Leningrád, anno 1971...

Hát így néztem ki valahogy ötödéves egyetemista koromban, a féléves leningrádi ösztöndíj idején. A moszkvai év éppen lejárt s az új rendszer értelmében ötödéveseket küldtek ettől kezdve és csak félévre. Megpályáztam ezt is, akárcsak Bácskai Mari barátnőm, moszkvai évem bensőséges tanúja, orosz-francia szakos csoporttársam. Leningádban már nem laktunk egy szobában, csak egy magyar jutott két oroszra. A kollégium is új volt aránylag, erről tanúskodott a széljárta "senki földje", amelyen át gyalogoltunk sokszor sárban, helyenként a gödrökön hanyagul átvetett deszkákon egyensúlyozva, a metró felé. A Pedinsztyitut a Nyevszkij közelében volt, a központban.

Moszkvában állt meg a vonatunk és a néhány előző évi "moszkvaiban" dúlt a nosztalgia az alig fél éve elhagyott város és főleg az ott töltött év emlékei iránt. Nem volt kedvünk tovább menni! Leningrádba érkezni januárban nem mondható barátságosnak! Bár a higany nem zuhant a moszkvai -30°-ig, de a páradús, a tengeri metsző szelekre tárva nyitott város -15°-ban szinte jobban fáztunk! Kellett hozzá egy-két hónap, hogy végletesen és visszavonhatatlanul beleszeressünk Nagy Péter fenséges alkotásába...

Eszti és Jóska

Régen elporladtak már... Életem első felének fontos elemei voltak, csak a szomszéd utcáig kellett elszaladni. Naponta többször is megjártuk az utat öcsémmel, s nagynéném is gyakran befutott ezzel-azzal, egy kis kóstolóval, kis tökmaggal vagy pattogatott kukoricával. Ez utóbbiak alapozták meg a hírnevét a faluban : a piacon, a sportpályán nem múlt el alkalom, hogy kis kocsijával ne lehetett volna megtalálni, szívélyes, nevetős, nagy hangú kínálgatásai hűséges vásárlóközönséget gyűjtöttek köréje.

Már a nyár végén beszerezte a "nyersanyagot" : pattogatni való kukoricát és sütőtök magot. Piaci és meccs-napokat megelőzően kora hajnalban kelt, éjjel kettőtől már pirított, pattogatott a nyári konyhában, nyugdíjkiegészítőnek. Büszkén újságolta, hogy lányának, uokájának, s később dédunokáinak is tudott belőle juttatni!

Mindenkit túlélt a családjában. A nyolcvanon jóval túl még ellátta a kertjét, felszedte maga a pár bokor krumplit is, permetezte a szőlőt. Minden évben kiásta, majd tavasszal újra a kertbe ültette híresen szép, kövér piros muskátlijait. Fáradhatatlan energia szorult belé, nehezen lehetett vele a lépést tartani.

Eltemette 9 évvel fiatalabb öccsét, férjét, vejét és egyetlen lányát. A képen 16 évesen menyasszony. Élete egyetlen nagy szerelme Jóska, tökéletes ellentéte. Amilyen pezsgően életvidám volt ő, a vőlegény annyira csöndes, szelíd és lassúan megfontolt. Amikor a szülők ellenzik a korai házasságot, csak ennyit mond : "Vagy Jóska, vagy a kötél!" Ennek már nem lehet ellenállni, összeházasodnak.

folyt. köv.

Móricz ürügyén egy és másról...

Miből alakulhat ki egy "teljes" írói arckép? Elsősorban a művek számítanak, nyilván : az író és minden más alkotó, elsősorban általuk létezik. Hogy milyen volt magánélete, az csak anekdotikus adalék, legfeljebb rávilágítás az életmű egyes pontjaira. A mű élete önálló, egyedül kell megvalósulnia. Mint gyerekeink, akiket ugyan mi bocsátunk útjukra, és akármilyen jó vagy rossz poggyásszal is, de a maguk útját kell megjárniuk.

Az életrajzíró, a kritikus, az esszéista segíthet a megértésben, rávezethet oly titkos utakra is, amelyekről néha magának az alkotónak sincs tudatos sejtelme. A napokban láttam egy beszélgetést Brett Easton Ellis amerikai íróval. Az újságíró, Ellis műveinek jó ismerője, találó és elmés kérdéseket tett fel a mű rejtelmeivel kapcsolatban, melyeken maga az író is csak ámult-bámult." Mindez benne lenne a regényeimben? Tudja, az írás félig-meddig tudatos cselekvés. Szerencsére nem lehet mindent előre megtervezni. Néha elcsodálkozom, hogy a kritikusok mennyi mindent fedeznek fel bennük, amiről nekem fogalmam se volt..."

Mi mindenből áll össze a Móricz-képem? Művein kívül a Naplók, levelei, az Életem regénye, lányai róla szóló könyvei, a tanulmányok, a pletykák (némi fenntartással), Rippl-Rónay csodás pasztell portréi - még távolról sem értem a végére. Nem utolsó sorban saját megérzéseimből... Az írónak is joga van "csalni" : elhallgatni, megszépíteni, estleg a másik végletig eltúlozni a tényeket. Joga van, mert végsősoron a mű számít!

Cim nélkül...

A cigánykérdésről dióhéjban...

Elszabadultak a szenvedélyek, egész Európa egymással versengve állítja pellengérre Franciaországot (legalábbis a francia kormányt) a cigányok ideiglenes és nem engedélyezett szálláshelyeinek kiürítéséért és a lakók csoportos hazatelepítéséért, főleg Romániába. Távolról sem vagyok a Sárközy rendszer híve, féltestvérség ide vagy oda. Azonban a képmutató vagy széplelkű túlzásoktól mindig is irtóztam. Egyesek a rossz emlékű fasiszta deportálásokat emlegetik párhuzamként, ezzel főleg a koncentrációs táborok áldozatainak emlékét alázzák meg. Mert miért is hagyják el tömegesen a cigányok eredeti hazájukat, főleg Romániát, az erre a célra kapott 8 millió € segítség ellenére? Tudomásom szerint itt senki nem szervez ellenük milicista irtó-akciókat... Akik - önkéntes alapon - a hazatelepülés mellett döntenek (nyilván ösztönzik is erre őket), kapnak 300 € készpénzt + még 100 €-t gyerekenként ez nyilván nagyobb összeget jelent Romániában a havi kereseti átlag tekintetében, mint itt... Legtöbben úgy nyilatkoztak különben, hogy pár hónap múlva visszajönnek... A deportálásokból nem sokan jöttek vissza...

Nem vitatható, hogy Sárközy a szélsőjobb szavazatai felé sandít, amikor a bűnözés és az idegenek, esetleg az idegen származásúak közé von párhuzamot alig kétértelmű szónoklataival. (közben elfelejti, hogy anyai-apai ágon ilyen máshonnan jött vér csörgedezik benne, hogy ediggi feleségeit ne is említsem, melyek közül Cécilia apai neve Ziganer volt...) Csak azt szeretném, hogy mindenki söpörjön egy kicsit saját portája előtt is...

Az író és a feleség (aki nemcsak múzsa... vagy egyáltalán nem az...)

Olvasom Móricz Zsigmond megrendítő 1924-25-ös Naplók-ját. Napló a maga nyers és spontán őszinteségében, ugyanakkor a legtisztább irodalom is, mert egy nagy író talán még céltalan és öntudatlan firkálás közben se tud másként írni, mint egy zseni. Az alábbi részlet témája egy Tolsztojról szóló cikk, amit a feleségével vívott szüntelen közelharcban eltépett. Janka intuíciója nem csal, amikor megérzi, hogy a ő kapcsolatukról is van szó.

"...Tolsztoj tragédiája a férfi és a nő harca. A férfi belopja magát a házasság falovában a nő életvárába, és egy idő múlva (nem mondtam, hogy a varázs, a szerelem elmúltával) belülről döngeti, rombolja a várat.

Tolsztoj, a regényíró, aki ezer alakot lát, és elveszti önmagát. A feleség egy határozottabb, állandó akarat.

A regényíró kitárva az egész világnak, az egész emberiséget akarja : a nő csak őt.

A regényíró egyszer csak rájön , hogy ez a világ ellensége a feleségének, kénytelen magába zárkózni. Az asszony azt mondja : én nem változtam.

(...) A nő nyilatkozata : húsz évig a nyár úgy tűnt fel, mint boldog ünnep. A férfi nyilatkozata : tökéletes vagy, de nem tudsz követni szellemi életemben. (...)

Aztán, hogy mért nem váltak el : mert az asszony nem változott, tehát nem eresztette el. Ha az asszony szerelmes lett volna másba, egy más életbe, őt könyörtelen kilöki. De hol van, aki egy Tolsztojjal versenyezzen, egy (öregedő) feleség szemében, akit egy élet és kilenc gyerek köt hozzá, s az a hit, hogy neki csak nem szabad engedni, és akkor minden rendben lesz.

Aztán, hogy Tolsztoj megtalálta végre azt az egyetlen pózt, amelyben ő épp olyan egyéni, eredeti és normális, mint a legutolsó paraszt. És a felesége, a halál után, menyugodott, elmúlt hisztériája, paranoiája, végleg győzött, fehérbe öltözött, s gyönyörködött unokái víg játékában.

Ez volt a cikk. (Szép cikk volt.)"

Aki a naplót olvassa, állandó ambivalens érzéssel küzd : bepillant egy óriás mindennapi, liliputi méretű küszködéseibe, mondván, hogy akárcsak mi is, mindennapi halandók, de ugyanakkor rá kell eszmélnie, hogy ha szemei az óriás agyaglábainak szintjén kalandoznak, a felhőkbe veszett fejét nem is látja...

Ki ismeri?...

Hozott még a nyár elején a postás egy csomagot : meglepetésként érkezett, de amikor kibontottam, még jobban meglepődtem. A Szépirodalmi Könyvkiadó 1989-es kiadványáról van szó. Bevallom, kíváncsian nézegettem a soha nem hallott nevet : Bohuniczky Szefi... Valami vidéki dzsentri úrileány illat lengte körül már magát a nevet is. A borítón levő fénykép a múlt század elejét idézi, a Tolnai Világlapja beszámolóit a társadalom magasabb szféráinak mindennapos ünnepi gondjairól...

Amikor olvasni kezdtem, még nem tévedtem megérzéseimben : vidéki úrleány gyerekkori emlékeivel kezdődik. A későbbiekben viszont egy rendkívül érdekes női és írói sors bontakozik ki a sorok mögül. A somogyi udvarházból a pesti irodalmi élet legizgalmasabb század eleji műhelyébe, a Nyugat körül csoportosuló írók közé kalauzol bennünket, ahol is Schöpflin Aladár, Osvát Ernő, Németh László, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond és Pap Károly válnak meghitt asztalszomszédainkká. A második világháborúval érnek véget az emlékek, melyeket 1964-67 között jegyzett le az írónő. 1969-ben, 77 éves korában halt meg, de írói pályája már a háború után lezárult, szinte elfeledkeztek róla.

Íróportréi éles szemű és biztos tollú megfigyelőről tanúskodnak. Ízelítőül : "A Gyász egyszerűségével, tisztaságával, a valóság igazságával egy új Németh Lászlót hozott. Realistát és gondolkodót, aki megmutatta, hogy az élet legapróbb dolgait elcsípi, és hogy ezeket fontossá tegye, nőalakot választott regénye hősének, mert az élet apróságai csak asszony életében szőnek mesét. Csak az asszonyi sors válhat kicsiségek és kicsinyességek folytán epikussá.(...)"