Érkezés szélviharban

   Mióta elült a viharos szél, gyönyörű napos idő van. Megszokott babonás érzéssel lekopogom. Gyerekkorom óta hányszor hallottam a mondatot, sőt, láttam is asztal lapján, vagy ennek hiányában bármi fából készült tárgyon az azt kísérő mozdulatot!...

    Kaméliám január óta félénken nyiladozik. Ha a napsütés kitart, hamarosan virágba borul. Ellenállt a viharos szélnek, mely véggsöpört pár napja az ország északi részén, főképpen a tengerparton. Errefelé is jutott belőle még hétfőre is. 

    Napok óta erről beszélt TV, rádió, szólt a figyelmeztetés a főleg vasárnap déltől várható 160-180 km-es szél miatt. Napok óta rossz előérzésekkel izgultam, bár igyekeztem elfojtani: unokáim pont vasárnap d.u. indultak vonattal Párizsból és este fél 7 felé vártuk őket az állomáson. 

   A hirdetőtáblán hamarosan megjelent a felirat: 40 perces késés! A TGV hamar lefutja a 200 km-es utat.  Megkérdeztem az egyik pénztárnál, mi a késés oka. Kiderült, hogy Arras és Douai között a szél fákat döntött a pályára, és a vonatot Lille felé terelték el, ami innen 50 km. Reméltem, hogy a lányok nem esnek pánikba, hiszen még csak a másodszor utaznak egyedül, s felügyeletet sem igényeltek. 

   19h után kipillantottam a váróteremből a huzatos csarnokba: hát ott állt szorosan egymás mellett a bejárati ajtónál a két kis sziluett bőrönddel, hátizsákkal felszerelve, s egy szemernyi nyugtalanság nélkül várták, hogy értük menjen valaki. Hazamentünk hozzám és a másik két nagyszülővel együtt jó hangulatban elköltöttük az ízletes vacsorát, amit előre elkészítettem. Egy morzsa se maradt, mely ténytől büszkeség dagasztja minden háziasszony keblét, kinek ereiben magyar vér folyik.