Illyés Gyula: KHÁRON LADIKJÁN (részlet)

   "A remekművek nemcsak a falon s a polcon érlelődnek. Elménkben is, anélkül, hogy újra kellene látnunk, olvasnunk őket. Az igazi Musée Imaginaire* állandóan velünk van, az agyunkban; képzeletünk szüntelenül retusálja őket, ők viszont  -  mintegy viszonzásul  -  egyrészt most fedik csak föl természetüket s titkaikat, másrészt méltóan csak most jutalmaznak meg bennünket, egyidőben, olyan formán is, mint a módos betegek az orvosaikat." 
(Illyés Gyula: Kháron ladikján")

*"musée imaginaire", "képzeletbeli múzeum" fogalma Malraux-hoz kötődik, s az emlékezetünkben, tudatunkban létezű művészi alkotásokat tartalmazza.

Kalandozás a múltba...

   A naponta érkező rossz hírek ellesúlyozására olyan témát kerestem, amely kicsit más irányba tereli a gondolatokat, kicsit felemeli az ólomsúlyú fedőt, mely néha a napokra  nehezedik. 

   Egészen más irányba... Hogy honnan támadnak néha egészen váratlanul a témák? Pár órája a Net-en beleolvastam a Szegedi Egyetem évkönyveibe, mégpedig az engem érintő 1970-71-es évfolyamba. Akkor végeztem. A nevek olvastán beugrottak az arcok, nagy részükre enélkül már szinte lehetlen visszaemlékeznem. Bölcsész csoport- és évfolyamtársak... Moszkvai és leningrádi kalandjaink részesei...

A balatonaligai őszibarack-szedő KISZ-tábor, mely, ha jól emlékszem, bő egy hónapig tartott... A Bölcsészkar hűvös folyósoi, az akkoriban óriásinak tűnő Auditorium Maximum meredek padsorai, az Orosz Tanszék egy folyosó mélyén, ahol izgalmas, értelmet nyitogató szemináriumok zajlottak. Szőke tanár úr destabilizáló kérdései: imádta sokszor a könnyekig zavarba hozni a bizonytalan hallgatónőket, előadásai viszont a könnyed, impovizált csevegés látszata ellenére enciklopédikus tudás morzsáit csepegtették a fejünkbe... Szöges ellentéte, Fejér Ádám maga volt a megtestesült jóindulatú biztatás: úgy éreztük, hogy ha ő kérdezett, egész intelligens gondolataink támadtak...

   A másik oldalon volt a Francia Tanszék. Ha jól emlékszem, orosz-francia párosításban csak hárman voltunk. A lektornő, Mademoiselle Brachet volt az első élő francia, akivel találkoztam. Az azóta eltelt negyvenvalahány év fényében egészen másként látom, értem őt is...

Mindennapok (1)

   A mindennapok... Témát kerestem, mert az írás vágya ugyan megvan, de a hétköznapok elfoglalnak minden helyet a gondolataimban. Ezeknek az ezerszer átrágódott gondoknak meg minek adjak itt is helyet?...

   A negyedik füzetben a 65-ik oldalnál tartok (egyet kivéve kb. 240 sűrűn teleírt oldalból állnak). 2009. márciusában kezdtem az elsőt. A múltkoriban megkérdezte egyik ismerősöm, kinek írom, bizonyára az unokáimnak.

   A válasz egyértelmű: elsősorban magamnak. Már többször is megfogalmaztam: szükségem van rá, hogy nyoma maradjon szinte minden napomnak, még jelentéktelen kis nyoma is, mert így nincs az az érzésem, hogy csak úgy elfolyt, nem is tudom mire... Mondhatom, majdhogynem szorongást kelt bennem ez a fajta érzés. Furcsa módon azóta, mióta G. meghalt és egyedül maradva szinte csak magamra lett gondom... Csak magamnak kell számot adnom. S ha nem teszem meg, szinte hiányérzetem támad, mintha behozhatatlan mulasztást követtem volna el. Olyasféle félig-meddig tudatos érzés ez, mintha el kellene számolnom az egyre szűkebbre szabott idővel...

   Az is különös, hogy csak életem fogyó alkonyán jutottam el a naplóíráshoz. Pedig azelőtt történt velem minden érdekes és említésre méltó dolog. Nyilván épp ezért nem gondoltam a rögzítésükre. Megélésük maga betöltötte az életemet...

Nemes Nagy Ágnes: Kakukfű

Kakukfű

A kakukfüvet ismered? Oly csepp, szelíd, gyengelila, hogy észre sem veszi a réten szinte senki emberfia. De amikor leszáll az est, mikor a mező szendereg, s arra járnak az esti lepkék, a fémes-szürke szenderek, nagy potrohukat, fejüket befonja akkor, mint a fátyol a kakukfű mézes szaga s lebukfenceznek illatától.

Hovatartozás...

Kényes kérdés bújkál bennem... Kényes nekem, kényes azoknak is, akik néha be-benéznek erre a blogra. Legtöbbjük nem tudja igazán  -  legfeljebb elképzeli  -  milyen érzés a "két szék közi állapot"...

Ez a bizonyos kérdés újra felbukkant az elmúlt hetek alatt. A hosszú ideje tartó esős szürkeség miatt nyavalyogtam éppen a facebook-on, amikor egyik nagyon kedves hajdani osztálytársam azt tanácsolta szívből jövő gesztussal: "Gyere haza az ősi földre!"

Elmerengtem... Hol van immár nekem a haza?  1974 óta lakom máshol. Csak itt, ebben a házban régebb óta, mint amennyit a szüleimében eltöltöttem!

Sok újságcikket olvasok a magyar sajtóból a facebook jóvoltából. Sok ismerősöm reagál eseményekre, híres személyek nevei merülnek fel, halálhírük úgy ér, hogy a létezésükről sem tudtam... A közélet eseményeinek szereplői ismeretlenek, mert én még a "régi rendszerben" mentem el, és hiába követi tőle telhetően az ember szülőföldje sorsának alakulását, messzemenően nem ugyanaz, mintha egyenesben meg is éli!

Hogy mást ne is említsek, itt van pl. a TV, az össznépi esti program. Óriási kohéziós erővel bír. Egyik legmegosztottabb beszélgetési téma munkahelyeken, családban, szomszédokkal, barátokkal. Az én tévés ismerőseim mind kimúltak, talán Vágót kivéve... Szégyenszemre azt se tudom, ki az a Lagzi Lajcsi!

A filmművészettel, kortárs irodalommal, képzőművészettel szinte ugyanígy vagyok. Hiába mentem el évente egyszer a könyvesboltokba, igyekezve követni a kulturális életet, egészen más, ha az ember "benne van a vérkeringésben"! 

Mint ahogy az itteniben benne lehetek.  

Ami itt történik, velem is történik. A politikai élet alakulása, a kulturális események engem is érintenek, mert részese vagyok, következményeit én is átélem.

A nyelv, amelyen nap mint nap megértetem magam, amelyen az unokáimmal boldogan eltársaloghatok, megosztva a rendkívül értékes órákat, melyek minden gazdagságomat képviselik, azokkal együtt, melyek meleg baráti kötelékeket fonnak körém: számomra most már, be kell vallanom, ez a haza...

Előfordult, hogy alig leplezett, esetleg leplezetlen szemrehányásokat kaptam emiatt egy-két magyarországi ismerősömtől, mintha valamiféle hűtlenség vádjával illethettek volna. Én nem "disszidáltam", érzelemből mentem el, s még csak az sem mondható, hogy Algériában jobb volt, mint Magyarországon! De amikor követünk valakit, szinte mindegy, hova...

Szüleim háza eladásra kerül. Rá kellett döbbennem, hogy ez volt az utolsó erős szál, amely odakötött. Szeretem a megmaradt rokonokat, épp úgy, mint régen. De most már én vagyok a megmaradt legöregebb családtag... Rajtuk a sor, hogy eljöjjenek hozzám látogatóba.

Radnóti Miklós: SZEPTEMBER

Szeptember


Ó hány szeptembert értem eddig ésszel!
a fák alatt sok csilla, barna ékszer:
vadgesztenyék. Mind Afrikát idézik,
a perzselőt! a hűs esők előtt.
Felhőn vet ágyat már az alkonyat
s a fáradt fákra fátylas fény esőz.
Kibomló konttyal jő az édes ősz.

1940. július 15.

Optimizmus?

   Amikor a nap kisüt, minden más színt kap. Még a közérzetünk is. Nem mondok újat senkinek, ha azzal jövök, hogy az idei nyár csak morzsákat juttatott belőle. Ilyenkor fog el a vágy, hogy elköltözzek innen naposabb vidékre...

   Persze, ez csak afféle álom marad, azt hiszem. Hiába voltam afféle vándormadár egész életemben, a lerakódott évek minden kezdeményezést megnehezítenek. Aztán jön a beletörődés, hogy ne mondjam, a lemondás. S csak nézem a végetérhetetlen szürkeséget, amely most már végigkísér valószínűleg utamon... Merthogy itt az ég olyan, de olyan vastagon tud szürke felhőkbe burkolózni, hogy az embernek az az érzése, hetekbe, hónapokba kerülhet, míg a vastag rétegek lehámlanak, s ebben többnyire nem is téved. Majd 25 éves tapasztalat.

   

  Pár napja, késő délután kisütött a nap  -  ó nem, csak kipillantott két órányira. Ilyenkor az összes elnyomott energiám kirobban és nem tudok benn megmaradni. Rögtön felástam a kert keményre taposott sávját a terasz mentén, elszaladtam a kertészetbe és hoztam öt cserép cserjét, melyeket a terasz mentén el is ültettem azonnal. Nem optimizmusra valló cselekedet ez? Várom, hogy nőjenek és majd nyesegetem őket...