Elegem van az esőből, kérek egy kis napsütést!

   Nőnap...  Nem kívántam különösebben hozzászólni, sokan megtették úgyis. Legtöbbször szép és megindító módon. Ilyenkor kevesen emlegetik azokat a nőket, akiket partnerük alkohol hatása alatt, vagy csak férfiúi fennsőbbségüket újra és újra bizonyítandó, hidegen, módszeresen, évekig ver, sokszor halálra... Én se tettem, nem akartam ünneprontó lenni. Különben is  -  szerencsére  -  a férfiak nagy többsége nem teszi, a nők pedig még kevésbé, bár előfordul az is.  

   Esős vasárnap. Akárcsak az előző esős hétköznapok voltak... Nézegettem a nappalit: még hiányzik egy-két símítás, hogy egészen kedvemre való legyen. Ilyen mélyszürke, szomorú ég alatt amúgy sem lesz belőle semmi, hiába próbálkoznék, gondoltam. Talán felhívom egyik barátnőmet, hogy mégis megszólaljak ma. Nem érhető el telefonon. Újabb próbálkozás egy másik helyen, ugyancsak hiába. Igazi "szomorú vasárnap" ez is, csepergő esőben, messze minden emberi kapcsolattól: ma már nem fogok hangosan beszélni, konstatáltam magamban. Hogy mégis úrrá legyek a mélységes lehangoltságon, főztem magamnak 4 napra levest.
   Végezetül néhány fotón a nappali régi és új, levegősebb állapotát is megmutatom: 

a régi kanapék, melyeket eladtam

   

az újakra várva (2 napot!)

jobb oldalon a kanapé, középen az új (nagyon) halvány rózsaszín fotel

Jól kezdődő március

    Március... Eddig pont olyan, mint február volt. Őrizzük meg azonban legendás optimizmusunkat. Ma különösen szükségem van rá.

   9 óra körül kiugrottam kikecmeregtem az ágyból (éjjel fél 4 felé oltottam villanyt) és az ablak felé csoszogtam, hogy szokás szerint felhúzzam a redőnyt és megnézzem a felhők állását. Rájuk többnyire számíthatok. Ezúttal kezemben maradt a roló szíja: simán és egy pillantás alatt elszakadt és a redőny nagy zökkenéssel végleg megállapodott a leeresztett helyzetben.

   Jól kezdődik a nap. Körülnéztem a Neten a csere ügyében: méterre olcsón beszerezhető a műanyag szalag, talán 1€ ha lehet, de a mellékelt ábráktól összeszorult a gyomrom, miután elképzeltem magam a létra tetején, kezemben a millió csavarral és egyéb titokzatos alkatrésszel!... Tudom, hogy egy minimálisan ügyes barkácsolónak gyerekjáték, ha pedig kihívok egy szerelőt, csak az idejövetele 50 €-nál kezdődik... Magányos öreg nők pedig fizessenek, vagy másszanak létrára és fegyverkezzenek fel türelemmel.

   Őszintén szólva nemigen van választásom. Felhívtam hát az egyik szerelőt a sok közül, s most várhatom d.u. 2 órától. S ha minden jól megy, még a két kanapémat is elviszik ma, egészen levegőssé téve a nappalimat, amire tulajdonképpen már régóta vágytam. Az új meg csak szombat d.u. érkezik meg... Igy megy ez, ha az ember nem mozdul ki sokat: legalább belső tájképét kell módosítania, ha már annyi minden elviselhetetlenné válik az életében...

Elmentek a gyerekek

   Múlt szombat délután költöztek hozzám unokáim a másik két nagyszülőtől. Tegnap délben pedig idő előtt megültük Lucie 14. születésnapját : nehéz ennyi időpontot mindenki számára egyeztetni, de így az "igazi" napot majd barátaival ünnepelheti meg. Ez is nagyon fontos szempont.

   A hét idilli körülmények között zajlott, s bár megszenvedték a lábaim, de nem mondták fel a szolgálatot. Hálás vagyok nekik.

   Sokat beszélgettünk, kimenős közös program is volt, többek között mozi és a születésnapi ajándékok beszerzése. Alice mindenki számára eredeti rajzokat készített. Egy-két kártyapartinak is szorítottunk helyet a programban.

   Szombat délre összejött az ebéd kilenc résztvevője. Már előző nap bevásároltuk a hozzávalókat, s a vacsorakészítéssel egyidőben feltettem a "7 vezér tokány" névre hallgató magyaros ételt (életemben először, ami kicsit kockázatos volt ennyi meghívottal!). Finomra sikeredett, bizonyíték rá, hogy semmi sem maradt belőle! A süteményt már készen szereztem be. A menyem és édesanyja megszabadított a mosogatástól, így a délutánt kártyázással töltöttük, amit én annál is inkább élveztem, mert itteni barátaim nem lévén "játékos" típusok, ritkán van részem benne.

   Ma reggeli után már csak az volt hátra, hogy összegyűjtsük a ház minden szintjén szétszéledt holmit  -  beleértve a kutyuséit is  -  és nagy integetések közepette elment az autó... Csend van, csak a mosogép duruzsol a konyhában. Ritmusom visszatér majd lassan a megszokott kerékvágásba, ami pihentetőbb ugyan, de messze nem olyan izgalmas, érdekes, mint a társasélet a gyerekekkel. Eljutok majd a fodrászhoz is, este viszont sokkal később térek majd nyugovóra, mint ezen a héten, ami tudvalevőleg nem tesz jót az egészségemnek!...

Érkezés szélviharban

   Mióta elült a viharos szél, gyönyörű napos idő van. Megszokott babonás érzéssel lekopogom. Gyerekkorom óta hányszor hallottam a mondatot, sőt, láttam is asztal lapján, vagy ennek hiányában bármi fából készült tárgyon az azt kísérő mozdulatot!...

    Kaméliám január óta félénken nyiladozik. Ha a napsütés kitart, hamarosan virágba borul. Ellenállt a viharos szélnek, mely véggsöpört pár napja az ország északi részén, főképpen a tengerparton. Errefelé is jutott belőle még hétfőre is. 

    Napok óta erről beszélt TV, rádió, szólt a figyelmeztetés a főleg vasárnap déltől várható 160-180 km-es szél miatt. Napok óta rossz előérzésekkel izgultam, bár igyekeztem elfojtani: unokáim pont vasárnap d.u. indultak vonattal Párizsból és este fél 7 felé vártuk őket az állomáson. 

   A hirdetőtáblán hamarosan megjelent a felirat: 40 perces késés! A TGV hamar lefutja a 200 km-es utat.  Megkérdeztem az egyik pénztárnál, mi a késés oka. Kiderült, hogy Arras és Douai között a szél fákat döntött a pályára, és a vonatot Lille felé terelték el, ami innen 50 km. Reméltem, hogy a lányok nem esnek pánikba, hiszen még csak a másodszor utaznak egyedül, s felügyeletet sem igényeltek. 

   19h után kipillantottam a váróteremből a huzatos csarnokba: hát ott állt szorosan egymás mellett a bejárati ajtónál a két kis sziluett bőrönddel, hátizsákkal felszerelve, s egy szemernyi nyugtalanság nélkül várták, hogy értük menjen valaki. Hazamentünk hozzám és a másik két nagyszülővel együtt jó hangulatban elköltöttük az ízletes vacsorát, amit előre elkészítettem. Egy morzsa se maradt, mely ténytől büszkeség dagasztja minden háziasszony keblét, kinek ereiben magyar vér folyik.

Matisse, a "másik Henri"

   Furcsa véletlen folytán nem egészen 1 hónap alatt már a második Henri névre hallgató festő-óriásnál tettem tegnap látogatást. Ezúttal Henri Matisse-ról van szó, aki innen kb. 25-30 km-re született 1869. utolsó napján a Cambrai melleti Le Cateau városkában. A megyei kulturális szervek kb. 15 éve szép múzeumot rendeztek be a festő szülőföldjének adományozott munkáiból, de műveinek jó részét pl. Nice-ben láthatjuk (a világ nagy múzeumait nem számítva), ahol 1954-ben meghalt.

   A múlt század első felének meghatározó művészei közé tartozott, Cézanne, Gauguin, Picasso, Van Gogh társaságában. A kiállítás nem az egész életművet akarta átfutni, hanem arra koncentrálódott, hogyan lett a hajdani jogászból, szinte véletlenül, korszakalkotó festő.

   A család nemzedékek óta a vidék textiliparát űzte; gyerekkora óta színes textíliák között élt és vonzásuk élete végéig elkísérte. 20 éves is elmúlt, amikor a festészettel kapcsolatba került egy betegség utáni lábadozás alkalmából (akár Frida Kahlo vagy Jean-Michel Basquiat). Apja kívánságára jogász lett, bár a festés nem hagyta többé nyugodni. Párizsba ment, ahol a legnagyobbak festőiskoláit látogatta (Bourdelle, Gustave Moreau stb), a Louvre-ban nagy mesterek képeit másolta, ami tuvalevőleg szilárd alapokat teremt. Kezdettől fogva arra törekedett, hogy titkaikat megfejtse és a maga módján interpretálja.

   A század elején a Riviérán telepszik le. A napfény, a színek tobzódása teljesen átalakítja festői látásmódját, akárcsak Gauguin, Van Gogh vagy pl. később Nicolas de Staël esetében. Sokat utazott, mindez csak gazdagította érzésvilágát. Fokozatosan a minimalista látásmódra törekszik, a rajz átad minden helyet a színeknek, és a másik Henri (Toulouse-Lautrec) módján ő is felkiálthat: 'Végre nem tudok rajzolni!"

   Végül néhány kép azokból, melyeket a kiállításon fényképeztem szerényen:

Télközép

   Holnap véget ér január. Február 29 napos lesz, még visszacsaphat a tél mérgesen, mielőtt végképp kapitulálna. A kaméliám a hónap közepe óta virágzik... Remélem, megkegyelmez neki, ami a télből megmaradt.

   Viszonylag nyugalmasan telt a január, leszámítva az elhúzódó visszérgyulladást. Elvileg jól előrehaladhattam volna a rám váró írásbeli munkákkal és a megrajzolnivalóval is. Ehelyett alig-alig kapirgáltam meg néhány elkezdett dolgot, csak kerülgettem az előttem álló munka-hegyet, mint macska a forró kását. 

   Máig sem vagyok tisztában prokrasztinációm rejtélyeivel. A halasztgatás még csak hagyján: az ember szívesen odébb tolja a nemtetsző tevékenységek halmazát, jó ürügy mindig akad, nem kell érte a szomszédba menni. Nálam viszont mostanában semmi sem helyettesítette az elkerült "kényszermunkát": az űr szélén botorkáltam, igyekeztem nem pillantani a mélyére, nehogy belezuhanjak.

   Reggelente bizonyos munkakedvvel ébredtem, terveim is voltak a napra, de a kezdeti reményteljes pezsgést hamarosan enyhe undor, émelygés váltotta fel, bármelyik ötletet húztam is elő: egyikhez se volt gusztusom, indítékom, vágyam... Néha biztattam magam: gyerünk, csak el kell kezdeni, megy az majd magától is, mint hajdanán! Rövid próbálkozás után csüggedten le kellett róla mondanom, s visszasüllyedtem a teméketlen letargiába...

   A prokrasztinációt régóta gyakorlom: iskolás korom reggeli felkelései, melyeket a végtelenségig húztam, az egyetemi vizsgákra készülődés utolsó napra, éjszakára  hagyása, a hivatalos papírok elintézetlen felhalmozása, a kiállításokra készülés utolsó egy vagy két hétre halasztása  -  mintha csak borotvaélen táncolva, a stressz nyomása alatt tudnék igazán teljesíteni!... Minden így nyert perc, óra, nap ajándékként élhető meg, melyet azonban mélységes fáradtság és bűntudat követ.

   Ki időt nyer, életet nyer. Vajon nem ez lenne-e végül is a tudatalatti indítóok?... Gyanús.

Facebook és függőségi állapot

   Kis belső mosollyal, sőt, némelykor egyetértéssel olvasom többek kritikáit a facebook-kal kapcsolatban. Felületes olvasásra ingerel, többnyire megelégszik a látogató a képek (szintén felületes) megpillantásával, mert a publikáció-zuhatag állandó és végtelen.

   Van, aki határozottan elzárkózik a gondolatától is, hogy netán hatása alatt lenne, miközben állandóan jelen van, alig kiforrott ötleteit, esetleg életének, gyerekeinek, kedvenc háziállatának legkisebb rezzenését is megörökíti és a közönség szeme elé tárja... Közben lázasan számolja a befolyó lájk-mennyiséget. Mert ugye, ez a legfontosabb: kinek, mennyi lájk jelzi a népszerűség barométerén a létezés fokát.

   Milyen hatással lehet az önbecsülésre, az önbizalomra, miért van olyan nagy kommunikációs inger alá vetve a legtöbb felhasználó? Egyre inkább kutatások tárgyává lesz a közösségi médiák hatása, mióta berobbant milliók életébe. 

  Egyértelműen azoknál áll fenn a legnagyobb függőség, akiknek önbecsülési szintje meglehetősen alacsony és mások véleményének van kiszolgáltatva. Bizonyos drogfüggéshez hasonló állapot alakulhat ki, melyet állandóan "táplálni" kell, különben depressziós megvonási tünetek léphetnek fel.

   A facebook és a többi közös média a társas lét illúzióját kelti: valaki mindig jelen van és reagál(hat), legalábbis ennek potenciális lehetősége létezik, s a pozitív reakciók balzsamként hatnak az öbizalom sebeire. Nem vagyunk egyedül a végtelen világegyetemben, sőt, még pillanatnyi elismerés, csodálat illúziója is ölünkbe pottyanhat. Ez pedig ösztönző lehet a sántító önbizalom számára, kibillenthet a tehetetlenség bénító állapotából.

   Hogy ne maradjak a kissé gyáva el nem kötelezettség általánosító szintjén, hogy is állok mindezzel én magam?

   Hát igen, látogatom a facebook-ot. Publikálok is, meg is osztok rajta ezt-azt, ha nem is horribilis mennyiségben, és a témákat is próbálom megszűrni. Nem vagyok elég képmutató ahhoz, hogy azt állítsam, nincsenek rám hatással a lájkok, szívek és egyebek. Örülök, hogy van, akinek tetszenek kis irományaim, képeim, az őszinteséget megelőlegezem nekik, hisz senki sem kötelezhető e gesztusra. Nekem pedig kis adag dopamin-hormont fecskendeznek sántító önbizalmamra, hogy újra próbára tegyem magam.