Keresés ebben a blogban

2013. május 25., szombat

Reggeli meglepetés

 Ma reggel 9 óra felé csöngettek. Kinéztem az emeleti ablakból: egy fehér futár-kombi állt az utca közepén, onnan integetett a sofőr, hogy csomagot kaptam. 
Ajtót nyitottam és megkérdeztem, mi van a majd 1 méter magas dobozban. "Virág", mondta és akkor hirtelen eszembe jutott, hogy itt, Franciaországban, holnap lesz 
Anyák napja!
Kibontottam a dobozt és benne egy cserép gyönyörű fehér orchideát 
találtam egy levélkével.
Rögtön fel is hívtam a gyerekeket, hogy megköszönjem, ha már élőben e hét végén nem találkozhattunk.
A meglepetés valóban teljességgel sikerült!

Magyarországon, mint tudjuk, május első vasárnapjára esik 
ez a nap.
Azon a vasárnapon már nem voltam ott. 
Különben sem volt már aktuális: 
két nappal előtte, pénteken temettük Anyát...

2013. május 22., szerda

Apai nagyanyámról...

   Különös módon, amilyen sokat tudnék mesélni nagyapáimról, néhai nagyanyáim olyan titokzatosak maradtak számomra. Honnan ered alakjuk rejtélyes némasága, nem tudom. Talán onnan, hogy szinte csak a nagyapáim meséi adták tovább az utódok láncszemeinek az elmúlt időket, valóságossá téve a hozzájuk kötő gyökereket, melyekből kisarjadtunk.
   

Apai nagyanyám, néhai "Furcsa" Kispál Eszter (Mindszenten szinte mindenkinek volt ragadványneve, mely legtöbbször kiszorította az igazit is) születésem óta haláláig velünk élt pedig. Szinte soha nem mesélt magáról, a gyerekkoráról, a fiatalságáról, mintha belenevelték volna a hallgatást, hisz amúgy se mondhatna semmi érdeklődésre méltót. "Asszonynak hallgass a neve": nemhiába járta akkoriban ez a mondás. Világot sem látott, mint nagyapám, aki a "kupeckodással" a hortobágyi vásárig bejárta az Alföldet, sőt, a háború még a Kaukázusig is elvitte hadifogságba...
   Nagyanyám fiatal korában szolgáló volt módosabb háznál. Még ez is szerencsének számított a nyolcgyerekes családban. Nézem a családfa felkutatott adatait (a gyökereimet keresem?): Kispál Mózes szerény földműves (1 hektárt mondhatott magáénak) és Gacsári Kis Franciska  elsőszülöttjeként jött Eszter a világra 1891-ben, a Mérleg jegyében... Nocsak, mint én? Lehet, hogy hasonlított a természetünk, csak én nem tudtam?...
   
   Faggatom a két megmaradt, halványuló épp száz éves fényképet. Egy általam 1965-ben készült rajzon megjelenik nagyanyám, úgy, ahogy örökre megmaradt előttem: öregen. Szinte soha nem láttam fejkendő nélkül. Nyáron vékonyabb, télen vastagabb járta, egész gyűjteménye volt a sublótfiókban. Még éjszakára is volt egy-kettő: bekötött fejjel aludt. Amikor nagyritkán megleptem fésülködés közben, megpillanthattam két hosszú, majdnem teljesen fekete hajfonatát, melyet hullámos hajtűkkel tűzött kontyba, s esténként szabadjára engedett. 
   Sajnálom, hogy nem kérdezgettem tőle többet, amikor még volt rá idő és alkalom. Egy-egy mozdulata elém rebben, ahogy a kendőjét megköti, vagy a kötényét lesímítja, máskor meg a csigatésztát tekeri az ujja alatt.
   Kezét-lábát örököltem, méretét, formáját. Az egyetlen dolgot, mely anya elismerését kivívta: "szerencsére nagyanyádtól örökölted, nem tőlem!" szokta mondogatni. Ha viszont megharagudott rám, Furcsa Esztinek titulált...

2013. május 19., vasárnap

A titok

Alice
   Kerülgetem a témákat, mint macska a forró kását: az írás vágya megvan, sőt, kapkodok utána, mint valami mentőöv után. Az elmúlt hetek súlya azonban úgy telepedik rám, mint anyára a sírbolt: egyetlen téma körül járnak a gondolataim, mint valami megfejt(het)etlen titok körül...
   Ez a blog azonban nyilvános: naponta 100-150 látogató fordul meg rajta. Úgy érzem, tartozom annyi udvariassággal ismerős és ismeretelen látogatóimnak, hogy ne húzzam le őket újra és újra magammal e titok mélységes tárnáiba, ahová manapság  legszívesebben szállok le, hogy megkíséreljek felhozni néhány csillogó vagy fényevesztett kövületet... Hogy némiképp a titok közelébe férkőzhessek.
   Kerestem hát szívderítőbb témát. Az élet felülkerekedik az elmúláson. A kert kizöldül, a pitypang óriásra nőtt virágai bearanyozzák a gyep harsogó zöldjét. Alice kezének simogatása alatt még a kőbárányka is életre kel. 
Elég, ha hiszünk benne egy kicsit!

2013. május 17., péntek

Egy Kosztolányi vers...

Kosztolányi Dezső: ANYA


Megláncoltál megint a karjaiddal,
anyám, anyám.

Reám raktad a gyöngeséged mázsás
bilincseit.

Most hordalak fájó lelkemben téged,
amint te hordtál.

Rád gondolok, kávédra, könnyeidre,
özvegyi fődre.

Veszekszem én veled és gondjaiddal,
foggal-körömmel.

Ha vidáman ballagnék egymagamban,
mellettem lépkedsz.

Első nő rég-elvesztett édenemből,
Éva leánya.

Gyötörsz te is, áldott s én mint gavallér,
sírva szeretlek.



Egy fiú nyilván másként siratja anyját, mint egy lánygyermek... Anya-lánya kapcsolat óriási irodalmi téma, nyilván nagyon különböző az ugyancsak óriási anya-fiú témától... Az utóbbit jóval többen megírták, hiszen sokkal több a férfi, mint a női író...
Ami engem illet, az elsőt a gyermek, a másodikat az anya szemszögéből próbálom bogozgatni...

2013. május 13., hétfő

Gondolatok egy faládikó körül...

Visszajöttem. 
Vége egy korszaknak. Több mint 65 évig tartott. Mennyi minden összekötött eltéphetetlen szálakkal bennünket: születésem több napig tartó kínjai, a fiatalság örömei, lázadásai, féltések, sikerek, elválások, betegségek, távolságok, gyász.

Véglegesen elvágva a köldökzsinór, nem köt gúzsba az örökös bűntudat köteléke, de nem is áll már védősáncként előttem, hogy megvédjen a haláltól. Hogy megossza velem a halhatatlanság érzését.

Nézem a groteszk faládikát, amely nem hasonlít egy "igazi" koporsóra, bár rajta van Anya neve és az "Élt 84 évet" felirat. Egy "igazi" koporsóban benne fekszik egy "igazi" halott, de hogyan férne el ebben az 50-szer 50 cm-es ládikában?... Tudom pedig, hogy csak egy kis fémdobozt rejt, benne maroknyi hamuval, ami állítólag az én anyámból megmaradt. Ha belegondolunk, kérészéletünk óriási szimbóluma előtt hajtunk fejet.

Anya nagyon nagy helyet foglalt el mindannyiunk életében. A szeretet is lehet olyan mérhetelen, hogy gúzsbaköt, ahelyett, hogy szárnyakat adna. S mi marad belőle? A bűntudat mély gödre, s benne kis fémdobozban egy marék hamu.

A sírig kísérjük a faládikát. Míg apám mellé süllyesztik az előre kibetonozott kis lyukba, hallgatom a református lelkész imáját, s összeszedem gyerekkoromból a "Miatyánk" és a "Hiszekegy" maradványait... Nekiadom utolsó ajándékként.



2013. április 23., kedd

Szavakban...

Kosztolányi Dezső: Fényes koszorú

Megsértették az én édesanyámat,
azt mondják róla, hogy már öregasszony,
ráncos a homloka, napja múlóban,
s ily korba bizony látása homályos.

Ó jaj, be megértik a bölcsek a végzet
otromba parancsát, ó jaj, beh tudósok.
De én, a tudatlan nem érthetem ezt meg.
Hát ismeritek ti, hogy szólni merészel
izgága szátok a hű szeretetről?
Láttátok-e arcát és kék szeme tündér-
fényét a sötétbe, ha rémeket űzve
hozzám suhogott a gyermekszoba mélyén,
s ágyamra hajolva körülötte csönd lett,
fény lett körülötte? Láttátok-e aztán,

hogy tűnt tova lassan, visszatekintve,
az éjt aranyozva, rám hagyva a békét?
Tudjátok-e, hogy nekem ő az egyetlen,
és nem fiatal nekem ő, nem is agg ő, -
csak édesanyám, akit angyali szó hív
Szépen-csevegőnek, Euláliának.

Nem hagylak el én, lásd, nem hagylak el, áldott
s mint egykor a gyermek, kis lovagod már
öklét mutogatta, ha bántani mertek,
úgy zördülök én most a vadkani-aljas
életre, mi megtép disznó-agyarával
a porba alázva téged, te magasztos.
Nem hagylak el sohasem te legelső
asszony a földön, a gyermeked itt van,
hogy védjen örökre és az időn túl
fölrakja fejedre fényes koszorúdat.


   Ma kora délután meghalt Anya. Kimondani is furcsa, hát még elhinni. Azt hiszem most lettem felnőtt igazán, amikor már nem vagyok senkinek a gyereke... A fenti családi képről már csak egyvalaki él... Vajon meddig?...

Egyik kedvencem volt... Milyen a halhatatlanság, Nemecsek?


Geszti Péter levele

Levél Nemecsek Ernőnek

Cím: Nemecsek@grund.hu

Szia Ernő!

Képzeld, 100 éves lettél. Egy százéves kisfiú. Még szobrot is kaptál a múlt héten a Práter utcában, amint a fiúkkal éppen golyót gurítasz abban a legendás pillanatban, amelyben teremtőd – bizonyos Molnár Ferenc – megállította feletted az égen a mulandóság napját.
Mondták már neked, hogy tulajdonképpen te vagy az első magyar sorozathős, hiszen először sorozatban jelentél meg egy újságban? Egy sorozathős, akinek olyan kicsi a lába nyoma, hogy üldözői se tudják felfogni ésszel. Hiába, a nagyság átka.
Te Ernő! Téged nem hívtak úgy, hogy Nemecsek úr, sem úgy, hogy Nemecsek Nemzettestvér, nem lettél sem Nemecsek Bajtárs, elvtárs polgártárs, te megúsztad a XX. századot. Igaz, ehhez korábban bele kellett halnod az életbe. Milyen fura, nem? A legendák halva születnek.
Tudsz valamit a többiekről? Képzeld, a jó Boka még 1916-ban meghalt, az úgynevezett első világháborúban. Az elsőben, amelyben már gázzal öltek a frontokon, s az utolsóban, amelyben a hadifoglyokat illett életben hagyni. Boka János cs. kir. hadnagy – élt 30 évet.
Weisz, Geréb és Wendauer meg úgy tűnt el, hogy sárga csillagot kellett a kabátjukra varrni, és felrakták őket vagonokba, olyanokba, amelyeken a te korodban csak állatokat szállítottak. Soha nem tértek vissza. Ez már abban a második világháborúban történt, az első olyanban, amelyben atombomba robbant, és az utolsóban, amelyikben még maradtak túlélők. Mondják, a nagyobbik Pásztor is ott volt, amikor odaterelték Weiszéket a szerelvényhez, csak nem vörös inget hordott, hanem feketét.
Aztán ott van a Csele. Csele elment az országból Amerikába, az unokái már nem beszélnek magyarul, Clevelandben élnek, van egy kalapüzletük. Az áll a cégtáblán: Csele and Csele.
Áts Ferit börtönbe csukták, és halálra ítélték, mert nagy forradalom tört ki Pesten egy ködös októberben, és ő a jó oldalra állt, de később kiderült, hogy az a rossz oldal. Ma megint jó. De ezt már nem érhette meg. A körúton a Mária utcától nem messze volt egy mozgókép színház. Na, ott harcolt, pedig akkor már túl volt a hatvanon. Puskája is volt, csapata is volt, de nem tudta megvédeni a zászlóját, azt a tépett lukas zászlót. A Barabás lett az ügyvédje, de nem tudta kihozni a rács mögül. Nem olyan idők voltak. Akkoriban végleg elveszni látszott a grund. Tudod, amikor egy egész országot einstandolnak, bizony, az kemény.
Na és a Csónakos… Papuskám, az megúszott mindent. Melós lett a Weisz-Mannfrédban, aztán jöhettek-mehettek a kormányok, kommandók, szervezetek, gittegyletek, az csak nem keveredett bele semmibe. Megházasodott, lett nagy családja, aztán csak járt ki a Fradi meccsekre, nagyokat fütyölt, ha nyertek, ha vesztettek, megtanított minden utcakölyköt szépen káromkodni, és köpködte a szotyit, amíg volt foga megrágni. Ferencváros-Ferencváros, hééé…
Te Ernő! Most, hogy így a fiúkról beszélünk… lehet, hogy jobb is, hogy az az író 3szor megfürösztött téged abban a regényben? Talán jobb volt eszmétől lázasan a hazáért meghűlni, mint felnőni és elveszíteni benne a hitet, vagy megélni, hogy a haza elveszejt téged?
Haza, haza… – nagy Há vagy kicsi? Hogy írjam, Ernő? Ha nagybetűvel írom, manapság azt mondják, magyarkodok, ha kicsivel rám fogják, hogy áruló vagyok, és akkor az én nevemet is csupa kisbetűvel írják majd valakik. A valakik sokan vannak, s valahogy mindig megtalálják egymást. Nemrég óta van egy nagy találmány. Neked nagyon tetszene. Internetnek hívják, mindenki használhatja, hogy híreket olvasson, tanuljon vagy üzenjen vele másoknak, és, úgy van az, Ernő, hogy ma divat mindent kisbetűvel írni, neveket, címeket, és az emberek annyi ostobaságot és aljasságot képesek írni egymásnak, egymásról – persze nem az igazi nevükön – hogy tulajdonképpen mindegy is, kisbetűvel írják a nevüket vagy nem, mert csak a név kötelez, a névtelenség semmire sem kötelez. Lehet, hogy ez egy olyan kisbetűs kor, és ez a világ csak a valakiké?
Ugye, hogy nem úgy van az, Papuskám?! Ugye, hogy a HAZA nagybetű, csupa-csupa erős, hatalmas írásjegy? És a GRUND is? És az is, hogy, hogy Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, meg, hogy Barátság, Bátorság, Becsület, Áldozat, Megbocsájtás? Ugye, mi azért így írjuk? Ugye, így? Na jól van, jól van. Te mindig meg tudsz nyugtatni ez ügyben. Látod, most is te adod a bizonyosságot, mint egy ajándékot, pedig ez a te születésnapod, rá se ránts! Tudod, halhatatlanoknál ez csak rigófütty. Boldog születésnapot, Ernő! Éljenek a Pál utcai fiúk, éljen a grund!

Tisztelettel:
Geszti Péter

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...