Húsvét...

   Ötödik bezárt hetünket kezdtük meg ma. Létezésünk idő- és térbeli határai  lassanként elmosódnak, s éppen emiatt egyre nehezebb a jövőbe vetíteni magunkat  -  olvasom ma egy fizikus tanulmányából. Kicsit megnyugtat, hogy amire már egy jó hete magam is ráébredtem, a körülmények normális fiziológiai-pszichikai hatásának eredménye és nemcsak én vergődök ilyen felemásan légüres térben. Az is lehet, hogy még élesebben felvetődik a kérdés, ha egyedül él az ember, és senki sem szolgál közvetlen támpontul a kiigazodásban.

   Vettem egy nagy csokoládé tojást és "elrejtettem" a kerti virágok között, ahogyan a nyuszi szokta még azokban a boldog időkben, amikor a fiam s később két lánya is kicsik voltak és boldog izgalommal kutattak a csokoládé tojások, harangok és nyuszik után a kertben... Persze, könnyű volt megtalálnom a dobozt és megmosolyognom magam e naív beállításban, mely a szituáció szomorkásan nevetséges paradoxonát volt hívatott igazolni... 

Korlátok között egyedül

   Negyedik hete vagyok majdnem bezárva. Azért majdnem, mert néha-néha megnyílik a ketrec ajtaja és ki is léphetek rajta, előre programozva a "szabadságot", egy papírlapon minden alkalommal napra, sőt órára pontosan jelezve, mikor és milyen célból (melyek 7 pontban vannak engedélyezve) hagytam el a szobafogságot. A végén már annyira beidegződik a korlátozás,  a veszélyérzet, hogy nincs is kedvem elhagyni házi börtönömet, hacsak nem muszáj.

   Francia blogomon épp ma ecseteltem, hogy ez a természetellenes szituáció egy régi, de manapság nagyon időszerűen ható Alain Resnais filmet juttatott eszembe, melyet 1980-ban mutattak be és már akkor is nagy hatással volt rám. Francia címe "Mon oncle d'Amérique", vagyis az "Amerikai nagybácsi", nem tudom, játszották-e annak idején Magyarországon és ha igen, milyen címen. Mi akkoriban Nyugat-Berlinben éltünk már negyedik éve 3 éves fiunkkal. Kalitkánk aranyból volt...

   A film Henri Laborit professzor elméletét hivatott illusztrálni, patkányokkal lefolytatott kísérleteit egyidőben emberi sorsokkal is szemléltetni. Mi történik pl. egy ketrecbe zárt patkánnyal, mely egy idő után rájön, hogy nincs kiút, a harc és bármilyen cselekvési kísérlet hiábavaló? Testi, lelki egészsége rombadől. Ezt nevezi "inhibition de l'action"-nak, vagyis a cselekvés visszafojtásának, gátlásának, mely lassanként lecsökkenti a szervezet önvédelmi képességét. 

   Az igazi meglepetés csak ezután ért. Ugyanis némelyik patkányt ebben a letargikus szituációban elektrosokkal kezelték, mely megsemmisítette az emlékeit. Testi egészsége viszont megmaradt.

   Napok óta az volt az érzésem, hogy lassan halványodik a tér és időérzékelésem, mintha képtelen lennék akár csak pár napra is előrevetítenem magam, terveim nem működnek, valami szokatlanul nagy tehetetlenségi erő szegez a földhöz. Pedig gyönyörűen, százágra süt a nap, ami máskor mindig feldob és energiával tölt meg. Ekkor jutott eszembe Laborit professzor elmélete. Lehet, hogy én is azon munkálkodom öntudatlanul, hogy elfojtsam kellemes emlékeimet, melyek után vágyakozva, tőlük megfosztva élni egyre nagyobb szenvedés?... Ennél már jobb az időtlenség félhomálya is, hogy kivárjuk a... Mit is?... A szabadulást.  

Vágyakozások...

   Mióta bezárkózva élünk, szép idő van. Különös és ritka kegyelmi állapot. Hogy kinek a kegyelme? Hát, azt már ki-ki döntse el magában, maradjon meg ennyi szabadsága mindenkinek.

   Kb. két hét telt el így, főleg belülről nézegettem a napsütést, legfeljebb a kertbe mentem ki tenni-venni, esetleg a sarki pékhez finom friss kenyérért gyalogoltam el oda-vissza 15-20 perc alatt, miután kitöltöttem magamnak az engedélyt, melyet különben eddig senki sem ellenőrzött... Boltban kétszer, gyógyszertárban egyszer voltam, telefonon, interneten sokakkal beszéltem. Sokat olvastam, tévét is néztem. Nagyjából ennyiből áll a leltár.

   Tudom, hogy még messze van a szabadulás. Kezd elhatalmasodni utána a vágy. Talán azért, mert hamarosan  -  és nemcsak a dátum szerint  -  itt lesz a tavasz. Kifelé hívogat, csábít, csalogat emberek közé. Szeretném a gyerekeket magamhoz ölelni. Érezni barátaim jelenlétét, közelségét, melegét, egymás szemébe nézve beszélgetni, anélkül, hogy képernyő választana el bennünket, mint valami zordon "hygiaphone" emlékeimben a postahivatalban... Összeülni egy kávéra a teraszon, otthon vagy a napsütötte város közepén, ahol kinyílnak a napernyők a kérészéletű nyári szezon idejére, mint a virágos kertek. Beülni egy moziba és beleolvadni az óriás filmvászon vonzásába, egyszerre válni nézővé és hallgatag statisztává a vásznon. Kiruccani néha egy kis vendéglői vacsorára barátokkal, eggyel vagy többel, étlapot böngészve ízlelgetni az emlékeket, előre élvezve, hogy most az egyszer engem szolgálnak ki... Egyszóval, igényeim nem is olyan költségesek, leginkább kellemes melegségre vágynak.
   Addig meg? Dédelgetem magamban a közelmúlt ízeit, mintha valósággal özönvíz előttiek lennének. Amíg újra jelenné nem válnak. Ha lehet, olyan jelenné, melynek zamatát sietség nélkül tudjuk majd élvezni.

   

   

Delphoi

   Berendezkedünk lassan a korlátok között. Ami engem illet, mindig is hajlamos voltam azzal vígasztalódni, hogy részvéttel gondoltam nálam is rosszabb helyzetben lévő embertársaimra... Magánál boldogtalanabbat mindenki talál magának. Ez a gondolat pedig megszüli pozitív társait és rögtön kellemesebb színekben látjuk saját megfakult, beszűkült világunkat. Mennyivel rosszabb is lehetne sorsunk! Természetesen, napsütésben minden békát könnyebb lenyelni, még akkor is, ha reggelente fagy.

  A szorongást szülő gondolatokat mégsem könnyű kiküszöbölni. Többnyire szeretteink és magunk egészségi állapota iránti aggodalomból erednek. Csak ennél rosszabb ne legyen, hogy kibírhassuk valahogy! Nézem a Kínából érkező felvételeket: milyen felszabadult örömmel ízlelgetik az emberek a bezártságot  követő (ami sokkal, de sokkal szigorúbb volt, mint Európában!) első szabad lépéseket a külvilágban! Ráadásul a levegő szennyezettsége is sokat csökkent  -  ami ugyan hamarosan újra emelkedni fog, ha beindul az élet. 

   

Többen publikáltak szép és idealista írásokat: lehetetlen, hogy ne legyen hatása e megpróbáltatásnak, és ugyanott folytassa a világ az őrült hajszát, az egyre sebesebb öngyilkos futást  -  a falnak! Mi lenne, ha megszoknánk a mértéket mindenben? Ha kevésbé egoista módon, a gazdagok fékeznék mérhetetlen étvágyukat, hogy még jobban meggazdagodjanak, ahelyett, hogy másokkal kicsit megosztanák, amit úgysem tudnak elfogyasztani?... Ha kíméletesebbé válnánk a bennünket éltető kis bolygónk iránt?...

  Eszembe jutott látogatásunk Delphoi-ban, a 80-as években. Lélekzeteállítóan szép hely. Az Apolló szentély homlokzatán többek között ez a felirat intett óvatosságra: 

Μηδὲν ἄγαν, vagyis: "Semmit sem túlságosan". 

Élet a karanténban

   Hogy milyen volt a karanténba zárt élet első napja? Részemről nem sokban különbözött az előzőektől, hiszen jó ideje csak ritkán járok el ide-oda, mintha már évek óta gyakoroltam volna az önkéntes szobafogságot.

   Eleinte csak fájdalmas lemondások sorozata edzett hozzá, hogy "jobb, ha itthon maradok", úgyse bírnék annyit menni, csak hátráltatnám a többieket, amitől mindennél jobban irtózom... Szerencsére kedvenc elfoglaltságaim az egyedüllétre, az üldögélésre voltak hangolva, s így lassan hozzászoktam a körülményekhez. 

   G. halálával a magány kopogtatott be először hozzám, még viszonylag fiatalon (58 éves voltam) és jó egészségben. Olvasom sok hirtelen bezárkózásra kényszerült ember rádöbbenéseit: vajon mihez fogok kezdeni ebben a kényszerű, ömagammal összezárt szituációban? Először belevetettem magam a munkába, nehogy üres hely maradjon a tépelődésre. Hamarosan rájöttem, hogy magam elől úgysem menekülhetek, jobb lesz, ha szembenézek a helyzettel és megpróbálok szívélyes viszonyt kialakítani a lényegében majdnem ismeretlen magammal, akire sohasem volt időm, mindig volt fontosabb, sürgősebb tennivaló, amely jótékonyan elterelte a figyelmet az efféle szembesülésről.

   Először is ritmust kellett váltani, lelassulni. Nem is olyan egyszerű: a hajsza mélyen belénk idegződik. Sőt, néha meg is kellett állni nézelődni, elgondolkodni dolgokon, magamon, másokon. Elhalasztani életbevágóan sügősnek hitt tennivalókat, ha éppen máshoz volt kedvem. Az eleinte kongónak tűnő magány lassanként benépesült.

   A gyerekes családok másként élik át a kényszerű korlátokat. Normális körülmények között a munka hajszája megakadályozza az efajta lelassulás luxusát, a gyerekeket az idő nagy részében az iskola, a napközi, a baby-sitter, a nagyszülők vagy ilyen-olyan tábor őrzi, foglalkoztatja, többnyire csak estefelé, vagy kamaszkorig hétvégén találkozik a család, akkor sincs sok idő elmélyedésre. Most pedig összezárva kell majd egyszerre magántanulni és távmunkát végezni, sokszor kevés négyzetméteren egymást kerülgetni... Nem könnyű a túlfűtött hangulatot elkerülni. Ha már előre tudatában vagyunk a veszélyeinek, talán könnyebb megelőzni, beszélgetéssel, egymással és magunkkal törődéssel, a feszültségek levezetésével...

   A szabadság utáni vágyódás mindig akkor a legnagyobb, amikor korlátozva van.

Elegem van az esőből, kérek egy kis napsütést!

   Nőnap...  Nem kívántam különösebben hozzászólni, sokan megtették úgyis. Legtöbbször szép és megindító módon. Ilyenkor kevesen emlegetik azokat a nőket, akiket partnerük alkohol hatása alatt, vagy csak férfiúi fennsőbbségüket újra és újra bizonyítandó, hidegen, módszeresen, évekig ver, sokszor halálra... Én se tettem, nem akartam ünneprontó lenni. Különben is  -  szerencsére  -  a férfiak nagy többsége nem teszi, a nők pedig még kevésbé, bár előfordul az is.  

   Esős vasárnap. Akárcsak az előző esős hétköznapok voltak... Nézegettem a nappalit: még hiányzik egy-két símítás, hogy egészen kedvemre való legyen. Ilyen mélyszürke, szomorú ég alatt amúgy sem lesz belőle semmi, hiába próbálkoznék, gondoltam. Talán felhívom egyik barátnőmet, hogy mégis megszólaljak ma. Nem érhető el telefonon. Újabb próbálkozás egy másik helyen, ugyancsak hiába. Igazi "szomorú vasárnap" ez is, csepergő esőben, messze minden emberi kapcsolattól: ma már nem fogok hangosan beszélni, konstatáltam magamban. Hogy mégis úrrá legyek a mélységes lehangoltságon, főztem magamnak 4 napra levest.
   Végezetül néhány fotón a nappali régi és új, levegősebb állapotát is megmutatom: 

a régi kanapék, melyeket eladtam

   

az újakra várva (2 napot!)

jobb oldalon a kanapé, középen az új (nagyon) halvány rózsaszín fotel

Jól kezdődő március

    Március... Eddig pont olyan, mint február volt. Őrizzük meg azonban legendás optimizmusunkat. Ma különösen szükségem van rá.

   9 óra körül kiugrottam kikecmeregtem az ágyból (éjjel fél 4 felé oltottam villanyt) és az ablak felé csoszogtam, hogy szokás szerint felhúzzam a redőnyt és megnézzem a felhők állását. Rájuk többnyire számíthatok. Ezúttal kezemben maradt a roló szíja: simán és egy pillantás alatt elszakadt és a redőny nagy zökkenéssel végleg megállapodott a leeresztett helyzetben.

   Jól kezdődik a nap. Körülnéztem a Neten a csere ügyében: méterre olcsón beszerezhető a műanyag szalag, talán 1€ ha lehet, de a mellékelt ábráktól összeszorult a gyomrom, miután elképzeltem magam a létra tetején, kezemben a millió csavarral és egyéb titokzatos alkatrésszel!... Tudom, hogy egy minimálisan ügyes barkácsolónak gyerekjáték, ha pedig kihívok egy szerelőt, csak az idejövetele 50 €-nál kezdődik... Magányos öreg nők pedig fizessenek, vagy másszanak létrára és fegyverkezzenek fel türelemmel.

   Őszintén szólva nemigen van választásom. Felhívtam hát az egyik szerelőt a sok közül, s most várhatom d.u. 2 órától. S ha minden jól megy, még a két kanapémat is elviszik ma, egészen levegőssé téve a nappalimat, amire tulajdonképpen már régóta vágytam. Az új meg csak szombat d.u. érkezik meg... Igy megy ez, ha az ember nem mozdul ki sokat: legalább belső tájképét kell módosítania, ha már annyi minden elviselhetetlenné válik az életében...