Vacsora

   Mi maradt a tegnapi vacsorából? Két csokor tulipán és pár sütemény. Minden a helyére került ma délelőtt, a 18 pohár, a 12 tányér, az evőeszközök, a csészék, az asztal és a székek, mintha misem történt volna. Pedig sok minden történt azon a rögtönzött vacsorán, amelyet három nap alatt boronáltam össze: hatan voltunk.

   Szeretem összehozni az embereket, úgy válogatom ki a vacsoratársaságot, hogy feltehetően jól érezzék magukat egymással. Lehetőleg legyen benne ismeretlen elem is, kellemes meglepetés, felfedezés, találkozás. Hogy akik még nem ismerik egymást, gazdagodjanak az új kapcsolattól, melyből esetleg barátság is kibontakozhat. Tudom,  hogy vannak, akik féltékenyen őrzik barátaikat, nehogy valaki megkaparintsa, elhódítsa őket. Számomra ismeretlen ez a fajta féltékenység, hiszen attól, hogy bővül a baráti kör, még senki se lett szegényebb. Sőt, irtózom a gondolatától is, hogy kisajátítsak valakit, vagy engem akarjon bárki is gúzsba kötni! Van hely mindenki számára a nap alatt, s lélegzethez kell juttatni a legbensőbb barátot is  -  hogy a házastársról ne is beszéljek!

   Éjfélig folyt a nagy társalgás, volt benne meghittebb téma, de nagy nevetések is! Közben elmúlt a lábfájásom, a zöldségpucolás keltette hátfájásom, s ma már hoztam a kertészetből két cserép japán loncot is, melyeknek a terasz falára kell majd illatozva felfutnia!

Kiselőadás, előzmények...

   Most gyűjtöm az anyagot az "akt" szimbolikájához. Ápr. 20-ra kell belőle kerekítenem egy félórás előadást. Minél rövidebbnek, "magvasabbnak" kell lennie, hogy utána még beszélgethessünk is róla.
   A téma már régóta érdekel, de a gondolatok összeszedése és bizonyos látószög köré szervezése csak egy-két éve fogalmazódott meg bennem. Egy ismerősöm, maga is festő (de az absztrakció vonzza), egyszer csak nekem szegezte a kérdést: "Mondd, miért vagy te az akt témájának a rabja?" Az "obsédée" szót használta, ami az "obsession"-ból ered és kb.  rögeszmét jelent. ("Pourquoi es-tu obsédée par le "nu"?)  
   Meglepődtem, sőt meglehetősen kellemetlenül hatott, mert a szó elég erős árnyalatú. Mindaddig meg se érintett még a gondolata sem, hogy az emberi arc, a test ábrázolása ne lenne a legnormálisabb dolog, művészileg a legszebb, legizgalmasabb téma! Hogy miért ruha nélkül? 
   Számomra a ruha álarc, segédeszköz, hogy elrejthessük szépséghibáinkat, hogy a lehető legelőnyösebb oldalunkról mutatkozzunk (arról nem is beszélve, hogy szerintem nehezebb drapériát, mint emberi testet rajzolni...). Még Berlinben kezdtem aktokat rajzolni egy festő műhelyében, 3-4 éven át. Csodálatos felfedezés volt! Felszabadító. Mintha éveken át belénk sulykolt nevelésünk béklyóitól szabadított volna meg: az emberi test nem csúnya, szégyellni, elrejteni való valami, hanem természetes dolog.
   Az én aktjaim nem tartogatnak semmiféle pornográf hajlamot, erotikus provokációt. Modelljeimet úgy választom, hogy kifejezzék azt a derűs, néha melankólikus szépséget, ami után én magam is vágyódom az életben. 
    "Az igazság meztelen" - tartja a mondás és valóban: életünk három legfontosabb pillanatában mezítelenek vagyunk: a születés, a halál és a szerelem pillanataiban. Mintegy igazi valónkban, szépítgetés, rejtőzködés nélkül, bizalommal. 
    Ne higyjétek azonban, hogy én magam úton-útfélen ruha nélkül élem mindennapjaimat. Sőt, be kell vallanom, csak a fürdőszobára tartogatom ezt a programot. 
   Bizonyíték arra is, hogy saját fizikai mivoltomat még nem sikerült elfogadnom...

Örökség...

   Pakolok az ebédlőasztalon, mely inkább íróasztal funkcióját tölti be, ha nincsenek vendégek a háznál. Azazhogy, be kell vallanom, az íróasztal funkciója lassanként a földszint minden asztalára odaszivárog, mint az árvíz: eleinte lassan, mert pl. a konyhában világosabb van és kilátok a kertre... A nappaliba, mert ott iszom meg a délutáni kávémat... No és az ebédlőbe, mert pont a számítógép által uralt sarok mögött van és oda (is) pakolok IDEIGLENESEN...

   Az ebédlőasztal már 25 éves de még mindig eredeti érintetlen állapotában leledzik: a legkisebb folt, karcolás is elkerülte. Ki lehet nyitni 3m20 hosszúságúra szükség esetén, de 50 cm szélességűre is össze lehet csukni.

   A melléket kép is bizonyítja, mi óvta meg eredeti szépségét. 3 réteg terítő borítja!... Az első vastag, gumírozott: a folyadékok, a meleg ételek, az ütődések felfogását szolgálja. A második egy szép kis zöldesszürke abrosz: ez a kedvencem, illik a tálaló új színéhez is. S végül a vidám zöld alapon fehér pettyes viaszkos, amivel az előzőt óvom a piszkolódástól, filctollak nyomaitól, amikor az unokáim ennél az asztalnál alkotnak! 

   Nevetséges,  -  ismerem el magamban, s azonnal felmerül anya képe, pontosan ugyanezekkel a gesztusokkal, egymást hegyén-hátán védő rétegekkel, legyen az abrosz vagy szőnyeg. Annak idején nemcsak mosolyogtam rajta, hanem még csipkelődtem is ezen a furcsa szokáson, melynek hálójából immár én se szabadulok!

"Boldog idők"...

   Megintcsak visszamerengek egy kicsit a múltba... Ez a kép szintén a "boldog idők" címzetű fiókban őrződik. Hogy miért tesz jót elmélázni rajta? 

   Mindjárt azért is, mert kinn hűvös szél fúj és a tavasz nem akar megérkezni még március végén sem. A fákon egy szál levél sincs...

   A képen viszont nyár van, de nem elviselhetetlen kánikulai forróság. Bizonyíték rá, hogy François hosszú nadrágot és hosszú ujjú inget visel, miközben nagy igyekezettel tanulja a kukoricamorzsolás műveletét a kiterített nagy fólián: hogyan kell lepergetni a szemeket egy már lekopaszított csutka segítségével... Nekem nagyon ismerős mozdulat.

   Az előtérben öcsém hétrét hajtogatva az alacsony sámlin a maga 190 centijét, derűsen és nagy hatékonysággal már szinte maga töltötte meg a (apa által kötött) nagy kast.

   Anya kendővel védi fissen berakott haját az esetleg szállongó porszemektől. Szeret így dolgozni, csoportban, tréfálkozva; jó hangulatban gyorsan megy... Közben megjegyzem magamban, hogy akkor még (a 80-as években) milyen "jól nézett ki", mely kifejezés a családi kód szerint annyit jelentett, hogy minimum 20 kg felesleget cipel az ember!... Apa halála után, majd tíz év múlva le is adta... 

   A háttérben békésen kapirgálnak a tyúkok, nemhogy félnének, még egyre közelebb is húzódnak, hátha akad egy-két eltévedt kukoricaszem. A szín, benne a kék Komar motor és a biciklik, az akkurátusan összerakott fa és a szalmakazal mind apa keze nyomát őrzi. Kívülről tudom a ház minden zegét-zugát, mely éveken át alig változott. Tavaly nyárig. 

A Költészet Világnapja és egyebek...

Március 21. a tavasz naptári kezdete és egyben a Költészet Világnapja! 

Tegnap egy költő társaságában jártam a párizsi könyvvásáron.    Évek óta nem mentem vissza: nem volt kedvem belevetni magam a nyüzsgésbe, de J-P N. meggyőzött, s az utolsó pillanatban elfogadtam a meghívást, hogy vele és feleségével a vasárnapot Párizsban töltsem.

Kellemes találkozások fűszerezték szerencsére a fárasztó téblábolást! Közöttük is megmaradt az algériai standon a hosszú beszélgetés egy kb. fiam korú karikatúristával. Sok izgalmas témát vetettünk fel: mi minden változott és milyen irányban, mióta én ott éltem két éven át? Felelevenítettük constantine-i orosz tanári élményeimet, utazásainkat az óriási országban. 

Sok kérdést tettem fel az uralkodó légkörről, a fiatalság hangulatáról, a vallás magánéletre nehezedő, egyre nagyobb súlyáról. "Lehet-e valaki egyszerűen ateista?"  -  kérdeztem. "Lehetni lehet  -  hangzott a válasz  -  ha mélyen, nagyon mélyen eltitkolja"... Tulajdonképpen nem lepett meg. Ennyit a lelkiismereti szabadságról.

A Költészet Világnapját pedig egy Kosztolányi-verssel és Karinthy Frigyes paródiájával ünneplem meg.

Kosztolányi Dezső: A szegény kisgyermek panaszai (1910)

Mint aki a sínek közé esett...

És általérzi tűnő életét,

míg zúgva kattog a forró kerék,

cikázva lobban sok-sok ferde kép,

és lát, ahogy nem látott sose még:

Mint aki a sínek közé esett...

a végtelent, a távol életet

búcsúztatom, mert messze mese lett,

mint aki a sínek közé esett: 

Mint aki a sínek közé esett  -  

vad panoráma, rémes élvezet  -

sínek között és kerekek között,

a bús idő robog fejem fölött,

és a halál távolba mennydörög,

egy percre megfogom, ami örök,

lepkéket, álmot, rémest, édeset:

Mint aki a sínek közé esett.

"A szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései" című ciklusból

Mint aki halkan belelépett.

És jönnek távol, ferde illatok
Mint kósza lányok és hideg cselédek
Kiknek bús kontyán angyal andalog
Mint aki halkan belelépett.

Mint aki halkan belelépett
Valamibe... s most tüszköl s fintorog
Mint trombiták és roppant trombonok
S a holdvilágnál szédelegve ferdül
Nehéz boroktól és aranyló sertül
Úgy lépek vissza mostan életembe
Mint kisfiú, ki csendes, csitri, csempe
S látok barnát, kókuszt, koporsót, képet -

Mint aki halkan belelépett.

    (Karinthy Frigyes: Igy írtok ti)

Tavaszi séta

Photo: Claire Debay

    Elhagyatott blogok, ritka mozgás a Facebook oldalakon: jó jel, azt jelenti, hogy a tavaszias idő kicsalogatott mindenkit a képernyő mellől a napsütésbe! Alig-alig mertük elhinni, hogy napokig itt marad az anticiklon, amelyik igen ritkán állapodik meg felettünk, akkor is csak rövid időre szorítva vissza a Brit-szigetek nedves légáramlatait, nehogy megártson szemünknek a szokatlanul éles napsütés!

   A szomszédos belga városkában, Mons-ban jártam le a lábam a napos oldalakat keresve, mert az ányékban még jó pár fok különbség uralkodott. Egyik belga ismerősöm állította ki fotóit, ezúttal önálló tárlaton. Órákig képes lesben állni, ülni, esetleg a fűben elnyújtózva kivárni a pillanatot, míg egy őz fülét hegyezve kilép a napfényes tisztásra, míg a madár egyszál búzakalászon billeg, mikor felszállóban a hajnali köd. Pedig nem laknak turista szépségű helyen: a Borinage bezárt bányáinak szomszédságában, az összeomlott vallon iparvidéken. Csodálatos szépségű, esetleg drámai erejű képei  -  melyekről azonban többnyire hiányzik az ember  -  bizonyítják, hogy a szépség mindenütt megtalálható, csak meg kell látni!

    Egy képet kiválasztottam magamnak ("felesleges fényűzés" részemről, de szeretem kézzelfoghatóan is bizonyítani, hogy elismerésem nemcsak szavakból áll, mert azokat a legkönnyebb kimondani, nem kerülnek sokba...)

    Beszélhetnék még sokáig erről a rokonszenves és tehetséges házaspárról. Claire, a feleség szenvedélye a fényképezés, a férj most írja második regényét, különben pedig két lova a mindene... Jó ötvenesek, most született első unokájuk...

Nőnap...

Lucie unokám "megrajzolt"...

   Tegnap délután összeszedtem maradék energiámat és elvittem 8 képet felakasztani a színház kávézójának feketére tapétázott falára (időnként tárlatokat rendeznek). 8 bekeretezett kép  -  üveg alatt  -  tudvalevőleg igen nehéz: alig bírtam felpihegni velük a 24 lépcsőfokon! Utána még hazamentem pihenni 1-2 órát,  mert az estély csak fél nyolc felé kezdődött. Egy "Inner Wheel"-nek nevezett női szervezet tartott vacsorát kb. 60-70 személy részvételével (mindössze két férfi volt jelen) a Nemzetközi Nőnap alkalmából. Már hónapokkal ezelőtt beszervezett egy ismerősöm, voltaképpen miatta fogadtam el a meghívást. Rajtam kivül öt zenész, egy író-történész és egy másik festő alkotta a "női tehetségek, alkotók" címszó alatt meghívottak kis csoportját, akik illusztrálni voltunk hivatottak az est témáját. Mivel a szervezők úgy találták, hogy életem útja meglehetősen kacskaringós, hogy ne mondjam, "egzotikus", megkértek, hogy pár szóban meséljem el, de ne menjek túl tíz percen, mert a hallgatóság azon túl nem tud odafigyelni... Jó, mondtam, semmi probléma, annyit rögtönzök, amennyi kell, soha nem jelentett nehézséget a nagy nyilvánosság előtt beszélni. Az életem történetét amúgy is elég jól ismerem.

   Mivel úgy mutattak be, hogy időmet a rajzolás és az írás között osztom meg, gondoltam,  a végén felolvasok egy oldalt valamiből. Kinyomtattam délután "Emlékeim morzsái"-nak a legelejét. Még elevenen él bennem a keletkezése. Talán az írás kezdetének is nevezhetném. Nem is tudom, miért kezdtem neki úgy jó tíz éve, de emlékszem arra a szinte bódult állapotra, amely elfogott, s csak jöttek a szavak egymás után, hogy a lehető legérzékletesebben, legpontosabban megfogalmazzák a feltoluló képeket, illatokat, érzékeléseket: az árokszéli fű szagát a tavaszi zápor nyomán, az akácvirágot a májusi langyos estében, a remegő nyári forróságot, a téli ólmos eget, amikor a csikorgó hidegben alig-alig kel fel a nap... Őseimet, akiknek évszázados makacs túlélni akarását génjeimben  hordom, mint titokzatos hieroglifák üzenetét, s akiket "servus"-ként írtak be a plébánia anyakönyvébe...  

   A csend szinte tapintható lett a nagy teremben, elhalt a beszélgetés, az evőeszközök neszezése. Aztán kitört a taps, és én gyorsan leültem a helyemre. Gondolom, jóval túlléptem a tíz percet. Utána sokan odajöttek hozzám beszélgetni, sok meleg szót kaptam: azt mondták, nem vették észre az idő múlását, és sajnálták, amikor vége lett...