Az őszi tárlatról (2010)

Itt a tél, de

amiről írni szándékoztam, annak nincs látható köze a képen látható báránykához, mely zsebkendőnyi kertem gyepét van hivatva legelészni... igaz, minimális sikerrel. Inkább ebben a karácsonyi, ádventi hangulatban eszembe jutottak gyerekkorom templomhoz fűződő emlékei. Megintcsak visszapillantás, de hátha mond valamit a fiatalabbaknak is...

Anya protestáns családból "szakadt" az Alföldre, majdnem színtiszta katolikus faluba, ahol talán 10 főt tehetett ki a máshonnan jött néhány evangélikus. Bennünket öcsémmel katolikusra kereszteltek. Jött az első áldozás napja, amit már egy héttel előbb lelki vizsgálat (vagy inkább tortúra) előzött meg : a pap, aki még csuhát viselt akkoriban, lelkünkre kötötte, hogy a nagy nap előestéjén minden bűnünkért kérjünk bocsánatot szüleinktől. Anyával még könnyen átestem a dolgon, de apával nem volt szokás közöttünk az efféle "ömlengés". Végül valóságos zokogás árán bírtam csak kinyögni a kérdéses mondatot és szegény apa, maga is kényelmetlenül érezve magát, sietve véget vetett a pszichodrámának.

Nagyanyám, aki különben ritkán tette be a lábát a templomba, megkövetelte tőlem a minden vasárnapi nagymisét és a minden hónap első vasárnapi áldozást. Ez utóbbit persze gyónás előzött meg, amitől már előre viszolyogtam. Maga a gyóntató-fülke is olyan félelmetesnek tűnt a benne uralkodó baljós homálytól, hogy ha lehetett, messze elkerültem. Havonta egyszer viszont nem kerülhettem el 14 éves koromig... Igyekeztem mielőbb túlesni rajta, mint valami nehéz vizsgán, amire soha nem tudtam felkészülni. A rácson át kivehetetlen kövér fülnek próbáltam kinyögni nagy nehezen összegyűjtött "bűneimet", melyekből, bárhogy igyekeztem is, sohase jött össze három-négynél több. Ilyenkor következett az ingerült ösztökélés : "Na mi lesz, tán harapófogóval kell belőled kihúzni a bűneidet?" Esküszöm ez a mondat a "harapófogóval" szó szerint beivódott az emlékezetembe, mintha csak belemarták volna. Nem voltak nekem bevallani való bűneim, sőt, még tettem is hozzá (hazudtam, káromkodtam - pedig sosem!), hogy meg legyen elégedve a plébános úr... Igy lettem végül is hazugságra kényszerülve! Az utána következő áldozásról sem maradt felemelő emlékem... Akkoriban még sorba térdeltünk az oltárt elválasztó korláthoz, öregek, fiatalok, s kinyújtott nyelvvel vártuk, hogy a pap rátegye az ostyát. Hittan órán lelkünkre kötötte, hogy véletlenül se ropgtassuk meg, sőt fogunk ne is érintse, mert az maga Krisztus Urunk teste... Több se kell egy gyerek fantáziájának : hazáig próbálgattam nyelvemmel lepiszkálni a szájpadlásra tapadt, papír ízű, megpuhult valamit, nehogy még harapással is terheljem lelkemet... Mindez bizonyára hozzájárult a vallástól való teljes eltávolodásomhoz, mert az állandó bűntudat szítása azt az érzést keltette bennem, hogy a vallás csak a földi siralomvölgyet tudja nyújtani nekem egy nagyon is hipotetikus paradicsom reményében, egy Big Brother -szerű istenség állandóan figyelő szeme alatt...

Flörtök, szerelmek anno...

Nem szívesen engedek a kísértésnek, hogy kinyissam az emlékek dobozát, s kiszabaduljanak olyan kísértetek is, akiknek talán örökre bezárva a helyük. Mert minek is élesztgetni a múltat, minek olyan illúziókba ringatni magunkat, ami csak szemfényvesztés... Őrizzük inkább az említett szemfényt a jelenre és a jövőre, ehhez kell kötődnünk, ebben kell élnünk, olyan aktívan, amennyire izületeink és agysejtjeink állapota engedi...

Mindez nagyon bölcs elhatározás gyümölcse, kérdés, hogy meddig tudjuk magunkat hozzá tartani. Ráadásul manapság nagy divat a mindent elsodró nosztalgia-áradat, amiben magam is tevékenyen részt veszek a sajátomon és Ági blogján, helyesebben az általa kezdeményezett nagy sikerű közösön. Hiába mondom józanul magamnak, hogy a múltba kalandozás annak a világos jele, hogy a jelen és méginkább a jövő bizalmatlanságot kelt, esetleg korunk, fizikai állapotunk arra ösztönöz, hogy szép és rendíthetetlen fitalságunk, esetleg mesés gyerekkorunk biztonságos meleg vizeire evezzünk vissza, sőt nyakig belé is merüljünk...

Itt van pl. ez a fénykép : Ivan küldte még 1972-ben, miután jó 2 évig leveleztünk még Leningrádból hazatértem után. Pedig e két dátum közé befér az egész történet : 1971. márc. 17 - 1971. máj. 17. Talán vagy 15 találkozás, fájdalmas elválás és két éves tisztázása a történteknek levelekben, mert az úgy könnyebb, ugyebár, a másik nem tud rögtön ellentmondani, mérlegelhetjük érveinket. A múltkoriban csak úgy kíváncsiságból beütöttem a nevét a Google-be. Fel is tűnt a szófiai egyetem pszihológia tanszékének vezetői között (tényleg pszichológia szakos volt), telefonszám, fogadóórák, stb. Hirtelen elképzeltem nagypapaként, esetleg kopaszon, pocakosan és sietve eltűntettem a képernyőről a szellemidézés eredményét...

Illyés Gyula : Kháron ladikján (részlet)

A napokban kezembe került ez a vékony könyvecske, még 1969-ben adta ki a Szépirodalmi. Nézem az árát, 17 Ft. Belül pedig : 0 P 59 K, vagyis O rubel 59 kopejka. Moszkvában vettem a magyar könyveket is árusító könyvesboltban, ahová rendszerint ösztöndíj osztás után zarándokoltunk el, mert a hónap végére általában még ennivalóra is be kellett osztani.

Miért veszem most a kezembe épp ezt a könyvet? Mert lassan elérem azt a kort, amikor egyenesen hozzám is szól, megértem jobban, miről is van itt szó. Az öregedésről, a halálról, amely úgysem kerül el senkit, jobb tehát megbékélni a gondolattal, hozzászokni a méltó, udvarias távozáshoz...

(...) Miért öregszik vajon legkorábban épp az arc? Erre ezernél több a magyarázat. Az a pajzs. A külvilággal való küzdelemben az kapja a legtöbb ütést és próbát. Nemcsak a széltől, a fagytól s a jégveréstől. A többi élőlény tekintetétől is, azaz lelki nyilától; valamint az eseményektől, a kis és nagy történelem nyilaitól.

A férfiarc áruló torzulásai és sebei védelmére, azaz elrejtésére sokan tartják kínálkozó eszköznek a szakálleresztést. Szóltunk róla, közel sem kimerítően. Az állunk alatti bőrleffentyű, az emlìtett ökörnyaki lebernyeg eltüntetésére szolgált hajdan a nálunk Kossuth-ról elnevezett szakáll. Állunk kétoldali bulldoglógványának eltakarására a Bismarck-bajusz volt alkalmazható. Ideig-óráig ez is, az is, mert hisz a tünetek jelentkezésével a védelemnek ez az útja egykettőre a torzonborzulatnak ahhoz a bokorsűrűjéhez visz, melyet Tolsztoj, Shaw meg a próféták serege viselt, s melyek mélyén ismeretlenül ugyan, de az az érzésünk, hogy riadt partizánként lapul a jobb sorsot érdemlő arc, fölöslegesen. Mert hisz amivel álcázza magát, az is akkorra már kiáltóan vénülési jel.

A nők orcái védhetetlenek. A festék ilyenkorra éppoly áruló, bús őszi bozót. Nem művi úton, hanem természetivel - szívből eredővel - kell megóvnuk őket.

Leningrád, folytatás...

Olvasgatom az 1971-ben íródott "naplófélémet" még Leningrádból. Hihetetlen, menyit éjszakáztunk! Igaz, hogy huszonegynéhány éves korában az embernek még nem kell takarékoskodnia az erejével, és rugalmasan kiheveri az éjjel 3 óráig is eltartó beszélgetéseket, melyek hol egyikünk, hol másikunk szobájában zajlottak, esetleg csoportfelelősünk, kísérőnk, szegedi tanárunk, H. Anna szobájában, akinek azért kijárt az a luxus, hogy egyedül lakhatott. Többször is olvasom, hogy ennek és ennek levágtam a haját (még Annáét is!) : a napló szerint valóságos fodrász-szalont nyithattam volna, magyarok, oroszok (minden lehető nemzetiséget beleértve), fiúk, lányok jöttek rendszeresen, könnyelmű bizalommal a kezem alá... Igaz, hogy a városban nagyon gyér volt az efféle szolgáltatás és az akkori orosz nők híresek voltak rosszul fésültségükről! Azt mondanom se kell, hogy ingyenes volt a kezelés...

Illusztrációként, hogy milyen is volt egy akkori 23 éves leányzó átlagos hangulata ott a leningrádi zimankós télben, íme egy bejegyzés:

1971. febr. 22. hétfő : Marival bevásárolni megyünk, vagy 7 rubelt hagyok ott, és ráadásul csak kajára. Étvágyam, úgy tűnik, javul. Elhatároztam, hogy a kaján nem spórolok, de akkor min? D.u. mosok, heverészek, alszom, csak éppen nem tanulok. Az Оттепель-t befejeztem. Nagyon érdekes könyv, jó lenne elelmélkedni róla , mégjobb lenne valami hozzáértővel megbeszélni. Este még nagy beszélgetés Zsicával. Arra is kíváncsi vagyok, mi lesz itt mindenféle jóslás nélkül? Erről ennyit. Éjfél felé fogok hozzá a fogalmazáshoz."

Novemberi tárlat...

Visszatérés a blog-bolygóra...

Majd egy hónapig hiányoztam a blog-szférából - helyesebben talán úgy kell fogalmaznom, hogy nekem hiányzott a blogom ápolása, hiszen a kínálat amúgy bőséges maradt... Miután tegnapelőtt visszajött a javítóból csodás e-Mac-om, végre visszataláltam régi reflexeimhez, a magyar ékezeteket is tartalmazó táblázathoz, amely nélkül érthetetlen bejegyzéseket nem akartam közzé tenni.

Kapok néha "magánúton" alig titkolt, többé-kevésbé baráti szemrehányásokat, melyek szememre vetik feltételezett "hűtlenségemet" vagy a "hazához", vagy a "nyelvhez", melyet immár 36 éve elhagytam. Nem érzem igazoltnak ezeket az alig burkolt vádakat, arról nem is szólva, hogy senkinek sem adatik meg a jog arra, hogy ha még jószándékból is, de ítélkezzen mások választásai fölött, miután annak motivációi rejtve maradtak előtte... Nincsen kezében minden adalék az igazság kiegyensúlyozott megítéléséhez. Én legalábbis igyekszem ehhez tartani magamat. Meg aztán a választás legyen az egyéni szabadság kérdése, már amennyire lehet...

Röviden még egy aktuális témáról : mióta franciák közt élek, megtanultam, hogy november 11-e ünnep. Az Armistice, az I. világháborút lezáró, francia-német békeszerződés aláírásának évfordulója, amelyet 1918-ban írtak alá egy vasúti kocsiban, az Oise megyei Rethondes-ban (ugyanott, mint 22 évvel később, 1940.június 22-én, lezárva a másodikat, legalábbis a hivatalos kormány szemében...). Annak idején, még magyarországi időmben, novemberben csak a Nagy Októberi Forradalom volt ünnep : a veszteseknek nincs mit ünnepelni... A család férfigenerációinak amúgy is kijutott a világháborúkból : nagyapáimnak az első, apának a második. Sokat meséltek róla. A versailles-i szerződésről is, meg a két világháború közötti gondosan szítogatott irredenta hangulatról, ami megint divatba jött, úgy tűnik... Nekem a családi tanúvallomásokból főleg az maradt meg, hogy minden háború végül is egy embertelen méretű katasztrófa és a határokat nem odébb tologatni, hanem eltörölni lenne legjobb...