Erről-arról...

egy másik vacsora...

   Az egy héttel ezelőtt kezdődő lehűlés óta többnyire napos időnk volt: le sem merem írni, nehogy elriasszam! Szívesen eltűröm a hideget is (kint), ha fény kíséri. A hétfő esti vacsora egy baráti családnál szintén nagyon meleg hangulatban telt el: a nagy asztal körüli izgalmas csevegések csak éjfél után kezdtek csitulni, amikor is mind az öt vendég hazafelé indult. Egy kivételével mindenki nyugdíjas a társaságból... A ház ura a legidősebb 73 évével, ő készítette távolba vesző családi gyökereinek emlékére a levest: borscs volt a neve, de csak a színe emlékeztetett rá... Annyi baj legyen, rajtam kivül senki nem kóstolta még az igazit.

   Tegnap érdekes fejtegetést hallottam orvosok között arról, hogyan terjedhetnek az emóciók, érzelmi hangulatok néha szinte járványszerűen. Egy csoporton belül pl. elég egy vidám vagy szomorú arc, hogy az uralkodo hangulatot befolyásolja, hogy lassanként mindenkit "megfertőzzön". Neurológusok kutatják ennek "útvonalát" az agyban. Valószínűleg visszavezethetők a legrégebbi időkre, az agy limbikus rendszerére, mely a csecsemő első benyomásainak is színtere. Sőt, már születése előtt is nagyon hat rá az anya érzelmi állapota. Itt vették észre pl. hogy az érzelmi állapot hatására kiválasztódó enzimek a magzatvizen keresztül érintkeznek a a születendő gyermekkel és hasonló hatást válthatnak ki nála! Nem beszélve a későbbi ún. tükör-hatásokról, az empátiárol... Nem mélyedek bele jobban a témába, nincs hozzá elég tudományos ismeretem a hozzávaló szókinccsel együtt, de némi keresgélés után, gondolom, mindenki találhat kiegészítést.    

   

Tél lenne mégis?...

   Amolyan begubózni való idő van, jólesik a lámpa fénykörében a gép elé ülni s engedni a szavak bűvös hívásának. 

   Ma délben elkezdett szálingózni a hó. Az idei télen először. 

   A párizsihoz képest egyelőre semmi, lehet, hogy meg se marad, míg Párizsban még sielők is feltűntek a Montmartre-on a 25 centis hóban!...

   Szerdán, csütörtökön óriási torlódás lett belőle a főváros körül, főleg azon az elég meredeken felfelé ívelő úton, melyen a fiam is szokott hazamenni: szerencsére intuíciója korán figyelmeztette, mihelyt komolyabban kezdett a hó fenyegetni. Az egész család összefutott még délután a négy különböző irányból, mielőtt teljesen megbénult volna a közlekedés.  Több mint 600 embert mentettek ki az autójukból és szállásoltak el éjszakára a kb. 5000 lakosú kisvárosuk sporttermében. (Hozzá kell tennem, hogy itt nem kötelező a téli autógumi, s az utóbbi teleket többnyire hómentesen megúsztuk.) 

   Éjszaka -5° -6° körülire süllyed a hőmérséklet és féltem a kaméliámat, melyen majdnem nyílóban vannak a virágok... Remélem, nem fagy le mind egyszerre, mint pár évvel ezelőtt. A gyepre már hónapok óta nem mentem le, a sok esőt szivacsként szívta magába. 

    Átolvastam kíváncsiságból spirálfüzetem tavaly ilyenkori lapjait. Kb. egy éve adta ki lelkét a gázkazánom a pincében, 3 hétre megbénítva az életemet, 15°-ot varázsolva a nappaliba, lábosban melegíttetve velem a mosdó- és mosogató vizet... Mindezt a betegség  kétségei között, melyek amúgy se keltettek túlzott egyensúlyt bennem és körülöttem. Annál nagyobb örömmel fogadtam a többszörös sikertelen javítási kísérlet után az új kazánt 3 hét múlva! A megpróbáltatások nagyon tudják értékeltetni velünk a mindennapok szinte észre sem vett örömeit. Talán többször is meg kellene állnunk rájuk csodálkozva, hálás és megkönnyebült sóhajjal nyugtázva, hogy vannak... 

Kosztolányi Dezső * Repülő ifjúság

Mért mozdul meg bennem még egyszer ily zölden,
ily vad zokogással e homályos tavasz?
Mért hallom az ágyból a fiatal fákat suttogva beszélni, nyújtózva ropogni
          minden éjszaka zárt ablakaim mögött,
mint lőporos tornyok vidám robbanását?
Mért látom a nőket, az alvó lányokat s a már rég-fölébredt, minden-tudó,
          éber bölcsős és koporsós asszonyokat sovány
combjaikkal, boros kupáknál kacagni kétesen,
táncolni, cseresznyevirággal, virrasztó szemükkel és fehér
koszorúval, mézes mellükön egy hosszú harapással,
derengő erdőkön mosolyogva édes és szfinkszes bánattal, s az undok
találkahelyeken selyemsuhogással beszökni a tilos ajtókon, a kertes
kávéház lámpái alatt, ifjúságom,
s még egyszer a földet, egyszerre-egészen, kavarogva teljes csodás
          zűrzavarral, felülről tekintve, oly roppant magasból és úgy közeledve,
mint a repülő, ki
már hull lefelé a gépből kiesve, egyedül a légben szélesen ívelő, kitárt karjaival,
hogy mikor lebukik, még egyszer ölelje a zuhanó búcsún, haló szerelemmel,
          halhatatlan csókkal, holtában is élve, még egyszer ölelje
az egész világot?

1928

Szerény rekviem

   Tegnap dél felé rövid telefonhívást kaptam Magyarországról: egyik kedves volt iskolatársam hívott, hogy E. váratlan halálhírét tudassa velem.

   Az A osztályban kb. harmincan érettségiztünk 1966-ban. Orosz tagozatos, nagyon jó színvonalú osztály volt. E-t mindenki szerette. Közepes tanulóként inkább a sportban tűnt ki: híres és igéretes futball-sztár volt a környéken. Tegnap azt írta valaki a Facebook-on, hogy a legjobb képű fiú volt az osztályban: hát, igaz, ami igaz, jól nézett ki, bár én ilyen szempontból nemigen nézegettem osztályunk fiú-állományát  -  inkább barátoknak számítottak, szívem egészen másfelé húzott...

    Egy-két lelkes és hűséges szervezőnek köszönhetően évente egyszer összejön az osztály néhány tagja, hogy mintegy számbavegyék a megmaradottakat. Néhányszor én is részt vehettem, bár azt hiszem, én jövök a legmesszebbről. Alig maradt meg a néhai létszám fele. Tanáraink is ritkulnak...

   E. soha nem jött el a találkozókra, ezért legtöbbünkben az érettségi tablóképe maradt meg róla. Mindszentről öten jártunk be az osztályból, a reggel 7 órai vonat egy fülkébe gyűjtött össze bennünket: akinek leghamarabb sikerült felszállni, lefoglalta a fülkét. Itt fejeződött be egy-egy bizonytalan matek vagy fizika feladat, orosz vagy francia fordítás. 

   E. legtöbbször az ablak mellett ült, V. társaságában. V. nagyon szép lány volt, az általánosban 2 évig osztálytársam. Különösen a matematikaban és a sportban jeleskedett. Két hosszú hajfonata derékig ért, szeme különleges zöld színét sötét pillák emelték ki  -  legalább is így maradt meg emlékeimben. Átszellemülten fogták egymás kezét, láthatólag megszűnt körülöttük a világ. Olyan mély és komoly kapcsolatnak tűnt mindenki szemében, hogy eszünkbe se jutott még csak mosolyogni sem rajtuk... 

    Később összeházasodtak, családot alapítottak. Aztán jött Csernobil és az azt követő rákbetegségek hulláma, mely sok fiatal életét szakította meg váratlan gyorsasággal a környéken. Közöttük volt V. is.

   Nyáron, amikor Magyarországra megyünk, ellátogatok a temetőbe, az egyre szaporodó családi sírokhoz. Életem örökkévalósaggal hitegető tanúi már rég ott porladoznak s várják, hogy hozzájuk csatlakozzam... Egyelőre ellenállok a hívásnak.

   Pár éve E. jött velem szembe a sírok között, kezében locsolóval. Egyedül élt, mint aki nem is tudja elképzelni, hogy "helyettesítse" az egyetlen lehetséges társat.

   Tegnap óta minden elrendeződött. Akik hisznek a túlvilágban, újra együtt látják őket, kéz a kézben, egy örökzöld felhőn üldögélve, egymás szemébe mélyedve...

Párizsi kiruccanás...

    Kint esik, valami daraféle szitál zajosan a kis piros kerti asztalon.

   Megebédeltem, a szomszédasszonyomnak is vittem egy kis kóstolót a tegnap főtt csirkecombokból, miután tőle levest és friss salátát kaptam előző este. Igyekszem pihenni egy keveset, mert holnaptól kezdve szinte minden napra jut valami program, kellemes is, kellemetlen is.

    Péntek d.u. Párizsba utaztam, érdekes összejövetel várt rám még aznap este. Igenám, de már napok óta kenegettem a bal lábam gyulladásgátló kenőcsökkel, melyek kb. annyit értek, mint halottnak a szenteltvíz. Begyulladt egy ér kezdődő trombózissal. 

   A szombat-vasárnapot a gyerekeknél készültem tölteni, már előre örültünk neki. A szombat majdnem egész napját azonban egy meudon-i klinika sürgősségijén türelmeskedtük végig a fiammal. A doppler után kb 4-5 órát vártam, hogy egy orvos megnézze a lábam és kiírja, ami kellett. Közben sok beteg vonult el a szemem előtt, néhányan félholt állapotban. Hozzájuk képest én nem voltam igazán sürgős eset. Egyikük, idősebb nő, különösen kísért máig is. Hordágyon érkezett. Még soha nem láttam ennyire sápadt arcot, a szája is FEHÉR volt... Ha a szeme nem mozdult volna időnként, azt hihettem volna, már nem él. Miután felvitték egy kórterembe, az asszisztens megjegyezte: "elle est en fin de vie...", vagyis: "a végét járja..."

   Mondtam a fiamnak, mennyire sajnálom, hogy itt kell töltenie miattam kevés szabad idejét. Vígasztalt: nem baj, legalább kibeszélgethetjük magunkat. Igaz, hogy ezt viszont mindeketten mindig nagyon élvezzük.

   Kaptam egy pár érszorító harisnyát és 10 injekciót, melyet naponta kell hasfalba beszúrnom. Ez is felfedezés számomra, még eddig nem szurkáltam magam. Mindennek van  kezdete.

Kapaszkodó

   Az imént ment el az egyik legközelebbi barátnőm (több mint tíz év van köztünk, ő még fiatal). D.u. 3 óra felé érkezett, azóta folyt a nagyon intenzív beszélgetés kb 4 órán át.

   Bevallom, kisebbfajta izgalommal vártam a találkozást. Nem rég jött ki a kórházból, egy jó hete ébredt fel a kómából, mely alaposan megtervezett és végrehajtott öngyilkossági kísérletét követte. Záporoztak bennem a kétségek: vajon hogyan történik majd a viszontlátás, az első mondatok, rögtön felvetődik-e A Téma... Lehet, hogy nem szívesen hall róla, de ha nem vetődik fel, esetleg félreértheti: úgy teszek, mintha misem történt volna, s ezáltal nem veszek tudomást élete legdöntőbb lépéséről... Mindenképpen rizikós.

   Úgy gondoltam végül is, legjobb ilyenkor a pillanat hangulata keltette intuícióra hallgatni. Amikor belépett az ajtón, kétszer is szorosan magamhoz öleltem. Benne volt ebben a gesztusban minden, amit azonnal szavakba is öntöttem: "De örülök, hogy látlak! Nagyon féltettelek, minden barátod nagyon izgult miattad... Nem is tudod talán, mennyire fontos vagy nekünk!"

   Rögtön éreztem, hogy pont ezt akarta hallani. Hogy ez az egyetlen téma, amiről szeretne szabadon, gátlások, kétségek nélkül beszélgetni. Hogy nem kell félnie az értetlenségtől, a felszínes, semmitmondó vígasz-frázisoktól, esetleg a megbotránkozástól, nem kell semmit a szőnyeg alá seperni. Meghívás volt az együtt-gondolkodásra, mert ő is szeretne sokmindent tisztábban látni, tovább lépni. Természetesen már hónapok óta rendszeresen jár terápiára egy pszichiáterhez is, szó sem lehet a szerepek megkeveréséről. Csak azt akarta hallani, hogy mennyire fontos nekünk. Kapaszkodónak.

Téli rege

   

   Amikor kint ólmos félhomály uralkodik, melyen alig változtat a három napos fényadag, melyben hellyel-közzel másfél hónap alatt részünk volt, s az embert vagy költözési vagy utazási vágyak rohanják meg, hogy felszabaduljon egy kicsit a nyomasztó búra alól, mit írhat a blogjára, nehogy elriassza kommentelőinek hűséges (ami eléggé meg sem köszönhető!), ellenálló, bár gyérülő kis csapatát?... Semmiképp sem kell megrovásnak, követelőzésnek tekinteni, épp eleget cikkeztem a blogvilág szabadságáról, hogy ne tartsam tiszteletben magam is.

   Ha leírnám, ami valójában gúzsbaköti gondolataimat, nem sok értelme lenne, hiszen mindenkinek megvan a maga baja, minek hozzátenni? Ilyenkor legtöbben inkább fellélegzésre vágynak, valami örömhírre, esetleg nosztalgikus melegségre, melytől kiegyenesíthetik a hidegtől, sötétségtől mozdulni sem kívánó tagjaikat. 

   Nyilván engem sem efféle gondolatok foglalkoztattak 20 éves koromban! Pedig akkoriban mintha a tél is hidegebb lett volna... Az előadásokra menni kellett, ha esett, ha fújt. Moszkvában pl. le se vetettük a télikabátot, usánkát a rosszul fűtött és szigetelt termekben, sőt, kesztyűben próbáltunk jegyzetelni. El kell ismerni, hogy némely előadás tömény unalma (politikai gazdaságtan, a SzKP kongresszusainak részletes taglalása, a szovjet szocreál irodalma) felért egy jó adag altatóval! Ahogy elnézem akkori jegyzeteimet, az orosz mondatok közé furcsa magyar szófoszlányok keverednek néha, mert még elszunnyadva is hajtott a kötelességtudat és beleszőttem az álmomat az előadás emészthetetlen száraz anyagába!...