Keresés ebben a blogban

2011. január 20., csütörtök

PILINSZKY János

INTELEM

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.
Ne a nászasztalt. A lehulló
maradékot, hideget, árnyakat.
Ne a mozdulatot. A kapkodást.
A kampó csöndjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod,
az örök város máig is figyel :
tornyaival, tetőivel,
élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidban
hírül adhatod azt, miről
hírt adnod itt egyedűl érdemes.

Írnok,
akkor talán nem jártál itt hiába.


2011. január 14., péntek

Emlékszem még mindig egy-két dologra...

Emlékszem, hogy nagyanyám kidobta az eresz alá a sütőlapátot vihar esetén, villámhárítónak... Be is vált...

Emlékszem, hogy a nagymosás milyen nagy munka volt! Már előző nap készülni kellett rá : vizet hordani a sarki kútról a kék zománcos kantával, beáztatni, órákig forralni a fehéreket a nagy fazék vízben s az erre a célra kijelölt fakanállal kevergetni, háromszor is öblögetni, csavargatni, a padláson teríteni rossz időben, s télen a csonttá fagyott ruhákat beszedni, melyek aztán megpuhultak a melegen, hosszú ideig kilehelve finom friss illatukat...

Emlékszem a villanyvasaló elődjére, melynek parazsát csodálva szemléltük az oldalsó lyukakon át, miközben anya, vagy nagyanyám meglóbálta időnként, hogy élessze a tüzüket. Az is előttem van, ahogy sietve hozzáértették megnyálazott középső ujjukat a vasaló talpához, és a sercenés volt a hőszabályzó...

Emlékszem, hogy szülőházamban földes volt minden helyiség, melyet hetenként szakszerűen fel kellett a csutakkal mázolni, s ez már kiskoromban is rám hárult. Miután megszáradt, felteregethettem a jól kirázott színes rongypokrócokat...

Emlékszem az igazi havas telekre, a jégvirágos ablakokra és az apa ácsolta szép kis szánkóra...

Emlékszem gyerekkori iszonyokra, melyek máig is ugyanazt az érzést váltják ki, gyógyíthatatlanul : a rájuk dőlt ajtó alatt laposra nyomott kis sárga pelyhes csirkékre... Még ma is, hatvan éven túl, ha a szomszéd macska nagylelkűen egy madarat hoz a kertembe, elfog az iszonyat, bezárkózom, és telefonon segítséget hívok...

Emlékszem nagyanyám orgonáinak bódító tavaszi illatára... Május elsejére a kerítést díszítettük vele, mielőtt még a rezesbanda bejárta volna a falut az ébresztővel...

2011. január 9., vasárnap

Kati

Nem volt valami nagylelkű iránta a természet : szabályos körte-fején gyér, seszínű haj lengedezett, amit sovány lófarokba kapott össze. A lovas rémledés nagy, kiálló fogaival folytatódott: váratlanul kitörő, nyerítő nevetés fedte fel őket általában, gyakran sírásba torkollva, melynek oka ugyanolyan homályos maradt előttünk.
Sokan voltak testvérek. Közöttük is utolsóként bandukolt Kati, az iskolában ugyancsak némi jóindulat emelte át egyik osztályból a másikba.
Hirtelen mintha megsűrűsödött volna körülötte a levegő. Az utcán lapos, lopott pillantások kísérték az anyjuk körött elvonuló gyereksereget, s az osztályban üres lett mellette a hely a padban.
A felnőttek suttogva beszéltek ugyan a dologról, de sikerült a gyerekfüleknek mégis elkapni néhány baljós foszlányt, melyekből kikerekedhetett a történet. A révész megállította a postást a Tisza töltésén, amint éppen a nyugdíjkiosztással vergődött kis motorján. Miért is ne állt volna meg sógora intésére? A pénztár átadását viszont kereken megtagadta : "Megbolondultál, sógor?" A révész a hóna alól előkapott kis baltájával először a kormányt szorító jobbkezet szelte le egycsapásra, majd akkurátusan feltrancsírozta az egész sógort. A darabokat a baltával együtt a Tiszába vetette, megbízva a szeszélyes szőke folyó akaratos örvényeiben...
Életfogytiglant kapott. Ő maga a megyei fegyházban, családja a falu szemében...

Akimoto kérésére : íme az első erőbedobás az egyik franciául megírt "microfiction" átírására (és nem fordítására!) magyarul... Tudom, messze van még a próza azon szintjéhez, amit irodalomnak lehet nevezni... Legalábbis a szememben.

2011. január 5., szerda

Illés Endre : Erzsébet

(...) De jól tudod, gyerekkorod óta tudod, mindig tudtad : a halál megsemmisülés, szétesés. A halál valóban halál. A haláloddal nem menekülhetsz át egy másik síkra. Ő nincs többé. Nem mehetsz utána. Nincsen olyan közeg, amelyben még egyszer egymásra pillanthatnátok.
Igazán akarod? Vágyol rá? Akkor mégis élned kell. Mert valamit megőriztél belőle, ahogyan a mélybe süllyedő erdők magukkal vitték a napot.
És mindenki közül legjobban, legteljesebben benned él. Éppen benned. Egy-két nő és férfi bőrén talán még találkozhatsz elmúlt létének csillámával. De benned több él. Benned nagyon sok él.
Persze, ha arra gondolsz, mi volt ő, az élő, a teljes, - akkor nagyon kevés.
De ha ragaszkodsz hozzá, magadhoz kell ragaszkodnod. Csak magadban találkozhatsz már vele. A testedbe költözött.

Boldogok a hívők, akik hinni tudnak a másvilágban. Én sohasem hittem. Szánalmas csalás volna, ha most kezdeném hinni. Csak úgy hinnék, hogy nem hinném a hitemet.

A múltra gondolsz, nem mersz a tévedéseid szemébe nézni!

Pedig az élet csupa tévedés és tapogatódzás. Rettenetes tévedések. Nem is lehet másként.
A tévedhetetlenség bosszantó. És a tévedés? Mi hát a tévedés? Az az izgalom, mely az életet olyan kegyetlenné és veszélyessé teszi. De annyira meg is szépíti.
Mégis - nagyon szorongató az elmúlt tévedésekkel farkasszemet nézni.
Van köztük olyan, amit fel tudtál oldani. Elsimítottad. De mennyi akadt köztük, amit nem tettél jóvá.
Milyen szorongató volt évekig a tévedések gyűrűjében vergődni. De ennél is rosszabb : a feloldhatatlan, a jóvátehetetlen tévedésekre visszanézni.

Nem kell ahhoz embert ölni, királynak lenni, hogy úgy aludjunk, mint III. Richárd a sátrában.

A jó író, a nagy író, ha magáról beszél is, az egyetemes emberiségnek ad hangot. Ezért szól személyesen mindenkihez, mindenki helyett...

2010. december 26., vasárnap

Új év...

A közelgő új esztendőre mindazoknak, akik készakarva vagy véletlenül
lapjaimra tévednek,
a lehető legjobbakat kívánom.
Kísérjen mindenkit szerencse, jó egészség és lelki béke.
Találja meg mindenki a megoldást elsősorban saját magában : akkor már a többiek is mögéje, köréje sorakoznak...
De ha önmagával nincs jóban, hiába vár bárkire is...
Ez a segítőtárs viszont mindig kéznél lesz...
Boldog új esztendőt mindenkinek!



2010. december 18., szombat

Emlékszem...



Az egyik rendszeresen látogatott francia blogon Bottle elindított, George Perec mintájára, egy emlékezet-idézőt. A kommentárokban aztán mindenki hozzátehette a maga listáját, ami nyilván sosem lehet végleges...
Ime az enyém, szubjektív ugyan, de biztosan találkozik egy-egy ponton másokéval...

Emlékszem, hogy régen mindig nagy volt a hó télen és apa a befagyott Tiszán gyalogolt át erdőt vágni a túlsó partra...

Emlékszem, hogy az osztályban olajozott padló várt bennünket a nyári szünet után, és olyan kátrányos volt a szaga sokáig...

Emlékszem, hogy az utcákat nálunk akácfák szegélyezték akkoriban és virágaik bódító illata maga volt a tavasz...

Emlékszem, hogy a nyarat szinte végig mezítláb töltöttük, s milyen nehéz volt újra cipőt húzni az évnyitóra...

Emlékszem, hogy a vasárnap délelőtti matinéra kitelt a pár forint a zsebpénzünkből...

Emlékszem, hogy nagybátyám hintó elé fogott két szép lovával várt bennünket a bobai állomáson, amikor nyár elején érkeztünk az Alföldről, és akkor kezdődött a több hetes mesebeli vakáció...

Emlékszem a fosztott kukorica illatára és a gyenge főtt kukorica ízére...

Emlékszem, hogy az első táncdalfesztiválokat még szomszédnál nézték a hónuk alatt sámlival messziről odaballagó utcabeliek...

Emlékszem, hogy a nem egészen 400 km-es vonatozás Dunántúlra reggel 5-től d. u. 4-ig tartott, de csak miután fele gyorsvonat lett; azelőtt már előző este 8 körül elkezdődött...

Emlékszem, hogy milyen izgalmas volt az első könyvtári beíratkozásom 10 éves koromban : igazi olvasó lettem...

Emlékszem, hogy első vonatos élményeimben fapados volt a vagon, közepén kis kályhával, melyre a kalauz néha dobott egy lapát szenet...

Lehetne még a végtelenségig szellemet idézni, de folytassátok ti, ha van kedvetek!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...