Éledés...

Szépséges hétvége!
Gyönyörű napsütés, órákon át, amikor végre azt is mondhatta az ember: melegem van!
Újraéledtem. 
Lucie unokám 11. születésnapjára jött össze a család náluk. Finom ebéd, sütemények: a gyerekek azt se tudták, mivel kedveskedhetnének még jobban! 
Lucie-nek még hordania kell a gipszet pár hétig. Jó hónapja tart már, de a röntgen képe szerint még nem elég szilárd. A csuklótól majdnem vállig ér a gipsz. Jól teleírták már a barátai, én is rajzoltam a megmaradt helyre.
Szünetben nekifutott egy figyelmetlen fiú. Igaz, bocsánatot kért, de a baj megtörtént. Lucie nagy bánatára az úszástól és minden más sporttól el van tiltva egy időre. 
Ebéd után még a teraszra is kiültünk kávézni, kártyázni majd este 6-ig. 
A gyerekek átengedték nekem a szobájukat. Általában sokkal többet és jobban alszom náluk, mint egyedül itthon. Csak a macsekot kell időben kicsukni, míg el nem bújik valahol... Különben ő is nagyon élvezte a tavaszi hangulatot és kéjesen nyújtózkodott, hempergett a kertben.

Mindenki rajta van, aki még lehet...

Migráns-enciklopédia

   A F-B-ról vettem át a fenti képet. Egészen friss eseményről mesél.

   A három óriási kötet összesen 1782 oldala évek óta tartó vállalkozás eredménye.

Bretagne-ban készült, Rennes városában, egy kis létszámú civil társasag ötlete és munkája eredményeként (a középen látható bajuszos férfi pl. chilei menekültként érkezett a diktatúra idején).

   Az alapötlet egyszerű: 104 országból érkezett 400 bevándorlót megkértek, írjon egy levelet az otthonmaradottaknak, melyben összefoglalja útját és jelenlegi életét. Azaz, régi és új hazájához kötődő érzéseit. A leveleket anyanyelven és fordításban is közölték.

   A 400 személy az Atlanti-óceán 8 városából került ki: Brest, Rennes, Nantes a francia partot, Gijon, Porto, Lisszabon, Cadix, Gibraltár pedig a portugál és a spanyol partot képviseli.

   Március 4-én 18 órától kezdődött a felolvasás Rennes-ben: valóságos marathon, mely 24 órán át tartott megállás nélkül. 

   A szerzők azt tervezik, hogy európai körúton mutatják be könyvüket.

   Indítójuk a jelenlegi több migráns-hullám, melyeket a háborúk, a gazdasági válságok gyorsítottak fel, de amelyek mindig is léteztek (különben hogyan is találtak volna őseink a Kárpát-medencére?...). Szeretnék, ha belülről, a személyes intimitás szemszögéből is bepillanthatnának az olvasók, hallgatók egy migráns sorsába, aki nem feltétlenül élősködni érkezik egy országba, hanem kultúrája, sokszínűsége, munkája gazdagítani is tudja a befogadót...

   Mindenki tudja, hogy az "etnikai tisztaság", melyet egyesek olyan kitartóan reklamálnak, hosszabb távon elkorcsosuláshoz vezet...

Vígasztaló kamélia

Rengeteg bimbó van rajta!

   Pár napig még február van. A hét elején kinyílott az első kamélia, mintha csak vígasztalni akart volna az elmúlt két hét viszontagságaiért.

    Bevallom, nehéz volt. 

  Van, aki azt is kitalálja, miért szenvedtem meg ráadásként a kazáncserét. Péntek d.u. 4-5 óra felé elmentek a mesterek és gyorsan nekiálltam a földszint és az első emelet felmosásának, felporszívózásának, hogy eltüntessem a sáros, poros lábnyomokat! Nem tudtam volna nyugodtan fellélegezni enélkül az utolsó erőfeszítés nélkül, de a kádba már alig bírtam bekászálódni, hogy letusoljak és a hajam is megmossam... Utána meg csak annyi erőm maradt, hogy leroskadjak a tévé esti programja elé... 

   Közben anya járt az eszemben: ő volt, aki végkimerülésig, de befejezte a munkáját, addig pihenni nem tudott. Én nem megyek egészen odáig...

   Nem sajnáltatni akarom magam, de görcsös stressz-állapotban éltem át a 13 napot. Itt úgy mondják: "faire le dos rond"  -  vagyis kitartani, összehúzni magunkat, megvárni, míg elmúlik a vihar... Van, aki ennél nagyobb megpróbáltatásokat él át, s még hosszabb ideig. Nekem is volt benne részem életem folyamán, többször is. Úgy látszik, az évek múlásával egyre nehezebb alkalmazkodni.

   Hogy pozitív hangot adjak ennek a bejegyzésnek, nagyon jólesik a 20°-ra beállított meleg. Kinn feleannyi sincsen, borús, esős hét vár ránk. Egyetlen vágyam van: kiengedni végre a görcsös szorításból belül is, hogy nekifoghassak az írásnak. Péntekre kell elkészülnie.

   A téma: "Szabadság". Külső és belső. 

Folytatódik a csendes kálvária...

   Holnap egy hete lesz... Még mindig nem oldódott meg a fűtés-melegvíz problémám... 
   Ma reggel lementem a nappaliba: 14° fogadott. A konyhában még kevesebb.
   4 napja vártam, hogy a szerelő eljöjjön a megrendelt alkatrésszel. Szombat d.u. eljött, úgy fogadtam, mint a messiást. Örömöm rövid életű volt: nem oldotta meg a problémát a kérdéses alkatrész. A baj valószínűleg súlyosabb. Az is lehet, hogy az egész kazánt kell kicserélni. Hétfőn visszajön a főnökével, ígérte.
   A szomorú és hideg hétvége perspektívája még jobban lelombozott. Mihelyt elment, azonnal elszaladtam a barkács-áruházba, amit csak úgy magamban "Ali baba barlangjá"-nak nevezek: mindent meg lehet benne találni! Nekem csak egy pót radiátor kellett, hogy a lenti két helyiségben, ahol napközben legtöbbet tartózkodom, varázsolja a melegnek legalább némi illúzióját körém. Ki tudja, meddig eltart még, míg újra érezhetem a megszokott légkört, amit szinte észre sem vesz már az ember, annyira magától értetődő! Egészen addig, míg meg nem foszt tőle a balszerencse... 
   Ma délben elfogadtam végre Anne meghívását is, aki napok óta esdekelt, hogy menjek el hozzá letusolni, sőt, ebédjét is megosztja velem, én szerzek ezzel örömet, tette hozzá. Többen is felajánlották, persze, de én nehezen fogadom el, s az évek múlásával nem javulok e tekintetben. Máson nagyon szívesen segítek, de én egyre nehezebben fogadom el a felém nyújtott kezet. Irtózom még a gondolatától is, hogy zavarjak, kényelmetlenséget okozzak, tartozzak valakinek (?) ...
   Mint látjátok, lenne mit kibogozni bennem egy pszichanalitikusnak!   

Vissza a gyerekkorba... de minden nosztalgia nélkül!

   Két napja úgy érzem, hogy visszaléptem egy kicsit a gyerekkoromba... Ahelyett azonban, hogy a szokásos langyos nosztalgiába merültem volna tőle, alig várom, hogy újra a mában találjam magam.

   Merthogy éppen a "LANGYOS" hibádzik!

   A kazánt már 2 éve nem nézte meg szakember rendesen. Az utóbbi időben többször is leállt és mindannyiszor le kellett mennem a pincébe, hogy újra beindítsam. Kedden aztán végleg kiadta a lelkét. A szakember megrendelte a hozzávaló alkatrészt, de várni kell, míg megérkezik. Addig meg se fűtés, se meleg víz.

   Visszatértem hát a gázon melegített mosogató- és mosdóvízhez. Ez utóbbival felballagok a fenti fürdőszobába... Hajmosást még nem próbáltam, lehet, hogy holnap inkább fodrászhoz megyek...

   Az efféle epizódok általában a legrosszabbkor jönnek (de jöhetnének-e egyáltalán jókor?). Tegnap délre vendéget vártam, már több, mint egy hete meg volt beszélve. Felhívtam, hogy öltözzön melegen: három pulóver volt rajta érkezéskor! A beszélgetés egyébként kárpótolt, nem is éreztem a hideget (lehet, hogy a finom vörös Bordeaux-inak is volt benne némi része?). Alain most ment nyugdíjba, nagyon élvezi a friss szabadidejét. Pszichológusként, pszichoanalitikusként dolgozott, de én leginkább íróként ismertem, már jó 15 éve, folyóiratunkba is írt, tagja volt a szerkesztőségnek, több regénye, novelláskötete megjelent a szakkönyvek mellett. Tudta, hogy aznap este hatkor gyűlésre kell mennem, de csak 18h20-kor sikerült útnak indulnia. Azt hiszem, szívesen folytattuk volna a megszakítás nélküli beszélgetést, a témák egymást követték: az írás, a pszichoanalízis, a gyerekkorunk (az Oedipusz-komplexus alapvető jelentősége a felnőtté válásban) és még sok egyéb. 

   A legfurcsább egy pszichológussal, pszichoanalitikussal történő trécselésben, hogy az embernek olyan érzése van néha (állandóan?), hogy úgy olvasnak benne, mint egy nyitott könyvben... 

Egy hét Alice-szal

a night clubban sziporkázó gömb alatt G. és én 

   Egész héten arra gondoltam: írnom kellene a blogogjaimba (magyarul és franciául), de nem akartam megvonni Alice-tól az időmet, bezárkozva valamiféle koncentráló "burokba", ami őt teljesen kizárná a figyelmemből. Ezért csak olvastam a sok e-mailt, F-B hozzászólást: már ez is elfoglalt rengeteg időt. 

   Alice 8 éves múlt október végén. Nincs rá más szó: édes. Vidám, figyelmes, boldog, ha segíthet, gyengéd és türelmes. Rengeteget játszottunk. Szeret "ország-városozni" (nem tudom, mindenki így hívja-e?), amit franciául egyenesen "baccalauréat"-nak, azaz érettséginek hívnak. Persze, én nyertem, de ő a saját rekordjait szerette megdönteni, megértette, hogy egy tapasztalt bajnokkal nem mérheti össze az erejét! Így is sokat tanult belőle minden alkalommal. Ráadásul ő kérte mindig, hogy ezt játsszuk.

   Megtanítottam vele az amőbázást is. Nagyon élvezte, akkor is, ha többnyire alulmaradt egy öreg rókával szemben! Gyerekkorunkban rengeteget játszottuk családi körben mindkettőt, a szülőkkel együtt, minél többen, annál jobb volt! Alice megnyert két játszmát (nem "adtam neki" pedig rá a legkisebb esélyt sem!) és nagyon boldog volt tőle! Teljes joggal!

   Ezenkívül sokat rajzolt. A család minden tagjának írt névre szóló borítékos illusztrált levelet, amit szombaton át is adott. A mama azért kivételesen hármat is kapott.

   Kicsit szorongva kezdte a levelek írását: félt, hogy hibát ejt... Ezért felírtam nagybetűvel  egy papírlapra: "NE FÉLJ!" (N'AIE PAS PEUR!") és eléje tettem. Megkérdezte, hogy mit csináljon, ha az iskolában néha fáj a gyomra a szorongástól? Mondtam neki: "Gondolj erre a papírlapra és végy egy nagy lélegzetet, akár többször is"...

Sars-Poteries kincsei

 

az óriás "poharakban" nem folyadék van: üveghatás...

 

   Tegnap ismét múzeumot látogattam két barátnőmmel, innen nem messze, kb 40 km-nyire. A zöldellő dombok között rejtőzködő 1500 lakosú falu szilikonos talajának köszönheti az üveggyártás felvirágzását a XIX. században. A múzeumot pár éve a megye vette gondozásába és újította fel, nem mulaszthattam el a látogatást.

tiszta szimbólum...

   Nagyon szeretem az üvegtárgyakat. Elsősorban azért, mert átengedik magukon a fényt, s emiatt mindig mások... Nem lehet megunni a nézésüket.

   Már maga a múzeum épülete is nagyon tetszett, a környékbeli ún. kék kőből épült, mely a napsugár hatására kivilágosodik, az esőcseppek pedig sötétkékre varázsolják...

    Belül egy emeletet foglal el a történeti rész, mely a kezdetektől bemutatja a különböző időszakok stílusát. Egy másik szinten pedig a modern gyűjtemény látható, mely különösen vonzott engem. Az 1970-es évektől kezdve ugyanis a helység lelkes papja, abbé Mérieux elhatározta, hogy feleleveníti a régi mesterek tudását, hogy átadhassák a maiaknak. Sőt, nemzetközi találkozókat is szervezett, ahol neves cseh, dán, kanadai, belga stb. művészek cserélhettek tapasztalatot, meríthettek belőle ihletet. Gyönyörűséges tárgyak születtek, melyek egy része ki van állítva. Egy teremben időszakos tárlatok vannak. Iskolai szünetekben pedig jöhetnek a gyerekek, hogy maguk is kipróbálhassák az alapvető fogásokat.