Együtt és nélküle

" Nekem nem az a magány, ami másnak. Nekem a magány a Te személyed hiánya, csak a Tiéd.

Ha ketten voltunk, mi voltunk ketten a világ."

(Szabó Magda : "Liber Mortis")

. 

  Ezt a kis Vertel Andrea kerámiát egy barátomnak hoztam ajándékba (nekem is megvan tavaly óta a "párja", de V.A-nál soha nincs két teljesen egyforma szobrocska). Még tavaly megkért, hogy hozzak neki is a sokfajta modell valamelyikéből és én örültem, mint mindig, ha másoknak is megakadt rajtuk a szeme. Egy hét múlva van a születésnapja, jó alkalom lesz.

   Kezdettől fogva erre a szoborra gondoltam. D. 6 év óta él özvegyen, felesége Anya előtt pár órával halt meg, a rák 4 hónap alatt végzett vele. Szinte egyidősek voltunk, fiaink egy osztályba jártak az érettségiig, és azóta is összejönnek néha. A szülők tanárok voltak, mint mi. Részt vettek folyóiratunk szerkesztésében is, sok kellemes összejövetel emlékét őrizzük  -  ma már csak mi ketten...

   D. is egyedül él, akárcsak én. Házát, kertjét példás rendben tartja, két kis unokája is gyakran van nála Párizsból : szeret velük foglalkozni. Ma már nem tűnik olyan elveszettnek, mint az első időkben, amikor is árnyéka lett önmagának. Barátai szorosan felkarolták.

   Ha felesége szóba kerül, még mindig könnybe lábad a szeme. Soha be nem gyógyuló seb. Ezért gondoltam erre a kis szoborra : mindig meghatódom a hosszú, szép házasságok, összeforott párok láttán... Az övéké túlélte ugyan a miénket 7 évvel, de sokkal hosszabb is lehetett volna. Mindenesetre túlélte a halált.