Rendhagyó augusztus

    Augusztus eleje van, s a világháló  -  legalábbis körülöttem  -  egyre inkább kiürül... Az embereknek sokkal jobb dolguk akad, mint hogy a billentyűkön pötyögjenek! Igy van ez jól, nem muszáj mindenkinek (félig-meddig) önkéntes gályarabságra ítélkeznie. Nem feledkezve meg azokról sem, akiknek nincs igazán választása...

   Pár napja eldőlt, hogy az idei nyáron nem megyünk Magyarországra. Repülőjegyem visszamondva, első reakcióm a nagy megkönnyebbülés volt! Áhítoztam a régvárt pihenésre. Szokás szerint, jó Mérleg módjára, kis idő múlva méricskélni kezdtem a helyzet árnyoldalait is: mi lesz velem egy hónap szinte teljes magányban, mint valami meghosszabbított (és legtöbbször gyűlölt) hétvégén?... Ismerőseim nagy része elmegy nyaralni, többnyire hazai tájakra, kevesebben külföldre, a gyerekek is kihasználják majd valahol a megmaradt szabadságukat... Az írásba merülés majd egy hónapos álma nem változik-e meddő erőfeszítéssé, ha semmilyen külső motiváció (közös élmény, mélyenszántó vagy "csak" vidám baráti beszélgetés) sem ösztökéli?... Nem fogok-e a napi rutin egyhangú mókuskerekén kiszáradni ?... Kell a kis helyváltoztatás, a magány ideiglenes megszakítása, hogy ihlettel töltődjünk fel időnként  -  számomra legalábbis nélkülözhetetlen. 

   

Elhatározom, hogy próbára teszem akaraterőmet, amely, szerintem legalábbis, nem tartozik legnagyobb erényeim közé. Sokszor találtam kibúvót, mentséget, hogy szabaduljak a korlátoktól és engedélyezzek magamnak egy kis szabadságot, melynek íze ilyenkor utánozhatatlan volt. Hogy lesz-e belőle valami, pár hét múlva dől el. Ha sikerül megvalósítanom, büszke leszek magamra, ami ritkán esik meg velem.

   Végül is rábízom magam a véletlenre, amely eddig is sokszor kisegített. Sőt, életem legérdekesebb élményeinek nagy részét váratlan, előkészítetlen események hozták meg, ellentétben az előre alaposan megtervezettekkel, melyeknek többnyire csalódás lett a vége. Felnézek szerencsecsillagomra, talán még nem unt rám és nem hagy ezúttal se cserben...

Július végi rágódások

   Max. 20° van napközben, itt-ott kis zápororokkal meghintve, melyek nem locsolják meg igazán a virágokat. Az én hangulatom is felemás: az unokák elutazása után újra megbetegedtem, nyilván a rám zuhant fáradtság bolygatta meg életem immár törékennyé vált egyensúlyát. Nem baj, majdcsak felküzdöm magam a helyzet magaslatára, mint már annyiszor. Ugye, hogy felvet a fenenagy akaraterő?

   Tudvalevőleg nehezen bírom a korai kelést, hiszen 3-4 óra előtt nemigen oltom el a villanyt. Hétfőn, kedden viszont fél 8-ra állítottam az ébresztőt, bár ennek tudatában alig tudok 2 órát aludni, attól szorongva, hogy nem hallom meg, ami különben teljesen lehetetlen, olyan sziréna erejével zendül meg közvetlenül a fejem mellett. Dehát a stresszre hajló állapotnak mit számítanak az észérvek! Mivé lett a zenitüd koronázatlan királynője, kérdezem magamban. Poros nyoma sem maradt.

   Hétfőn délelőtt fogorvosom majd egy órán keresztül ecseteli minden részletében a panoráma röntgenkép forgatásával, hova és milyen ritmusban fogja az ősszel beültetni csodálatos hétpróbás új fogaimat. Arra biztatom, minél hamarabb essünk túl rajta, ne húzódjon el hónapokig a 4-5 fog beültetése, hogy legyen még időm élvezni is őket! Igaz, így a betegbiztosítás kevesebbet térít majd vissza, de ha életem valami miatt útközben megrövidül, úgyse megyek sokra a hamvaimba veszett titán-csavarocskákkal, akármilyen sokba fognak kerülni nekem...

   Többek között attól is szorongás fog el, hogy pár nap múlva már augusztus lesz. Nehezen viselem a bizonytalan két szék közötti állapotot. Menjek, maradjak? Ez is, az is problémás. Legalábbis a döntés (jó Mérleg módjára kínszenvedés). Észreveszem, hogy még a lélegzetvételt is visszatartom ilyenkor. Jógalégzés-tanfolyam kéne tán nekem is, első lépés gyanánt a "kiengedés" avagy az "elengedés" göröngyös útján...

   

Unokáztam egy kicsit

    Legutóbb július elején írtam blogot, magyarul is, franciául is. Azóta sok víz lefolyt az Escaut nevű folyón, amely lakhelyemet is érinti. Volt benne sok utánajárás, bevásárlás, főzés, három napos rosszullét (az előbbiek eredményeként), baráti vacsorameghívás  -  no és főleg unokáim megérkezése a vasárnap déli vonattal. Szerencsére addigra elég jól lábra álltam, bár fel kellett áldoznom a pihenés oltárán egy mozit és egy közös vacsorát. Az azóta eltelt pár nap bőségesen kárpótolt!

   A lányok előző héten az Alpokban töltöttek 3-4 napot, szinte alig volt idejük átpakolni a bőröndjüket az 1 hetes valenciennes-i útra. Ezt a rövid időt is meg kell osztaniok a 2 nagyszülői ház között, s még szerencse, hogy egy városban lakunk! Vasárnap nálam kezdték, mert a másik nagymama csak másnap este érkezett vissza kéthetes nyaralásról. Igy az otthon maradt nagypapát is meghívtuk ebédre. 

   Tegnap d.u. 5 h felé jött értük a nagymami. Nem győztek sóhajtozni, hogy maradnának még... én meg biztattam őket, hogy meglátják, milyen jó lesz náluk is! A másik nagymami ugyanis sokkal dinamikusabb, mint én, szinte fáradhatatlan az otthonról elmenésben. Nekem ez, sajnos,  lassanként nem lesz erős oldalam. Itthon viszont rengeteget játszottunk, beszélgettünk, s nekik meg éppen ez hiányzott, akárcsak nekem. Kiönthették kamasz lelküket, kellett nekik az ítélkezés nélküli meghallgatás. Ha szükség volt rá, véleményt is mondtam, de igyekeztem  nem szentenciázni, mint egy bölcs vén bagoly, hanem csak úgy elmondtam, hogy én mit gondolok a témáról. Különösen jót tett mindhármunknak, hogy sokat nevettünk, könnyed volt a légkör, annak ellenére, hogy a komoly témák sem hiányoztak.

   Egyik este, miután elvégeztem egypár utolsó símítást a földszinten, felballagtam az emeletre. A lányok már előbb  felmentek, hogy hamarabb megfordulhassanak a fürdőszobában. Egyszer csak hallom Lucie hangját, amint fennhangon olvas valamit. Benézek hozzájuk: hát ül fenn az ágyán (emeletes) és olvassa boldogan mosolygó húgának azt az afrikai mesét, ami hajdanán a kedvencük volt. Hajdanán, pár éve, amikor még kijárt az esti mese alvás előtt, s amit én magam legalább annyira élveztem, mint ők. Emlékeztek még a mozdulatokra, a hanglejtésekre is, amelyekkel megpróbáltam még több életet, dramaturgiát lehelni a szavakba... Néha hármasban olvastunk, felosztva egymás között a bekezdéseket! Bevallom, nagyon meghatott ez a kedves gesztus, felelevenítése közös boldog emlékeinknek. Hát, efféle kincsek birtokában vagyok...

15 év...

    Lekopogom: második napja süt a nap! Kár, hogy szinte minden délután el kell mennem valahová és nem élvezhetem szabadon a kertet, a teraszt. Útlevelem, személyi igazolványom nemsoká lejár, s ilyenkor nyáron több hetet is igénybe vesz a meghosszabításuk: az az érzésem, hogy nagyon megszigorították a 10 éve még viszonylag egyszerű (pedig biometrikus) útlevélcserét. Ma van egyik kedves baratnőm születésnapja, őt is fel akarom köszönteni egy kis ajándékkal. Péntek d.u. pedig egy orvosi találka vár rám; egyszóval, minden napra jut valami és a heti bevásárlás "örömeit" még nem is említettem...

   Mihelyt kisüt a nap, megpróbálok egy-két órát kertészkedni is, bár a szó túlzásnak tűnik kapirgálásaim, metszegetéseim megnevezésére. A sok esőtől burjánzik a kert, nem beszélve a levegőben szálldosó láthatatlan élő és élettelen részecskékről, melyektől utána jó ideig köhögök... Ilyenkor jut eszembe a természetben lejátszódó gyermek- és fiatalkorom, mely valószínűleg sokáig megvédett a különféle allergiáktól, s most, tisztes öregkoromban csapnak le rám...

   Kerülgetem a témát, mint macska a forró kását... Tegnap volt G. halálának 15. évfordulója (francia blogomon már aznap megemlékeztem róla, itt sokan ismerték). A kerek évfordulókat nem szokás kihagyni, amúgy pedig az esemény magánjellegű. Mégis, miért "terjesztem" a nyilvánosság elé? Mert a blogírás számomra, ha elsősorban naplószerű is, mégiscsak a nyilvánosság előtt zajlik (ami természetesen nem jelenti azt, hogy mindent kiteregetek, de amit írok, az igaz). Messzemenően nem hiszek azoknak, akik azt hangoztatják, hogy olvasóik reakciója nem érdekli őket, csupán "maguknak írnak"... Ez esetben miért bocsájtják többszörösen is a nyilvánosság elé?... Elég lenne teleírni kulcsra zárt füzeteket.

   15 év... A sebek helyén forradás, érzékeny, de már nem fájdalmas, sikerült lassan megszelídíteni a veszteséget, a magányt, s helyette elfogadni a szabadság ajándékát. Július 7-e azonban mindörökre az a forró nyári nap marad, amely új időszámítás kezdetét jelenti az életemben. Fel kell elevenítenem a 6-át, a mentőket, a várakozást és a visszatérést, immár csukott szemmel, mely soha többé nem nyílt ki. Együtt hallgattuk egy végetérhetetlen éjszakán át kevenc zenéit (többek között Brahms "Requiem"-jét), remélve, hogy az öntudatlanság ködén át is megkönnyítik az útját.

   Amikor reggel 7 óra felé megszűnt lélegzeni, számomra 33 évet váltott fel a másodpercnek ez a töredéke. Tragikus és boldog időket egyaránt. Nem vagyok az emlékek foglya, bár kitörölhetetlenül elkísérnek. Börtön és menedék egyszerre.

1973

Nyári magányos vacsora a teraszon, napernyő alatt

   Nyáresti vacsora a teraszon. Második napja süt a nap, 20-25° körül van, a kánikula talán még várat magára egy kicsit. Azonnal ki kellett mosni: 3 hét óta esik az eső, tegnapelőtt még 14°-ot mutatott a hőmérő!... Ilyenkor nagyon ki kell használni az alkalmat, ki tudja, meddig tart és mikor jön ismét vissza?...

   Csináltam hát egy kis könnyű nyári salátát vacsorára. Kb. 5' alatt kész van, ezt szeretem, hátamnak nincs ideje belefájdulni. A recept leírása sem tart tovább, mint elkészítése.

   Vettem tehát 30-40 dkg garnélarákot (a lenti fotókon: balodalt még egészben, jobbról megfosztva fejüktől, farkuktól és páncéljuktól). Már megfőzve árulják, de én azért beledobom 1 percre forró vízbe pucolás előtt.

 A salátalé 2 evőkanál olivaolajból, 1 kanál balzsamos ecetből áll, kis újhagymával megszórva, belevagdalok (nagyjából) 2 "fekete" paradicsomot és egy fél uborkát, borsot, egy csipetnyit az ún. "varázsfűszer-keverékemből", amiből kb. mindenféle ételbe teszek. Végül friss ropogós zöld saláta kerül még bele. Persze, lehet ízlés és készlet szerint variálni a hozzávalókat! Előre nem érdemes elkészíteni, mert a zöld salátalevelek megfonnyadnak...

Banán a nappaliban?...

    "Foglalkozz könnyedébb témákkal", intem magam legbelül, hogy ne terheljem a hozzám belépő kedves olvasót közérzetemmel, mely néha a felettünk hosszú időre berendezkedett  ólomszürke égre hasonlít leginkább. Pedig nem élek elszigetelten, sőt, sokszor benéznek hozzám nemcsak előre megbeszélt, hanem váratlan látogatók is  -  annak ellenére, hogy itt Franciaországban udvariatlanságnak minősül, ha valakit előzetes telefon nélkül meglepnek.  Délelőtt előfordul eféle váratlan eset is, ilyenkor még pizsamában találnak a gép előtt. "Láttam az autódat a ház előtt, gondoltam, benézek hozzád", bocsájtják előre kissé védekezőn. Annak idején Mindszenten, ahol telefonunk se volt sokáig, s a látogató szinte mindig váratlanul jött, jobban mondva mindig készenlétben kellett rá várni kifogástalan renddel, tisztasággal, nehogy "szó érje a ház elejit", hogy nagyanyámat idézzem.

   82 éves szomszédasszonyommal már bizalmasabb a viszonyunk, ő szinte bármikor rámcsenget, főképp rosszabb periódusaiban, amikor szüksége van pár szóra. Sokszor csak annyi az ürügy, hogy csavarjam le gyógyszeres fiolája kupakját, mert eldeformálódott ujjai nem engedelmeskednek. Néha pedig egyenesen orvosi véleményt kér tőlem... Ilyenkor természetesen igyekszem megnyugtatni, vagy ha a probléma kívül esik "szakmai tudásomon", közös orvosunkhoz irányítom. Néha egy kávéra is leülünk, s hosszabb ideig elbeszélgetünk, bár azt előre jeleztem, hogy szerintem a jó viszony ápolásának egyik titka, hogy hagyjuk a másikat lélegzeni. Szükség esetén viszont mindig számíthatunk egymásra.

   No és az  új  kanapé... Még áprilisban bejelentettem ezen a blogon, hogy megrendelem. Az előzőeket eladtam, helyettük lett annak idején a kétszemélyes és a "rózsaszín" fotel, hogy tágasabb, levegősebb legyen a nappali. Ehelyett mi történt? Mint ami szokott, javíthatatlanul (egyszer majd ebben a témában is mélyebbre kell ásnom!) : valahányszor sikerül helyet csinálnom magam körül, kis idő múlva ismét "betöltöm az űrt"... Mondtam már, hogy nyitott könyv lennék egy pszichoanalitikus számára?...

   Nos, ilyen lett az új (már több, mint egy éve "szemeztem vele", állandó tétovázásaim türelmessé tesznek), nagyon benne van a korszellem, az elkerekített oldalak, a karjaikba fogadó formák, a természetes anyagok (lenvászon) és színek... Hasonlít egy banánra, egymás felé fordítja a beszélgetők tekintetét...

Elválások éveken át... az élet.

    A hét végét a gyerekeknél töltöttük. Benne volt az éppen aktuális "Apák napja", de még a május végéről elhalasztott "Anyáké" is. Menyem szülei a múlt év augusztusa óta nem jártak náluk (én is csak másfél hónapja egy röpke hétvégére). Ez a hosszú idő egyúttal a korlátozásokkal teli hónapok története is. Szerencsére ezalatt a gyerekek többször is eljöhettek hozzánk.

   A viszontlátásaink mindig fontosak, hogy ne mondjam, életbevágóak számomra. Az idő múlásával egyre inkább. Fiatalon, ha jól emlékszem, nem egészen így éltem meg, pedig 25 éves koromtól, sőt, ha a SzU-ban töltött másfél évet is beleszámolom egyetemista koromban, nagy idő- és térbeli távolságok gyakran választottak el a családtól. Ez utóbbi fogalom persze kissé más értelmet kapott, miután nekem is lett egy "saját" családom  -  férj, gyerek  -  ettől kezdve a szülőktől elválás nem jelentett elárvulást, hanem folytatást a "saját" családdal. Velük mindig otthon voltam mindenütt, vittem a hátamon a házam, akárhol tettem is le egy ideig.

   Magyarországon évente egyszer, esetleg kétszer töltöttünk hosszabb-rövidebb időt. Anyámnak sosem volt elég: még ha egy hónapra érkeztünk is, másnap reggel kisírt szemmel várt a konyhában: "Már egy nappal kevesebb..." Ezzel mindannyiszor rendkívüli súlyt helyezett a vállamra  -  bűntudatkeltésben meglehetősen leleményes volt... Ugyanakkor megtanított rá akaratlanul is, hogy soha ne támasszak hasonlóan egoista követelményeket gyerekeimmel szemben, hiszen nekik is megvan a saját életük, sokrétű elfoglaltságuk: a szeretetet, gondoskodást, figyelmet nem követelni, kizsarolni kell, hiszen szabad akaratból, érzelemből jobban és gyakrabban adják, mint nyűgös kötelességből!... Az elválás így is nehéz volt, ahogy az évek teltek rajtuk is... Apámnak örökké hálás leszek, hogy ilyen tekintetben is megkönnyítette a helyzetemet: soha nem próbált érzelmi zsarolással bűntudatot kelteni bennem, diszkréten segédkezett a csomagolásban, indulás előtt becsempészett néhány kövér szőlőfürtöt a lassanként beérő saját termésből (melyre nagyon büszke volt!) a csomagtartóba... S a már távolodó autó ablakából láttam, amint szemét törölgeti...