Október vége felé járunk

    A közeli templomtoronyból a 10 órás misére hív a harangszó, több percen át, intenzíven. Vasárnap délelőtt van, ma éjjel nyertünk 1 órát a várható életünkhöz. Ó, ha ilyen egyszerű lenne! 

   Szerencsére nem ellenőrizhetjük, mennyit nyerünk vagy veszítünk, ezért bosszantanak pl. az ilyen felhívások: "Ha nem hagy fel a cigarettával, ennyi és ennyivel rövidíti meg az életét." Pedig csak színtiszta spekulációról lehet szó, hiszen a tengernyi tényezőt, mely életünket meghatározza, az objektívektől a véletlenekig, senki sem tarthatja számon. Talán ezért találta ki az ember a fátum, másrészt a mindenek fölött álló istenek létezését, mert lehetetlennek tartotta, hogy senki ne döntsön a sorsáról, ha már önmaga oly ritkán tudja megtenni. Nagy úr a félelem...

    Szürke az ég, időnként megnyílik az eső csapja, s az éjjel heves szél rázta a redőnyöket. Dúl a Covid is, tegnap majd ötvenezer új fertőzést jelentettek be 24 h alatt. Szakértők szerint hevesebben támad, mint az első hullám. Kijárási tilalom van este 9-től reggel 6-ig. A teljes karanténnal még várnak, akkora negatív hatása volt az előzőnek a gazdasági helyzetre, de a lakosság pszichológiai állapotára is. A háttérben meghúzódik a karácsonyi ünnepek megmentésének gondolata, legalábbis reménye.

Félix Vallotton: Tüzijáték ,1901

   Gyászolja az egész ország Samuel Paty 47 éves történelemtanárt. Egy fiatal csecsen terrorista (6 éves korában érkezett szüleivel) 80 km-t utazott, hogy az őszi szünet előtti napon, az iskola előtt megkéselje, majd levágja a fejét... Arra is szakított időt, hogy lefényképezze a "trófeát" és kitegye a közösségi médiára.

   Mindenkit elborzaszt a barbár tett. Az iskola itt Franciaországban a társadalom kohéziójának pillére. Samuel Paty tantárgyának programját tanította csak, a szabad véleménycsere szellemében. Egy magyar közösségi oldalon azt olvastam, hogy azért ölték meg, mert "fehér bőrű" volt és "keresztény". Az öncélú butassággal nehéz vitába szállni, fárasztó és valószínűleg hiábavaló is...

Október első fele, dolgos is, ünnepélyes is...

    Jó két hete is van, hogy utoljára írtam a blogomra, október elején. Most meg már a hónap közepén járunk, s a kései napsugár is kinézett a felhők mögül. Nem unatkoztam az elmúlt hetek alatt, sőt, nagyon is megteltek a napjaim beteglátogatással, születésnapi előkészületekkel, bevásárlással hűvös szélben, szüntelenül szitáló esőben. De megérte, mert a családi, baráti szeretetszálak szorosabbra fonódnak minden alkalommal. 

   Épp tegnap írtam francia blogomon, hogy szeretem a családi összejöveteleket, melyek lehetővé teszik több generáció keveredését: az ember kicsit úgy érezheti, hogy benne van a pezsgő életben, s ha közvetetten is, tudomást szerezhet a sokat vállaló, sokat dolgozó "középhad" mindennapjairól. Nem beszélve a gyerekekről: minden találkozás új felfedezés, olyan gyorsan változnak kívül-belül!... Megunhatatlan.

   Más a korunkbeliek társasága. Félszavakból is megértjük egymást, s ahogy tegnap is írtam, nem kell már hasztalan versengésre, meg nem értésekre pazarolnunk amúgy is fogyóban levő energiánkat. Sőt, nem takarékoskodunk a szeretet, barátság szavakban is megfogalmazott kifejezésével, hiszen ennek lehetősége bármely pillanatban végleg eltűnhet. Másodszor is meglátogattuk hát lábadozó barátnőnket, akinek rendkívüli aktivitása most mozgáskorlátozásra van ítélve. Mivelhogy "a hegy nem mehet Mohamedhez" még pár hétig, vittem magammal egy üveg pezsgőt, amit hármasban majdnem teljesen megiszogattunk születésnapom ürügyén, bár én óvatos voltam sofőri mivoltomban (itt 0,5 alkoholszint engedélyezett, de senki se tudja pontosan, hogy számára ez mennyit jelent...). Sikerült jó kis meglepetést okoznom, barátnőm is feldobódott, mert kezdte végetérhetetlennek találni a lábadozást, a napi gyógytornát és a két mankót!... 

   A gyerekek 10-11-i látogatása nagyon jót tett, mint mindig, a kedélyemnek. Szombat délben érkeztek ebédre, este gauffres-sütés következett, majd vasárnap délben Agnès szülei is csatlakoztak a születésnapi ebédhez. Két tortát is rendeltem pár nappal előtte, mert Alice a csokist szereti (és voltaképpen az ő születésnapját is megünnepeltük, kicsit előre), Lucie viszont a gyümölcsöst. Én mindkettőt, ezért választottam a gyümölcsöst. Az ajándékok mindenkinek nagyon tetszettek. Menyem segített a főzés befejezésében és a mosogatásban, nekem csak a harmincvalahány pohár maradt másnapra...

   Épp az imént (5 perce) csöngetett be szomszédasszonyom egy cserép virággal: nincs hát még teljesen vége az ünneplésnek?... Avagy: megállt az idő.

Adalék az anyanyelv-idegen nyelv témájához

    Tudom, mennyire érzékeny téma sokak számára az anyanyelv kérdése. A magyar nyelv amúgy is nagyon egyedül érzi magát Európa közepén, ahol nincs közeli, sem távoli rokona, történelme folyamán sokszor került életveszélybe. Az első világháború kimenetele ráadásul megfosztotta lakosságának egy részétől, akiknek még nehezebb volt nyelvi fennmaradásukért megküzdeni.

   Sokszor olvasok elérzékenyült sorokat, idézeteket a magyar nyelv egyedülálló szépségéről, gazdagságáról. Attól eltekintve, hogy az összehasonlítási alapok általában egyoldalúak, a szépség és a gazdagság tekintetében vitathatatlanok. Sőt, büszke vagyok rá, hogy egy ilyen ritka és idegeneket próbára tevő nyelvet mondhatok magaménak! Ugyanakkor eszembe se jutna kijelenteni, hogy a magyar nyelv egyedül birtokolja ezeket a tulajdonságokat! Minden nyelvnek megvan a sajátos szépsége. A magyar nyelv játékos, találó, gazdag szépsége sajnos, egyre inkább csak a régebbi és az új rangos irodalmi alkotásokban van túlélőben. A mindennapi beszélt nyelvben, az interjúkban, ellesett párbeszédekben rengeteg magyartalan szabálytalanságot hallhatunk, sznob idegen szavakkal, rossz mondatszerkezetekkel, melyeknek példáját, sajnos, sokszor a TV, rádió újságírói szolgáltatják. (Ugyanez a helyzet a francia nyelvvel is, mondanám megnyugtatásul, ha ez megnyugtató lenne...) 

   Egyesek  -  Kosztolányi kivont kardjával kezükben  -  arra hivatkoznak, hogy csak az anyanyelvén fejezheti ki magát igazán valaki. "Csak anyanyelvünket érdemes beszélni, mindenkinek a magáét. A többi nem alkalmas a lélek kifejezésére", mondja ki egyenesen Kosztolányi, aki több nyelven olvasott, fordított, "újraköltött"  gyönyörűen. Sőt, messzire elmegy az ítélethozatalban: "A természet csak egyetlen édesanyát adott nekünk, csak egyetlen édes anyanyelvet." Ugyanakkor bevallja: "Csak anyanyelvem az igazi, a komoly nyelv. A többi, melyen sokszor olvasok, és néha beszélek is, csak madárnyelv." Azt hiszem, ez a vallomás foglalja magában annak különbségnek a lényegét, melyet előző bejegyzésemben próbáltam túl gyorsan és felületesen megfogalmazni. Más egy idegen nyelvben "benne élni", mint "néha beszélni" rajta.

   Hiába ismer elég jól több nyelvet is valaki, ha nem él az idegen nyelvben annyira, hogy a lehető legnagyobb mélységében átérezze, s azon a minimális követelményen túl, hogy nyelvi, nyelvtani hibákat ne ejtsen, olyan fokra jusson el, hogy az eredetileg idegen nyelv valóban a sajátjaként idomuljon a keze alá és lehetővé tegye, hogy alkotói nyersanyagként bánhasson vele. Mint a szobrász a keze alá símuló agyaggal.

   Mióta elmentem Magyarországról, mindennapi életem franciául folyik. Ennyi év után nemcsak otthonosan beszélem, hanem bizonyos mértékű (végül is ezt nem én dönthetem el) kreatív írásokat is elkövetek. Mit is kaptam a francia nyelvtől? Felszabadított a magyar irodalmi nyelvhez kötődő, kamaszkoromból eredő makacs gátlásaimtól. Mégis, minden alkalmat megragadok, hogy ápoljam ragaszkodásomat a magyar nyelvhez. Beszédre ugyan csak a nyári vakációk, esetleg a család idelátogatása ad alkalmat, de az írás fennmaradására kezdtem ezt a blogot, s az olvasásban sok jó könyv van segítségemre. 

    Az anyanyelv mellett más nyelv(ek) magas szintű ismerete nemcsak hogy nem jelent hűtlenséget, hanem gazdagabbá tesz. Az írás, olvasás mindkét nyelven  -  az anyanyelven és az adoptálton  -  elengedhetetlen segítség abban az állandó és minden bizonnyal halálig tartó munkában, amit a nyelv művelése jelent. Állandó, de nagyon szép és lelkesítő munkát.

Isztambulban bemutatom a magyar konyhát!

Kétnyelvűség

    Előfordul néha, hogy egy-egy érdekesebb témát megírok mindkét blogomon, magyarul is, franciául is. Többnyire hagyok 1-2 nap távolságot a kettő között, hogy időközben kibújhassak az egyik bőrömből és felölthessem a másikat. A témától is függ, nomeg a pillanatnyi lelkiállapottól (ez utóbbit nehezebb megindokolni), hogy melyik nyelven kezdem el, hiszen mindkettőben otthonos vagyok: az egyikben "még", a másikban "már"... Mindenesetre igyekszem elkerülni, hogy "fordítás íze" legyen, hiszen meg vagyok győződve, hogy mindkét nyelv bizonyos mentális struktúra-beállítódást kíván... Ezek a gondolatok persze csak aféle intuíciókként léteznek bennem, soha nem jártam utána kutató, rendszerező igénnyel.

   Ezeket a megérzéseket próbálom időnként analizálni. Miért van például, hogy magyarul "fecsegőbb" a stílusom, míg ugyanazt a témát sokkal összefogottabban, tömörebben, hogy úgy mondjam, sallangmentesebben fogom megfogalmazni franciául, sőt, még az elliptikus stílustól sem riadok vissza, megkockáztatva, hogy az olvasó ne töltse ki a sugalmazott hézagokat. 

   Hogy az emóciók terén viszont sokkal visszafogottabb vagyok magyarul, könnyebb megértenem, nem kell hozzá pszichológusi diploma sem: életem első 25 évének érzelmi viharait, különösen a gyerekkoriakat magyarul éltem meg (leszámítva a moszkvai, leningrádi egyetemi másfél évet). A családi szeretet érzése mindig magától értetődött számomra, egy percig se kételkedtem benne, nem volt szükség nagy deklarációkra sem. Nem hiszem, hogy mondtam volna valaha is magyarul valakinek: "szeretlek"... Tabu. Franciául viszont egyáltalán nem fukarkodom vele, se a gyerekeket, se unokáimat, se barátaimat illetően. 

Valóság és fantázia

    Aliz jóvoltából (köszönet!) a napokban érdekes beszélgetést hallgattam végig Turi Tímea, a Magvető Kiadó főszerkesztője és Szaniszló Judit, a "Leli élete" c. regény írója között. A beszélgetés témája izgalmas volt, mert találkozott pár évvel ezelőtti terveimmel egy ilyen "töredékes", az emlékezés és a fikció keveredéséből létrejött írásmóddal, melyet én annak idején "kaleidoszkópnak" neveztem el. Még mindig a tervek között szunnyad, nem halt meg véglegesen. Kell az efajta fiók-mélyi önbiztatás, hogy vár még ott az emberre egy-két feladat... 

   A valóság (vagy legalábbis annak látszata, hiszen emlékezetünk szüntelenül újrateremti a múlt eseményeit és ezáltal "csiszolja" a felületeket) és a képzelet szabad játékának keveredése szerintem nem "csalás", mint ahogy egyesek mereven elmarasztalják, hanem szinte az egyetlen lehetőség számomra, hogy kitöltődhessenek az emlékezet elkerülhetetlen hiányosságai. Ilyen tekintetben teljesen egyetértek Szaniszló Judittal, aki szerint is nagy segítségére van az irodalomnak a lyukakkal teli emlékezet: a fikció kitöltheti a hézagokat, s egyben gazdagítja az írói megérzéseket, melyeket az emlékezet nem tud igazolni. Az író a valóság elemeiből alkotja a fikciót is, akárhogyan is, de benne van a regényben, mint a fényképezőgépét tartó fotós a képben: ő választja a témát, a beállítást, a fényt és az árnyékot, sőt, a kép átdolgozásának eszközeit is...

   A legfontosabb az eredmény, az irodalom, a teremtő írói fantázia, a játék szabadsága, azé a játéké, ami végül is halálosan komoly.

   

Meddő vágyak a máglyán

    Különféle problémák gyűrűznek körülöttem, egyre jobban távolodik az augusztus bizonyos fokú, bár teljesnek messze nem mondható gondtalansága. Nagy különbséget jelent, hogy akkoriban nem egyedül néztem velük szembe, s megoldásukban oroszlánrészt vállaltak a gyerekek! 

   Gyűlések, orvosi vizitek, bevásárlások legalább hetente vagy tíznaponként  -  enni kell!  -   telefonok, cetlik ellenőrzése, javítók után járás, egy-két "nyakamon a kés" címkéjű elnapolt téma megírása, melyekre a bezártság alatt NEM BÍRTAM rávenni magam... Most pedig itt a sürgető határidő, mely megadja a kellő lökést. 

   Sok könyv vár olvasásra; hoztam néhányat magyarul, bár nagyon igyekeztem fékezni magam: Tompa Andrea, "Haza"; Dragomán György, "Máglya"; Esterházy Péter, "Bevezetés a szépirodalomba"; Orvos-Tóth Noémi, "Örökölt sors" (ajándék). Vagy tíz másik franciául vár türelmesen, nem számítva az éjjeliszekrényemen már megkezdett halmot. 

   Ilyenkor jön elő a kolostorba vonulás meddő vágya, ahol más dolgom se lehetne... Itt, Franciaországban vannak még működő kolostorok is  -  nem beszélve azokról, melyeket direkt erre a célra rendeztek be  -   a visszavonulni szándékozók fogadására. Van, aki fontos vizsgára készül fel így, még többen, akik írni szándékoznak kivonulva egy időre a pezsgő és stresszelő mindennapokból. Sok ilyen halva született vágyam jönne össze, ha elkezdeném a leltárt...

(kép: Nosztalgia, Körös-parti idill, Gyula, 2020. aug.)

Adalék az "otthon" fogalmához

 Nem ismertem ezt a Váci Mihály verset. Bodó Klári hívta fel rá a figyelmemet, ezúttal is megköszönöm neki.

Magamra ismertem benne, elég jól. Talán segít megvilágítani helyzetemet az előző blogbejegyzést illetően, melyet egyesek tapintatos meg nem értéssel olvastak (melyhez természetesen teljes joguk van!) a blogomon és a Facebookon is.

Mert mi is az otthon, a haza, s tágabb értelemben a hazaszeretet? Az anyanyelv mély gyökerei? Lehet-e máshol (Váci esetében "mindenhol") otthon érezni magunkat, feltéve, hogy befogadjanak?

Eszembe jut Márai Sándor, aki hosszú, végleges száműzetésében magyarul írta meg művei (sőt, valószínűleg legjobb művei) nagy részét: számára a magyar nyelv volt a haza, az írás nyelve. Pedig több nyelven is beszélt. Nekem pedig egyenesen a francia nyelv segített némileg túllépni az irodalmi nyelvet illető kamaszkori gátlásaimon, melyeket hajdani kedves tanárom rövid, de egy életre hatásos kritikája váltott ki... Máig is hatásosan.

Váci Mihály: Mindenütt otthon

Otthontalan csavargó vagyok én?

    Hiszen

minden vidéken otthon érzi magát

    szívem.

Minden határ fölött a régi kék

    az ég,

s a rozsban mindenütt lefognám kedvesem

    szemét.

Őrházikók előtt, akárhol is, Apám

    tiszteleg;

s ha sorompók közt suhanunk, megint gyerek

    leszek.

És minden állomáson én mindig

    megérkezem,

szinte leszállnék mindenütt, ahol lámpa

    int nekem.

A városok hatalmas hangszerek,

    húrjaikon

botladozva emlékeim dallamait

    újra tudom;

harangszavuk nagy pálmaága

    fölém hajol,

s egy ismerős pad mindenütt int felém

    a fák alól.

Én nem tudom, már sokszor félek,

    vétkezem:

hát nincs Anyám, szerelmem és barátom

    énnekem?

hogy én bárkit, bárhol is bolondul

    szeretek,

s e földön én itt idegent

    sosem lelek.

Ha már kezet fogott és hallgat

    velem,

vagy elkapja az utcamély fölött fuldokló

    tekintetem,

már üldögélnék órákig panasza

    tornya alatt,

amíg fölöttem szíve harangütései

    inganak.