"Játszani is engedd szép, komoly fiadat!"

    Majdnem 3 hónapja nem találkoztunk a gyerekekkel. Bevallom, nagyon hosszúnak tűnik. Bár a telefon áthidalja némileg a távolságot, semmi nem helyettesítheti a közvetlen találkozást. Nem panaszként mondom, s nekik sem emlegetem, nehogy számonkérésként hangozhasson, hiszen tudom, hogy alig látszanak ki a tennivalókból. Azt se kívánom meg, hogy naponta felhívjanak, hiszen szükség esetén a 250 km-es távolság se a világ vége! Betegség esetén számíthatok barátaimra is, bár igyekszem nem visszaélni kedvességükkel. Úgy vagyok vele, mint legtöbb korombeli ismerősöm: amíg megtehetem, csinálom magam, mert a megmaradt önállóság érzése mindennél fontosabb!

   Épp most telefonált 83 éves szomszédasszonyom. Szemorvosnál járt: közelben lakó két fia közül valamelyik, esetleg egyik unokája mindig rendelkezésére áll. Homályosan lát, nem mennék-e át a kis ebédért, amit megoszt velem? Egy egész nyúlcomb várt rám zöldbab és krumpli körítéssel. Kész a mai ebédem, még főznöm se kell. Időnként megosztjuk így, amit főzünk nagyobb mennyiségben, "hogy jusson a szomszédnak is"... Ha kenyérért megyek, hozok neki egy kis süteményt uzsonnára. Néha leülünk egy kávéra, elbeszélgetünk (minden téma érdekli) és igyekszem felvidítani egy kicsit. Hát efféle kis epizódok váltakoznak mindennapjaimban, bár sokat vagyok egyedül is. 

   Furcsán hangzik talán, de az életemből a játék hiányzik a legjobban. Gyerekkoromban szüleimmel megszokott volt a játékos hangulat: a kártyajátékoktól kezdve a barkochba, az ország-város, az amőba, a ki nevet a végén? stb. jut eszembe hirtelen, melyeket a szüleim nagy odaadással játszottak velünk, gyerekekkel. Azt hiszem, a családokban a TV, s újabban a telefon, tablet erősen megtépázta ezeket a szokásokat. Fiatal korunkban, akárhol éltünk, mindig olyan társaság verődött össze, akik szerettek játszani. Scrabble, kártyajátékok, sakk stb. foglalták el szabadidőnket, főleg a hét végén. A nyári vakáció idején férjem szüleinél is ezzel teltek a délutánok, sok francia játékkal ismerkedtem meg.

   Bizonyára a véletlen műve, de itt alig ismerek valakit, akit rá lehetne bírni egy társasjátékra, esetleg kártyapartira. Igy csak arra várok, hogy találkozhassunk a gyerekekkel: kicsik-nagyok rögtön kaphatóak az efféle kikapcsolódásra. Kiszellőzteti a fejünkből a gondokat, nem hiányzik belőle az izgalom, de főleg a nevetés nem. Ami tudvalevőleg a legjobb orvosság búskomorság ellen! 

Helyzetjelentés

    Pillanatnyilag a délelőtt a legmegfelelőbb időszak, hogy valami érdemlegeset próbáljak csinálni a Net közvetítésével: üzenetekre válaszolni, telefonálni, számlát befizetni, születésnapi ajándék után nézni és keresni egy lábon álló virágcserép tartót... Mire az ebéddel is végzek úgy 13h felé, már csak egy vágyam van: "kinyúlni" nélkülözhetetlen IKEA-fotelemben, csaknem vízszintes helyzetben, pár órára... Utána, egy kávé támogatásával lehet még vacsoráig 2-3 termékenyebb órám, ha minden jól megy. Olyan sok dolog várakozik rám, hogy ez a hosszúra nyúlt gyengeségi állapot szorongó lelkiismeretfurdalást kelt bennem. Furcsa érzés: különösebben nem fáj semmim, csak ez a meghatározatlan és tehetetlen fáradtság köt gúzsba... Különösen 10 nap intenzív kortizon-pörgés után, amely megsokszorozta energiámat és tennivágyásomat! Ezt használta ki egy kóbor "mezei vírus" (Tamko szavaival), hogy lebillentsen a gödör fenekére.

   Közben azért felvettem az influenza elleni oltást is (speciális adagolásban, a hozzám hasonló krónikus betegségekben szenvedők részére). Ilyenkor mindig van egy gyengéd gondolatom bal karom irányában, hiszen ő kapja az összes szúrást mióta megoperáltak, s ezáltal a jobbik használhatatlanná vált vérvétel és egyéb célokra. Remélem, nem véglegesen, de egyszer majd felteszem a kérdést illetékeseknek.

   Haragszom magamra, hogy ez a bejegyzés is hasonlít egy orvosi jelentésre, melyek rendszeres publikálása itt nálunk a mindenkori köztársasági elnökök "kiváltsága", esetleg kötelezettsége. Legtöbbször csak utólag derül ki, mennyire meghamisították benne az igazságot, hogy ne keltsenek pánikot, esetleg politikai válságot. Ami engem illet, nem vagyok annyira fontos személy, hogy megszépítsem a valóságot. De még csak annyira sem, hogy mindent kiteregessek s ezzel terheljek másokat... Nagyon köszönöm mindenkinek, hogy gondolt rám.

Hátulütő

 Hogy is írtam előző bejegyzésem elején bizonyos jövőbe látó intuícióval:

"Nem vagyok elkényeztetve hasonló intenzitással: vajon mikor kapom meg róla a számlát?..."

Nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan megérkezik és hogy ilyen hosszú lesz. Máig is azt törlesztem (vezeklem?). Mégpedig a béka-perspektíva legalsó fokáról... Talán egyszer felpillanthatok onnan is.

Vigyázni kell a boldogság érzésével: nem szabad csak úgy átadni magunkat neki, gondtalanul, felszabadultan. Mit is mond Kosztolányi? 

"...Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya." 

Körhinta

    Nehezen tudok leszállni a tegnapi nap (de szinte az egész hét!) ringlispiljéről! Micsoda feszültségekkel, pozitiv energiákkal feltöltött napok voltak! Ráadásul már az előző hét se volt banális, de úgy látszik, lehet még feljebb srófolni a hangulatot, főleg ha a viszonylag magas napi kortizon-adag (fogbeültetés miatt) is közrejátszik benne. Hozzáteszem még az abszolút kék eget, a ragyogó napot, mely már egy ideje ajándékozza magát számolatlanul. 

   Nem vagyok elkényeztetve hasonló intenzitással: vajon mikor kapom meg róla a számlát?...

   A szerdai második implantációra nem térek ki hosszasabban: 1h45 perc megszakítás nélkül, sok-sok érzéstelenítő beszúrással  -  biztos, ami biztos, bátorítottam is rá az orvosomat  -  de a végén nem az operációtól, hanem a szúrások helyétől szenvedtem jobban, mintha órákig egy sündisznót kellett volna megpróbálnom lenyelni... Ezúttal bevettem 2 szem fájdalomcsillapítót: egyet délután, egyet lefekvés előtt úgy 2-3 óra felé... Soha nem tekintettem magam hősnek.

   Pénteken ebédre voltam hivatalos: barátnőm, Evelyne foglalt hármunknak asztalt (segítettünk a költözésben, s én még a kórházba is vittem párszor szemműtétjekor: ezt akarta barátian és forrón jelezni vele). Mit tudok én majd enni egy vendéglőben 2 napja operált szájjal? Mindenre van megoldás: az otthoni pépes "leves-yoghurt-püré" menűt felváltottam tatárbifsztekkel, a névvel maradjunk legalább a családban, bár magyar rokonságom nem bírja lenyelni a nyers, de még az enyhén véres húst sem. Én viszont imádom, már majdnem 50 éve. Kenyérbélre kenve sikerült megenni és nagyon finom volt! Sőt, még egy félrelépést engedélyeztem magamnak: desszertnek egy finom kávés-karamelles krémet választottam, itteni specialitás, bár emelkedőben levő cukrom tiltja...

   Igen ám, de este még várt bennünket egy újabb esemény, mondhatni a nap csúcspontja: irodalmi estjeink újraindulása! Az utolsó nálam volt: 2020. február 14-én... Ezúttal Muriel barátnőm szervezte nappalijában, ahol kb.16-an jöttünk össze, maszk nélkül, de legalább 2-3-szor beoltva. Hogy is fejezzem ki: a bologság (igen, több mint öröm!) tapintható volt! Muriel bemutatta most megjelent kis verseskötetét, majd következett az ún. "nyitott színpad", vagyis az adott témára mindenki hozhatott szöveget, esetleg saját tollából is, ha volt neki. 

   A téma a gyerekkor volt, nehéz időkben vissza lehet vonulni védőfalai mögé. Muriel hívására én kezdtem. Franciául többször írtam már róla, elismerem, bizonyos irodalmi igénnyel, s az eredménnyel  -  ha óvatosan is, de bevallom  -  elégedett vagyok néha. 3-4 rövidet olvastam fel, hogy ne monopolizáljam az időt. Mit mondjak: az hatotta meg és dagasztotta fel legjobban keblemet, hogy sikerült átadnom saját átérzéseimet, hangulataim, érzékszerveim emlékeinek lenyomatát képekben, megfoghatatlan érzékelések felidézésével, amely kitapinthatóan a hallgatóságban is lecsapódott és visszhangot keltett! Mindezt nem anyanyelven, ami ellentmond egy-két betonerős meggyőződésnek... Ki kell próbálni, mielőtt arra esküdnénk, hogy lehetetlen.

   Baudelaire, Colette és kevésbé ismert mai íróktól hallottunk gyönyörű sorokat, melyeket úgy ittunk, mint a kiszáradt föld a vizet. Pierre saját írásai is nagy hatást váltottak ki. Utána szokás szerint megosztottuk az enni-inni valót (én megelégedtem a levessel és az almakompóttal). Nem feledkezve meg a pohár pezsgőről, mert hiszen néhányan a születésnapjukat is ünnepelték! Éjjel fél kettő után oszladoztunk, de én még mindig nehezen tudok leszállni a körhintáról. 

   Mondom: a kortizon.

Minden kezdet...

    Szerda reggel átestem életem első fog-implantátumán. Azaz mindjárt kettőn is egyszerre, a jobb felső oldalon. Szerencsére a születésnapom körüli sűrű és nagyon kellemes események elterelték a figyelmemet a várható programról, igy szinte majdnem elengedett hangulatban érkeztem 13-án reggel a fogorvoshoz.

   Már az előkészületek is meglehetős hatást tettek rám: az asszisztensnő beöltöztetett, még a fejemre is került egy kis sapka, a cipőmre védőpapucs, letakarta az arcom egy steril zöld lepedővel, amiből csak a szám látszott ki egy kerek lyukon. Na, itt komoly dolgok vannak készülőben, gondoltam.

Több, mint 1 órát feküdtem így a továbbiakban, fejem lábamnál alacsonyabban, nyitott szájjal, csukott szemmel. Nyelni nem tudtam, se válaszolni a meglehetősen beszédes fogorvos megállás nélküli csevegésére, legfeljebb néhány tétova nyögést tudtam produkálni itt-ott. A kezdeti érzéstelenítés hamar megtette hatását, az ovos aprólékosan elmagyarázta, mit miért és hogyan visz végbe (néha nem ártott volna, ha előre nem tudom), miközben állandóan ügyködött a számomra láthatatlan szerszámaival: fúrt, faragott, kikapart ezt-azt, becsavart amazt... Megdícsért állkapcsom koromhoz képest erős csontállamányáért. A végén közölte, hogy összevarrja a beültetett titáncsavarok felett az ínyemet (mely szintén nehezen hagyja magát átszúrkálni: talán az ínysorvadást még megúszom!). Adott egy hosszú listát a gyógyszerekről, amiket 1 hétig szednem kell: antibiotikum, kortizon, öblögető stb. és még egy erős fájdalomcsillapító is, arra az esetre, ha a fájdalom jelentkezne az érzéstelenítő hatásának elmúltával. Meglepetésemre ki sem kellett a dobozt bontanom: eddig a legkisebb fájdalmat sem éreztem (hogy babonásan lekopogjam), se aznap, se azóta! Másnap este pedig felhívott a fogorvos, hogy megtudakolja a fejleményeket: hogy érzem magam. Értékelendő gesztus.

   

Az első 2 napon leves és joghurt volt a menü, ma már szinte normálisan eszek, de csak a jobb oldalon. Eredmény: 3 kg-val kevesebb, aminek külön örülök!

   A jövő szerdán kiveszi a varratokat és másik 2 csavart ültet be, ezúttal alul és mindkét oldalon!

Hirtelen inspiráció - vagy az mindig váratlan?...

 Szomszédasszonyom (83 éves) most ment el, csak éppen benézett egy csokor virággal. A születésnapom körüli "nyavalygással" azt értem el, hogy végül szinte senki sem tudja  -  a végén talán magam sem  -  melyik napra esik valójában! Valaki minden nap benéz egy szóra, telefonál vagy üzen, születésnapi jókívánságok kíséretében. S számomra így több napig eltart a vígasság.

... előtte...

   Évek óta ajándékozok magamnak valamit "Gilbert részéről"... Nemrég jött az ötlet, ami minden bizonnyal G-nek sohasem jutott volna eszébe: veszek egy nagy cserép virágot a kandalló melletti szabadon maradt sarok betöltésére!... Közben mosolyogtam magamon: no lám, újabb bizonyíték a rejtélyre, hogy időnkénti japonizáló hajlamaimat miért követi szinte azonnal az Arisztotelésznek tulajdnított mondás igazolása: "La nature a horreur du vide!", vagyis magyarul: "A természet irtózik az ürességtől." A természet? Az enyém mindenképpen!

űr betöltve

   Eszembe jut, hogy tavaly eladtam két fehér bőr kanapémat, s vettem helyettük bársonyos borítású kétszemélyest és egy fotelt, mondván, hogy "levegősebbé" teszem a nem túl nagy méretű nappalimat. Idén jött hozzájuk a három személyes "banán", természetesen kiváló ürügyekkel igazolva, hogy "több hely legyen a gyerekeknek", ha jönnek. Mivel a falakat nem lehet messzebbre tologatni, a kis íróasztal változtatott helyet, kiszorítva a jobb sarokban 20 éve békésen szunnyadó kerek asztalkát. Igen ám, de a bal sarokban így űr tátongott az íróasztal helyén, amit a fotel nem tölthetett be... 

   Győzedelmesen hazacipeltem hát a nagy cserép virágot egy magasított kaspóval (cache-pot), hogy kiemelkedhessen a fotel mögül. Egyenként (!) letörölgettem a leveleit enyhén citromos vizzel (a citromot a vízkő ellen szántam). Ha besüt a nap, szépen mutat a sok levél vöröses színe.

Csomók és metafórák

   Vertel Andrea madara néma szemrehányással szemlél nagy szemeivel már napok óta, hosszú lábain álldogálva íróasztalom polcán. Hallgatom az eső fáradhatatlan kopogását a konyha tetején, a terasz piros asztalán. Megelégszem a blogok, facebook-bejegyzések böngészésével és nem írok semmi újat.

   Ismerem ezt a súlyos, számonkérő tekintetet a távoli és a közelebbi múltból is. Ó, az IDŐ, elvont, kifürkészhetetlen fogalom, olyan, mintha a levegőt probálnánk kezünkkel megragadni. Az emberi tudat egyik legszebb, legköltőibb találmánya: megnevez egy láthatatlan, megfoghatatlan, absztrakt fogalmat, amit legfeljebb csak méricskélni tud. Nomeg a hatását, a nyomát kézzelfoghatóan is nyugtázni: őszül a hajam, szaporodnak a ráncaim, görbül a hátgerincem íve... Nem olyan VAGYOK, mint tegnap VOLTAM, és bizonyára még ilyen se LESZEK holnap... Nemcsak földi pályafutásunk három fő időpillérét értette meg tudatunk, hanem annak lineáris lefolyását is...

   E kis botcsinálta filozófiai kitérő után  -  szokásos születésnapot megelőző nyavalygás  -  nem részletezem napi gondjaim csomóit. Igyekszem egyiket a másik után kibogozni, visszatérve a kis papírcsónak képéhez, melyet a napokban eresztettem vízre és amely bukdácsolva, meg-megakadva, de mégiscsak halad előre az útján, míg fatálisan át nem ázik...