Olimpia utáni szélcsend

    Elolvasom előző bejegyzésemet a hónap elejéről, az olimpiai láz kellős közepéről. Eszembe jut, hogy majdnem egy hete vége e különleges, ma már úgymond zárójelbe tehető periódusnak. Lecsillapult az állandó lelkes izzás, mialatt a médiák világa felhagyhatott a kákán is csomót kereséssel  -  mert ugye, ha nincs semmi említésre méltó rossz hír, mivel fogják meg a közönséget?... Az időben közlekedő vonat nem téma.

...kitisztítva, gyep lenyírva!...

   Közben átvészeltük a kánikulai hullámot (legalábbis ezt, a következő előttit) itt északon, kiülhetünk újra a napernyő alá. Kihasználtam a napnyugta előtti enyhébb órákat (egyre korábban, fél 10 felé nyugszik a nap  -  1 órát vesztettünk máris a világosságból...), hogy lemehessek a kertbe kiszabadítani a rózsafákat a régóta szabadon garázdálkodó folyondár karmaiból... Hamar ellepi a kertet, makacsul felfut mindenre, s alig lehet letépni a tüskés ágakról, melyekből teljesen kiszívja az életnedvet... Tavasszal szinte minden nap esett, s ez az élősködő imádja a nedves környezetet, szinte szemlátomást terjeszti ki a többször tíz méterre is elágazó csápjait. Öt napon át viaskodtam vele, a végén megtömtem négy nagy (130 l) zsákot a kézzel leszaggatott gazzal, majd a lenyírt gyeppel, minimum két-két és fél órákat görnyedve a gaz fölé... Amikor elszállítottam végre a zsákokat a hulladék-telepre (s itt eszembe jutott Ágitól nemrég kapott közös témánk a büszkeségről), bevallom, büszke voltam magamra egy kicsit, mert a júliusi éjszakai autózások után nem hittem volna, hogy térdeim kibírnak egy intenzív kertészkedést !... 

   Anne barátnőm ismét összehívott néhány ismerőst kis kerti uzsonnára, bár épp előtte végzett egy jó hosszú családi vendégjárással... Igaz, hogy pár évvel fiatalabb nálam, de nagyon csodálom fáradhatatlan szervezési készségét, hogy összetartsa a baráti és családi közösségeket. Szeret és tud is főzni, mindenféle szép, elegáns tálalással pepecselni, amiben egyikünk se tudná felülmúlni... Részemről ebbe könnyen beletörődtem, nem veszem fel a kesztyűt.

   Tegnap a kórházban töltöttem pár órát egy kontrollon (TEPscan), 9-re ott kellett lennem és dél körül szabadultam. A délutánt szokatlanul fáradtan a TV előtt sorvadoztam el, hogy a kis radioaktív csemege távozhasson a szervezetemből.

Az első olimpiai hét

    Augusztus elején járunk. Időnként kisebb-nagyobb zápor zúdul ránk, de nem tart sokáig. A kánikulai hőség nem is hagy alább igazán, talán kicsit enyhül. Egy hét óta  szinte ki se lépek házból, napról napra halasztgatom a bevásárlást, egészen addig, míg egyetlen alma árválkodik csupán a gyümölcsös kosárban... Holnapig elég lesz.

   Szerencsére megkezdődött az Olimpia, van mivel elfoglalni nyári napjainkat. Kis lelkiismeretfurdalást hagy maga után a sok passzív sportolással eltöltött óra. Kertészkedni nem tudok a rekkenő hőségben, de már látni se bírom az egyre terjeszkedő dzsungel látványát. Időnként lemerészkedek egy-két órára úgy alkonyattájt, de 21 h felé újra visszahív a még forróbb esti olimpiai program.

   Hihetetlen hangulat uralkodik az olimpiai játékok színterein, Párizsban és a vidéken lejátszódó sporteseményeken is, nem beszélve a TV-ről, mely sokszor 3 csatornán is közvetíti az eseményeket (a fizetősöket nem említve). Nem ritka a 12 millión túli nézőszám, pedig Franciaország nem tartozik a nagy sportnemzetek közé, mint pl. Anglia, Németország stb. A játékok színterei telve, a hangulat még a TV képernyőjén is átsüt és a sportolók nem győzik hangoztatni, hogy ilyen biztatásról nem is álmodtak és eredményeik egy részét neki köszönhetik. Igy pl. a "bizalmasabb", diszkrétebb sportok művelői  -  mint pl. a vívás, az úszás, a cselgáncs, íjászat, stb.  -  telt házak előtt játszódnak, rendkívül lelkes nézőterek előtt.

   Hozzá kell tenni, hogy Párizs kerületei, ahol az események lejátszódnak, szintén pozitív hangulatot árasztanak. A turisták nagy számban érkeztek, az utcákon is jókedv uralkodik, s még a metróban is mosolyognak egymásra az emberek! Valószínűleg mindez nagyban visszaesik később a régi morózus hétköznapok szintjére, de ha kitart két hétig, már az is valami! Jót tesz mindenkinek a lelkesedés, az összetartozás érzése.

    Nehéz, feszült hetek, hónapok vannak mögöttünk. A franciák amúgy is az elsők között hajlamosak szapulni felelős vezetőiket, ha azok valami nagyszabású tervet   próbálnak megvalósítani. A párizsi olimpia szervezői szintén majd 10 éves "bashing" áldozatai voltak... Túl drága, túlságosan eltér a megszokottól, nem lesz elegendő biztonság, túl sok kényelmetlenséggel jár, el fogja mosni az eső stb... Ráadásul elnökünknek pont előtte támadt a mindenkit (kivéve a jobbos, balos szélsőségeket) sokkoló ötlete a parlament feloszlatásáról és a rendkívül gyorsan lezajló választásokról! Igy aztán kb. félkómás állapotban vártuk a megnyitót, melyre ráadásul egy óriási zápor is meghívatta magát! Kb. minden összeesküdött!

   A megnyitó mindenkit meglepett, megcáfolta az összes fanyalgó, sőt ellenséges hangot, melyek kivétel nélkül a "dekadens,  -  sőt rothadó  -  nyugat" hagyományos,  többnyire írígy szapulói közül kerülnek ki. Az ultrakonzervatív körök (élükön Putyin és kebelbarátai, Orbán és Trump, valamint egyes vallások szószólói) ugyan kicsit megbotlottak általános műveltségből, amikor egy emberként rávetették magukat a kékre festett Bacchusra, akiben az "Utolsó vacsora" paródiájának Krisztusát vélték felfedezni... Holott egy 17. sz-i festő (Jan van Biljert ) görög istenek lakomáját ábrázoló képe ihlette... Az olimpia görög eredetére célozva, ami talán még nem számít blaszfémiának náluk sem (bár Fr.o-ban ezt a fogalmat a forradalom már a 18. sz-ban eltörölte).

   Egyszóval, még  1 hét van hátra az olimpiából. Idejére az antik világban beszüntették a háborúskodást. Erre sajnos mai világunk képtelen. Én viszont vakációt írok ki magamnak mindennapi gondjaimat illetően. Elbocsájtom őket legalább erre a 2 hétre. Talán kedvük lesz békén hagyni erre a kis időre...

Teddy Riner, az élő legenda (kékben)

A rövid hét másik fontos eseménye II. rész

    Megpróbálkozom a folytatással, ugyebár addig üssük a vasat, amíg meleg! (bár a meleget ne nagyon emlegessük, ide is 30°-ot jósolnak hamarosan! Igaz, hogy az nem 41°, mint otthon volt)

   A másik fontos találkozóról szeretnék még mesélni. Rövid tanári pályám iránt máig is mély nosztalgiát érzek, melyet szentesi diákjaimnak köszönhetek. A SzU-ban töltött másfél éves gyakorlattal mögöttem, kezdő tanárként tele voltam lelkesedéssel orosz-francia tagozatos diákjaim iránt és messzemenően kibővítettem számukra a száraz, unalmas tananyagot dalokkal, mesékkel, irodalmi szövegekkel... Egyik diákom megnyerte a megyei orosz versenyt és az országoson is jól szerepelt, majd a szegedi egyetem orosz tanszékén dolgozott, ha jól tudom, nyugdíjas koráig, osztálytársa pedig a SzU-ban végzett a Lomonoszov Egyetemen. Pedig ők voltaképpen francia tagozatosok voltak heti 12 órában. Orosz tagozatos csoportomhoz még mélyebb kapcsolat fűzött (heti 5 órában), pedig csak az első 2 évben lehettem velük, mert G. szerződése lejárt és Algériába vitt az utunk.

   Volt diákjaimmal először levélben, majd jóval később, a Facebook megjelenése óta felevenedtek a régi kapcsolatok. Először 2017-ben, majd most, júl. 10-én láttuk egymást viszont. A szentesi Liget vendéglő kellemes hűvösében eltöltött 2 óra elszállt egy pillanat alatt. Szemükből régi kamasz diákjaim tekintete sugárzott felém, hiába telt el közben pontosan 50 év! S én ugyanúgy szerettem őket, ahogy azelőtt, nem téve különbséget ebben a jól és kevésbé jól teljesítő diákok között, bátorítva, velük örülve, ha valami haladást tapasztaltam, hiszen mindig is szerettem megosztani, ami engem is lelkesített. Ez volt számomra az elégtétel, a jutalom. Egy diákot mindig is biztatni kell, elismerni legkisebb előrelépését is, nem pedig letörni, megalázni. Úgyis megérzik, ha a tanár szereti őket (és a tantárgyát), s többnyire viszonozzák is.

   Azóta sokszor nézegettem el meghatottan figyelmes ajándékaikat : a kis könyvet, melyet emlékekből, fényképekből szerkesztettek, a szép tollat és a cserép virágot... Mindig eszembe fogják idézni ezt a velük töltött kedves délutánt.

Egy rövid hét sok eseménye I. rész

    Most látom, hogy lassan már a nyár közepén járunk, és június 24. óta egy betűt se írtam erre a blogomra!... Bevallom, nem hanyagság volt az oka, hanem a múlt hónap végén alaposan felszaporodott tennivalók.

   Lucie unokám júl. 3-án reggel tette le az utolsó érettségi vizsgát, apja és húga az iskola előtt várták autóval, benne az ő bőröndjével is, és egyenesen hozzám indultak (250 km), hogy felvegyenek és együtt folytassuk az utat Magyarország felé. Egész éjjel mentünk Belgiumon, Németországon és Ausztrián át  -  főleg esőben  -  majd pirkadatkor átléptük a magyar határt, ahonnan még jópár száz km várt ránk Mindszentig. Tudvalevően az utolsó kilométerek tűnnek a leghosszabbaknak! Reggel fél 8 felé haza is értünk. Felhúztuk az ágyakat, mert jártányi erőnk is alig volt. Csodálatos módon friss kenyér, töltött paprika várt ránk a hűtőben. Fiam kb. 24 órát vezetett egyedül, mert az ő nevére bérelte az autót. Én magam is alig álltam a lábamon. Az itteni borús 18° után ragyogó meleg nap várt ránk, eleinte megelégedve a 28-29°-kal...

   Hogy is foglaljam össze a tömény 10 napot? Szerencsére a fiam tavaly óta bevezettette unokaöcsém szervezésében a légkondícionálót az öreg házba, hogy könnyebben kibírjuk az éjjel-nappali forróságot, mely 41°-ban tetőzött elutazásunk napján. A foci Európa-bajnokság középdöntőjének küszöbéig eljutott francia csapat két meccsét is náluk néztük meg, valamint a választások második fordulójának eredményét is a tévében. Egyébként mindannyian elég jól elviseltük a TV hiányát, melyet játékkal, olvasással helyettesítettünk. A fiatalok el-elbicikliztek a Tiszára is, nem beszélve szegedi sétáinkról, ahova legalább háromszor elmentünk a szűk hét alatt. Fehérvár közelében lakó unokahúgom szintén  megjelent többször is férjével. Öccsével felváltva látták el anyjuk házatáját, aki tört vállcsonttal feküdt az egyik szegedi klinikán, s elég súlyos operáción esett át. Elutazásunk napján jöhetett haza. 

   Nekem e rövidke hét két talán legfontosabb eseménye a szerda és a csütörtök d.u-ra esett : 10-én néhány egykori vásárhelyi gimnazista osztálytársammal jöttem össze a Kossuth tér fái alatt. 58 év telt el az érettségi óta, s volt osztályunk minden évben találkozik. Ha jól emlékszem, én csak 2-3 alkalommal tudtam elmenni... Ilyenkor mindig elfog egy kis lámpaláz. Vajon megismerjük-e egymást? Hiszen mi magunk nap mint nap hozzászokhatunk külsőnk-belsőnk átalakulásához, de akik évtizedek óta nem láttak?... A két óra nem volt elég hosszú, hogy mindent elmeséljünk, hogy minden kérdést feltegyünk egymásnak. Mindannyian 76-77-ik évünket tapossuk (vagy inkább azok minket?...), ki-ki meglehetősen jó formában jelent meg. A képen balról jobbra : M. Magdi, Cs. Sanyi, V. András, D. Éva és Á. Kati. Ketten hiányzunk : Deske és én, mint fotósok. Alattuk sorban a jelenlevők érettségi tablónkról lekoppintott képei, 1966-ból : M. Magdi, D. Éva, V. András, Cs. Sanyi, Én, Deske, Á. Kati. Mindegyikükkel szerettem volna szemtől szembe hosszabban elbeszélgetni...

Nyári napéjegyenlőség

    Lassanként elnéptelenedik a blogvilág. Aféle nyári elnéptelenedés, amikor a többségnek kellemesebb elfoglaltsága akad a napon, vízparton, mint a számítógép előtt üldögélni. Ehhez magam is hozzájárulok hamarosan. Sőt, megpróbálom elhallgattatni szokásos nyavalygásaimat az utazással, kánikulával kapcsolatban. Olyan nyúlfarknyi lesz a távollét  -  és máris olyan sok program van benne  -  hogy rövid pillanatként rebben majd el, melyből csak a "pihenés", a "semmittevés" hiányzik majd, amikor megállhat az idő... Pedig egyre jobban keresem ezeket a mozdulatlan "pillanatokat", talán az élet megnyújtásának illúzióját. Néha sikerül, pl. itt, a számítógép előtt, négyszemközt magammal és egyben az egész világgal, egy jótékony burokban, mely átlátszó és illanó, akár egy szappanbuborék...

   Második napja derült az ég, visszajött a napsütés, a teraszra költözött a zöld napernyő több, mint 8 hónap bezárkózás után. A mosógépnek is be kell hoznia az elmaradást, az utazásra készülődést. Nem beszélve a kertről, mely segítségért kiált, de most már későbbre marad. Holnap reggel még egy Covid elleni oltást is tervezek, újabb járvány hullám ütötte fel a fejét, s ha nem lennék ilyen törékeny, özönvíz előtti, már-már muzeális példány, kivárnám vele az őszi idényt. 

   A napsütés visszaadja a sorvadozók életkedvét, legalább is egy időre. Kis mozi, utána vendéglőben kis vacsora  -  minden kicsiben, mert hiszen nem a fényűzés a cél (még ha lehetne is...), hanem a találkozás, a kikapcsolódás a megszokottból, a  hónapok óta tartó bezártság (eső, fényhiány) nyomása alól.

A közhangulat amúgy is tartogat kellemetlen meglepetéseket. A következő két vasárnap országgyűlési választások lesznek, mivel elnökünk feloszlatta a parlamentet, az európai választások eredményei láttán, ahol a szélsőjobb (O.V. kebelbarátai) nagyon előretört, követve a szélsőbal által, s emiatt a tervezett reformok lehetetlenné váltak. S hogy mit hoz az efféle "póker-lépés", az a jövő zenéje. A népszavazással megválasztott elnököt nem lehet leváltani, s ő fogja a jövendő miniszterelnököt kinevezni a választások eredményétől függően, aki aztán kormányt alapít, az ellenzékből, ha úgy esik...

Újra itthon, felhős, hűvös ég alatt... Júniusi ősz...

   A jövő a hétre is őszi hangulatot ígér az időjárásjelentés. Mit tehetünk, tűrjük, sőt a perzselő kánikula emléke még nagyobb türelemre int. Reggelente, amint bizakodva felhúzom a redőnyöket, az utcán vizes aszfalt, a kertben és a terasz piros asztalán nedves foltok fogadnak. A nap felhők mögött rejtőzködik a vigasztalan szürke égen, a színeket is fakó mázzal vonja be, mint valami réges régről előkerült olajfestmény patinája. Tükrözi a hangulatunkat... 

   Pár napot a gyerekeknél töltöttem, náluk volt azért egy kis napfényben is részem, úgy 250 km-rel délebbre, bár az sem volt az igazi nyár. Kisebbik unokám a színjátszó csoportjával bemutatta szezonvégi előadásukat két este is. Csodáltam a vezetőjük munkáját, ahogyan pergő rendezéssel összefogta a 12 kamasz jövés-menését a nagy teremben és a többszintű színpadon, a "Cluedo" nevű játék ihlette saját darabjában. Unokám egy nagy csokrot kapott barátaitól, akikkel aztán nálunk folytatódott az ünneplés a kertben.

   Másnap reggel négyen az Orsay múzeumba mentünk, hogy Anyák napi ajándékként tegyünk egy kb 1 órás képzeletbeli "sétát", fejünkön a virtuális valóságba kalauzoló sisakkal... Az 1 órás andalgás ezen az időgépen teljesen elmosta a jelent és 1874 Párizsában találtuk magunkat, a Haussmann báró által lázas ütemben modernizálódó fővárosban. Az irodalom és a művészetek terén is új szelek fújdogáltak, egy fiatal festőcsoport fellázadt a konzervatív akadémikus stílus ellen, mely uralta a teret, s nem engedte be őket a hivatalos szalonokra. Igy került sor 1874. áprilisában  -  150 éve  -  Monet, Renoir, Berthe Morizot, Manet, Sisley, Pisarro, Degas, Cézanne, Bazille stb. első közös kiállítására a híres fényképész Nadar műtermében. A tubusos festékek feltalálása lehetővé tette a szabadban festést, így leshetjük meg közvetlenül Monet háta mögött állva "Napfelkelte" ("Impressions, soleil levant") c. képének születését Le Havre kikötőjében, melytől az "impresszionisták" neve is ered. Ezen a néven eleinte gúnyolódásként emlegették a csoportot. 

   Hosszú lenne felsorolni a majd 1 órás séta minden mozzanatát (pl. egy igazinak érzett zápor illúzióját... Arról nem beszélve, mit érzett egy magamfajta tériszonytól szenvedő személy, miközben a háztetőkön sétálva gyönyörködött a panorámában...)

   Látogatásunk minden mozzanatát el se mondhatom, lényeg az, hogy feltöltődtem minden jóval, ami talán segíteni fog a továbbiakban egy darabig. Kártyáztunk is, ami egyáltalán nem mellékes.

Nyári hangulatok

    A június gyakran pergős hónap, évadzáró. Igen, mondhatjuk, hogy kétszer is zárunk évadot, egyszer a naptári év végén, egyszer meg a közepén. Ez utóbbi valószínűleg a hosszú nyári iskolai szünet miatt van, itt Franciaországban ezért is kapta a szeptember a tágabb értelemben használt "rentrée" (hazatérés, visszatérés, belépés és iskolakezdés!) nevet, nemcsak az iskolában, hanem pl. a könyvkiadóknál, a színházi és tévés, filmes stb. világban is. 

   Mintha a két nyári hónap után  -  melyet egyben szinte már csak az iskolások és tanáraik vesznek ki, mások az öt hetüket több szeletben osztják meg az év folyamán  -  újra kellene kezdeni mindent a lakosság petyhüdt, kipihent, lebarnult része számára... Pedig a fele sem utazik el sehova. Mégis érezni lehet a júliusi, augusztusi utcák hangulatán, hogy az élet lassabban folyik : több a szabad parkolóhely, türelmesebbek egymáshoz az autósok és a boltokban az emberek. A színház bezár, a hivatalok csökkent létszámmal működnek, a mozik is az ún. "nagyközönség" ízlésének szánt komikus, negédes, esetleg könnyen emészthető csihi-puhi filmeket programozzák. Mintha senki se tudna igényesebbet befogadni, hanem kikapcsolódni vágyik a végre megérkező napsütésben, amelyet egész évre kell elraktároznia. A stressz kerülése végett még a komolyabb folyóiratok is könnyű, ún. strandra való témákat dobnak fel folytatásokban, mint a krimik vagy a szerelmi kalandok. A kertekben füstölög a barbecue, a könnyű rosé borok táplálta nevetések átszűrődnek a palánkokon este 10 utánig, amikor is itt nyáron sötétedni kezd.

   Kicsit megáll számomra is az élet. Ismerőseim jó része elutazik családhoz, ide-oda, ha bírja erővel. Fiam is programot készít számomra, tudja, milyen nehéz engem lassanként kimozdítani. A velük töltött egy-két hét vágya azonban egyelőre legyőzi a fizikai nehézségeket.