléseket, kiszólásokat, a beszédek érveit, a "hivatalos, törvényes" útonállást, aminek  valamikor "rablás" volt a neve! Most a törvényes hatalom adta ki rá az utasítást... 

   Tudatosan nem szólok bele, sőt, szavazni sem megyek el Párizsba a konzulátusra, pedig kettős állampolgárságom megengedné. Úgy érezném magam, mint egynéhány erdélyi magyar, akit busszal visznek szavazni a határon túlra... Ha már egyszer nem osztozhatom a mindennapi gondokban (elég az itteniekből is), nem érzem jogosnak, hogy beleszóljak a dolgok alakulásába, még ha az én egyetlen voksom nem is lenne több, mint a vízcsepp, melyet a kolibri visz a csőrében a tűzvész eloltására...

(kép : "Egyedül a tömegben", olaj, vászon T.R. 2004)

Gyógyulást remélve

 Kicsit mozgalmas napok vannak mögöttem, azaz egyszerre mozgalmasak és bénítók.

Ilyenkor gyógyítgatja magát az ember türelmesen, fájó lábait, fáradt fejét.

Versek között keresgél új élményeket, válaszokat, régi érzések emlékeit.

Tudat alatt Takács Zsuzsa verseit kerestem. Pár éve találkoztam vele először és megszerettem. Itt-ott hézagos emlékezetem  -  egy-két év óta észrevettem, hogy a földrajzi és a tulajdonnevek törlődnek ki először, egyelőre ideiglenesen a fejünkből, hogy váratlanul visszaugorjanak, ha feladjuk a keresést  -  nálam többnyire meghagyva a kezdő nagybetűket, itt pl. a T. Zs. monogram lebegett előttem. Zs. valószínűleg Zsuzsa lehet, gondoltam, tehát nő. Az Interneten a magyar költők listáját kezdtem böngészni, majd Takács Zsuzsa verseit. Felismertem a hangulatot... Választásom erre a rövid versre esett (szeretem a novellákat, verseket, melyek nem hígítják fel a mondandójukat).

                          Reggelre már

                 Bár ne múlna mosolyod soha

                 bár ne tudnám átváltozásom

                 - szájszögleten boldogság ráncai

                 egy pillanatra győztes szívverés

                 de ott dobol a zuhanás a mélyben

                 és szárnyaink már összezárt kezek

                 felütve éjjel lassú tájain

                 sátornyi égbolt fekete szerelem

                 reggelre már a túlsó part szememben

                 csak némasága hűvös lángjai

                 reggelre újra éles messze látni

                 foglald kezedbe múlandó arcomat

                 egyetlenem a perc talán utolsó

                 mikor a kakas szól a vágyaink

                 kihűlnek megtagadnak -

                  

Rekviem

   Francia nyelvű blogom kisebb fajta válságon megy keresztül. Azon töprengek bezárjam-e, meghajolva a modern idők tendenciái előtt. Az is lehet, hogy én lettem érdektelen, lemaradva a kor felgyorsult diktátumaitól. Esetleg maga a műfaj kezd csendes haldoklásba. Talán látogatóik életkora lett egyre magasabb és a blog nehezen újul meg. Mindegyik ok igaz lehet, de szerintem nem szabad elfeledkezni a társadalom majd minden szférájában lejátszódó, a régi értelemben vett műveltség igényének elszegényesedéséről. 

   Akár elismerjük, akár nem, ez a hajdani műveltség az olvasáson alapul. A szavak közvetítik, minden árnyalatukkal, hajlékonyságukkal, színeikkel és indulataikkal, képesek a gondolat, az érzelem minden finom rezdülését átadni. A szavak képeket szülnek az olvasóban, a szépség fogalmára tanítanak, ugyanakkor arra is, hogyan lehet a hazugságot leplezni (esetleg leleplezni), egyes tabukat tisztelni vagy ledönteni, hogy egy társadalom úgy-ahogy élhető maradjon. És a néhai olvasó képes volt mindezt átvenni, mert megérezte, átélte a szavak titkát, s megtanulta őket használni. Művelte a nyelvet, s egyúttal művelte önmagát is.

   Manapság sokszor a könnyebb út csábítása győz. Mintha az elmék (tisztelet a kivételnek!) annyira kimerültek volna a sok külső ingertől, hogy csak a legkevésbé megterhelőt fogadnák el... Minden felgyorsult, nincs idő megállni, visszalapozni, elgondolkodni, mint egy könyvben... A képek áradata kiszorítja a szavakat. Sokan inkább órák hosszat bambulnak a mobiljuk efemer, illékony képzuhataga előtt, minthogy egy szavakkal teleírt papírtömegben merülnének el, melynek már a látványa is elriasztja őket.

   Neurológusok kimutatták a működés közben vizsgált agy képein a strukturális változásokat : bizonyos funkciók, kapcsolódások elkorcsosulnak, megszűnnek, ha nem használják őket. Ilyenek pl. azok, melyek lehetővé tennék az elmélyült, felépített gondolkodást.

(kép : Nathalie Sarraute, T.R. 2001)

   

Családi hétvége a tengerparton

    Gyönyörű napos idő van, bár a szél miatt időnként nem egészen teljes az illúzió. A kertből behallatszik egy vadgalamb lelkes turbékolása : ő már tudja, hogy itt a tavasz. A meteorológia egész hétre ígéri : hajlamos vagyok elhinni neki, hisz annyira sóvárgok utána!

   Ilyen szép hétvége van mögöttem : szombat délben félúton, a tengerparton találkoztunk a gyerekekkel, hogy együtt ünnepeljük idősebb unokám 20. születésnapját. A szép kis házak egyikében voltunk mind a heten elszállásolva, de csak az éjszakát töltöttük ott. Háromszor is vendéglőben élveztük a friss tengeri halak, kagylók lehetőségét, s nem utolsó sorban azt, hogy ebédet, vacsorát nem nekünk kellett elkészíteni s így teljes lehetett a kikapcsolódás. Az asztalnál töltött órák kellemes beszélgetésekre adnak alkalmat, ezért szeretnek annyira a franciák asztal mellett összejönni, amit én magam is nagyon szívesen művelek, legyen az otthon vagy vendéglőben.

   A házacskák egy fenyves közepén, tóparton épültek, de a tenger is csak pár perces sétára van a fenyvesen át. Gondolom, nyári szezonban minden házikó foglalt, de most még a fákon se bontakoztak ki a levelek, és csak néhányan siettek az ösvényeken az uszoda vagy az éttermek felé. 

   Este a városban vacsoráztunk, s elég volt 10 perc, hogy a az autótól a vendéglő bejáratáig tartó pár méteren szinte bőrig ázzunk a szempillantás alatt támadt zivatarban, jégesőben. A kellemes, meleg hangulatú vacsora alatt megszáradt a cipőm és benne a zokni is...

   Másnap reggel lementünk a tengerpartra, hogy teleszívjuk magunkat az oxigéndús, jódos levegővel, ami már igencsak hiányzott a téli bezártság után! Omega, a kutyus is szabadon kifutkározta magát az apály utáni még vizes homokon. Én is kisétálgattam magam, igaz, csak a saját, lelassult ritmusomban...