Minden tekintetben meleg hangulatú irodalmi est

    Megtörtént hát a felolvasó est, melyre még májusban meghívtam néhány közeli ismerősömet, akikkel az egyik társulatban rendszeresen összejövünk. Nehéz volt egyeztetni a felolvasók és a közönség időpontjait június végére. A nyár 2 hónapja alatt Franciaországban mindenki szétszéled, elérhetetlenné válik... Könyvecském megjelenése adott rá alkalmat. Szerettem volna, ha nemcsak "mesélőként", esetleg "tépelődőként", hanem fikció-íróként is megismernek egy kicsit, hiszen ezeket a mini novellákat még az 2010-es évek elején kezdtem írni. Van belőlük közel negyven... Szeretem összehozni az embereket kellemes, nem formális és merev légkörben : lényeges, hogy mindenki jól érezze magát.

   Azt hiszem, ez utóbbi szempont maradéktalanul teljesült. Este 8-kor kezdtünk, és a kb. 1 órás műsort jó 3 órás élénk társalgás követte kisebb-nagyobb csoportokban, először benn, majd a felfrissült teraszon étel-ital mellett. Jóval éjfél után (többen másnap dolgoztak!) kezdett szétszéledni a 15-16 személy. Annie a hetek óta tartó makacs köhögés, nagy fáradtság ellenére eljött, de ezúttal csak nézőként, mert az általa olvasandó szövegeket ki kellett osztani a többiek között. Elmondta később, hogy ez az új nézőpont kicsit más megvilágítást kölcsönzött számára a jól ismert szavaknak. Megjelent Godelieve is, bottal sántikálva (nemrég végzett térdműtéte miatt), 14 éves unokája kíséretében, és tartotta a frontot a másik 3 felolvasó mellett. Mindegyikük kiemelkedő teljesítményt nyújtott, melegen megköszöntem nekik, hogy életet leheltek a szavaimba. Ők meg nekem hálálkodtak, hogy lehetőséget adtam nekik "ilyen erős hatású" szövegek megtestesítésére, s már a jövőn tanakodtunk. Kellenek a tervek, az új perspektívák, távlatot kölcsönöznek a jövőnek! Új ismeretségek, szimpátiák kötődtek. Nekem közben jónéhány dedikációt kellett rögtönöznöm, volt, aki ajándékba is vett 2-3-at. (Erről jut eszembe, hogy furcsa módon nekem a rögtönzés minden területen erősebb oldalam volt mindig, mint az alapos előkészületek...)

   Felköltöztem hát ismét rózsaszín felhőcskémre, amelyről már hallottatok párszor. Arról is, hogy mindez milyen kérészéletű. Éppen most virágzik a Tisza. Vajon boldogok-e a kérészek rövid, részegítő nászuk idején?...

Mondjam, hogy "mozgalmas hét", már megint?...

    Az idő tétovázni látszik : boruljon, ne boruljon?... Egy hónapos szüntelen napsütés után nem tiltakozhatok : joga van  -  sőt kívánatos  -  hogy a kertem is fellélegezzen! Csakhogy errefelé  sose lehet tudni, meddig tart a borulás. Szeretnek a felhők felettünk időzni minden évszakban, de nekem még messze nem volt elég a napsütésből! Még ennyi idősen sem, amikor pedig többet árthat, mint amennyit használna...

   Már a házban is 25° körül van, és éjszakára sem nyithatok ablakot (csak egy negyedórára lefekvés előtt), mert a szobám az utcára néz, ahol az intenzív forgalom csak éjjel 2 és 5 között nyugszik le. Én meg ugye 3 h előtt nemigen jutok el az ágyamig, inkább utána...

Tobzódik a lonc a kertben, csak az illata hiányzik a képről

Megint csak érdekes, mozgalmas hét van mögöttem, s ha igaz, előttem is! Mindjárt hétfőn a kórházban volt találkám az onkológusommal, akiben immár a harmadik országból származó szakemberrel találtam szemben magam : kezdtem egy román orvossal, akit pár év után felváltott egy kameruni, s legutóbb egy fiatal, szimpatikus, de alaposan bekendőzött fejű algériai orvosnő fogadott... Ráadásul abban a városban született, ahol én is tanítottam 1974-76 között, Constantine-ban. Erről is ejtettünk pár szót, bár megjegyeztem, hogy ő akkoriban valószínűleg még meg sem született. Jól sejtettem.

   A kórházból kijövet rögtön elmentem bevásárolni, mert az esti összejövetelt követő vacsora megszervezésében én voltam soron. Szerdán Anne barátnőm hívott össze 6 személyt uzsonnára. Igaz, hogy a kertbe nem merészkedtünk ki (mindannyian a 70 és a 80 között lavírozunk) a hőség miatt, de kellemes és élénk társalgas folyt a hűs nappaliban : régóta ismerjük egymást.

   Csütörtök délutánra próbára invitáltam öt felolvasómat, akik közül egyik nagyon köhög és nem beszélhet jópár napig, a másik sántít a frissen operált térdével. Egy harmadik tanév végi kimerüléssel küzd, de eljött. A negyedik foglalt volt aznap, ezért neki a péntek délutánomat szenteltem. Egyszóval, csütörtök d.u. csak kettő volt jelen az ötből, nomeg Anne és Evelyne, akik befogadtak bennünket annak idején és kedvünkért felforgatták a házukat. Azért hívtam meg őket is, mert lefoglaltam egy asztalt csütörtök estére, a próba utánra, abba a vendéglőbe, amelyről az előző bejegyzésemben áradoztam. Még a múlt novemberi estünkön kerestünk egy kis pénzt az általam kinyomtatott kis szövegkönyv eladásával, mert akkoriban még nem gondoltam kiadóra. Úgy terveztem kezdettől fogva, hogy ezt a pénzt közösen "vacsorázzuk majd el". Akik nem tudtak eljönni, azok sem fognak kimaradni: ami késik, nem múlik. 

   Nagyon örültem, mert a vacsora élénk, ugyanakkor bensőséges hangulatban telt el, pont úgy, ahogy szeretem. A vendéglőt csak ketten ismertük Evelyne-nel az előző heti felfedezésünk nyomán, és ami nekem megtetszik, szeretem azonnal megosztani azokkal, akiket szeretek. Elnyerte mindenki tetszését, a hangulat, az ételek minősége, a kiszolgálás diszkrét figyelmessége. Szeretem a kerek  -  esetleg az ovális  -  asztalokat, nincs sarok, mely elválasztana bárkit is, és szabadon áramlanak a szavak, az érzések és a mosolyok.

Vakáció előtti szezonvégi

   Minél jobban gyűrűznek felettem az elvégzendő tennivalók, annál inkább kívánom a magányos nyugalmat, a csendes szemlélődést, töprengést, mely sokszor nélkülözhetetlen az íráshoz, rajzoláshoz. Amikor pedig részem lehetne benne, kifelé húz a vágy, hogy megmerítkezzem az élet sűrűjében. Ilyen állandó ellentmondások között lavírozok, mióta eszem tudom.

   Különös élességgel merül fel a probléma így nyár elején, amikor a szezonzáró összejövetelek rendkívül megnövelik az elfoglaltságokat. A nyugalomból jószerével csak az áhítozás marad. Aztán jön az elutazás kérdése, mellyel kapcsolatban évről évre untatom nyavalygásaimmal az ide bepillantó nyájas olvasót. Menjek, ne menjek, mi legyen a választás : az utazás egyre kimerítőbb fáradsága vagy az itthon maradás előbb-utóbb jelentkező frusztrációja?... Végül mégis megyek, és általában nem bánom meg. Még eddig.

   A múlt szombat végül is szinte tökéletesen boldogra sikerült. Muszáj lejegyeznem  - "fel kell írni a kéménybe korommal!", ahogy nagyanyám szokta mondani tréfásan gyerekkoromban, valami fontosnak hitt eseményről  -   olyan sóvárogva kerestem azt a bizonyos gombot, melynek lenyomása megállítaná az időt. Szinte minden hozzávaló együtt volt, mint valami ínyenc vacsora elkészítéséhez. Evelyne barátnőmmel moziba mentünk délután, majd vacsorahely után néztünk, hogy megbeszélhessük a filmélményt. Szabad parkolóhelyet keresgélve pont egy kis vendéglő előtt találtuk magunkat. A nap sugarai már enyhülni kezdtek, este fél 8 körül járt. 

   Mit mondjak? Nagyon kellemes 2 órát töltöttünk ott. Már a hely maga is megnyugtató derűt sugárzott világos, tiszta színeivel, minden hivalkodó dekoráció mellőzésével, a kiszolgálók diszkrét, figyelmes jelenlétével. Semmi zene, hangoskodás, hallottuk saját hangunkat.

   Na és a menü? Mondhatom, felért egy gasztronómiai vacsorával! Kerestem az elfogyasztott tengeri hal magyar megfelelőjét: "bar" vagyis "pásztás farkashal" a szótár szerint. Nagyon finom, nem szálkás, szívesen veszek alkalomadtán belőle, persze ilyen finom szósszal, friss, szinte ropogós párolt zöldségekkel elkészíteni nem tudnám, azt hiszem! A desszert emléke szintén összefut a számban : "pain perdu", vagyis a bundáskenyér desszert változata. Kenyér helyett  egy karéj kalács volt átsütve pár szelet almával együtt, édes karamellás sziruppal átitatva, leöntve a még meleg sziruppal, s egy gömb karamella fagyi kísérte... Egy pohár bordeaux-i Médoc mellett  lakomáztunk, s közben folyt a fáradhatatlan csevegés, eszmefuttatás, terefere...

Szépséges május

    Igenis, meglesz az e havi 4. bejegyzés is! A hónap utolsó napján, de még májusban. Hiába, kis kihívások dívnak mostanában, de megelégszem velük, nagyjából csak ennyire futja az energiámból. 

   Második napja vagyok itthon, még ízlelgetem a megszokottból öt nap alatt szokatlanná varázsolódott otthont. Szomszédasszonyom friss kenyeret és egy mandulakrémes-sárgabarckos süteményt csempészett hazajöttömre a hűtőmbe.

   A napsütéses idő végig kísért a gyerekeknél is, a nagy kert százéves fáinak hűvösében. A gesztenyefa most hullatja szirmait, az akác egyelőre makacsul őrzi őket, az óriás cseresznyefán a seregélyek alig hagytak az édes piros szemekből... A levegőben szálingózó láthatatlan pollen miatt sajnos nem sokáig úszom meg köhögés, könnyezés nélkül  -  hová lett a gyerekkori,  természetben töltött hónapok védettsége?... Elmúlt, mint lassan minden egyéb.

   Érkezésünk estéjén máris érdekes program várt bennünket : Lucie unokám osztályának színház tagozatos csoportja mutattta be Musset : Fantasio c. darabját, s benne ő játszotta a címszerepet. Jól sikerült az egész csoport teljesítménye, bár nem volt egyszerű a 19. sz-i nyelven megszólalni! Bevallom, én persze unokám játékában gyönyörködtem leginkább.

   Szombat este ismét színházba voltunk hivatalosak : ezúttal Párizsban néztünk meg egy ma játszódó vígjátékot, "Chers Parents!" ("Kedves Szülők!") címmel, anyák- és apáknapi ajándék gyanánt. A kitűnő ritmusban megírt és eljátszott darab kellemesen megnevettetett bennünket, a szülők és gyerekek kárára egyaránt.

   Feltétlenül meg kell említenem a sok kártyapartit, melyek némileg enyhítették életemben a játék hiányát... Pótoltam egy kicsit a lassanként távoli emlékké halványuló öleléseket is, melyek pedig köztudottan óriási szerepet játszanak a boldogsághormonok termelésében, a hosszú élet egyik titkaként.

többszázados patakparti mosoda romjai

 

Glasgow napozik

a cseresznyefa

Egy hét napsütés

   Ma reggel vastag felhőtakaróra nyitottam ablakot, pedig tegnap még este 7 óra táján is a kertben ügyködtem a lenyugvó nap sugaraiban. Talán nem fog sokáig ránk borulni!

   A gyönyörű idő, melyben már csaknem 1 hete részünk volt (mialatt a délvidéket áztatta az eső, de nekik nagyobb szükségük van rá!), kibontatta velem a zöld napernyőt a teraszon. Ez az egyszerű, de számomra szimbolikus gesztus a kellemes nyári szezon kezdetét jelenti. Fel is avattuk kedd délután Evelyne barátnőmmel, akit alig 2 hete műtöttek ugyan csípőizülettel, de már elballagott hozzám egy botra támaszkodva, nővére kíséretében...  Szokás szerint jó két órát trécseltünk megállás nélkül, tea, kávé, aprósütemény mellett a napernyő alatt.

   Megpróbáltam kertészkedni egy kicsit: lenyírtam a gyepet és a virágágyásokat is igyekeztem kigazolni, de még nem végeztem vele... Kis japán juharom annyira kivirult az esőtől, hogy majdnem teljesen elfoglalja a kert közepét : nekem gyönyörű, gyakran legeltetem rajta a szemem, talán még a mosogatás is jobban esik, amikor kipillantok rá a konyhaablakból! 

   Hogy mennyi tennivaló  -  lenne!  -  a teraszon és a kertben, még ha ilyen kis helyet foglalnak is el! Ilyenkor bizonyos keserűséggel mindig ráébresztenek, hogy mennyi mindent nem bírok már, amihez pedig segítséget is nehéz kapni : túl kicsi nekik a kert!... Mindig lejjebb kell srófolni vágyainkat. 

   Vígaszként pedig azt szoktam válaszolni, ha megkérdezik, hogy vagyok : kevésbé jól, mint tegnap, de jobban, mint holnap!...

   

Időjárásjelentés

Több hetes megátalkodott esőzés után ma reggel kisütött a nap! Már nem is emlékeztünk rá, milyen a színe, a melege! Közben a kertem valóságos dzsungellé nőtte ki magát. Egyszer merészkedtem le a fűre, metszőollóval a kezemben, de nem sokáig. A villamos fűnyírót elő se vettem tavaly óta, akkor se sokszor, mert annyira kiszáradt a gyep a kánikula alatt, hogy nem volt rá szükség! Igy ringatózunk manapság a "hideg csepp" és a perzselő forróság között, s még így is azt rebesgetik, hogy amit eddig láttunk, semmi, készüljünk sokkal rosszabbra... Igy csinálnak kedvet az embernek a "békés, hosszú élethez"...

   Végre volt egy viszonylag nyugodt éjszakám a hét eleje óta. Alig álltam már a lábamon, erőtlenül ténferegtem és több, mint két kilót fogytam a pár nap alatt (ez utóbbi tény volt az egyedüli, amely megörvendeztetett). Még írni se volt kedvem, ami rossz jel! Most meg vár a kert rendbetevése, hisz ki tudja, meddig marad nálunk a napsütés?... 

   A Földközi tenger partja meg lassan kiszárad (szerencsére nem a tenger, hanem a vidék, bár a lakosság jobbára azt használja élettérnek...). Az egyetlen környék, mely a tél óta nem látott csapadékot. 

"Örömteli reménytelenség"...

    Április 24. óta nem jutottam el a blogomig. Közben úgy éreztem, mintha gúzsba kötöttek volna... Hiányzott a blogolás könnyed csevegése. Egy rövid "exposé"-n dolgozgattam a tegnapi társulati összejövetelre. Elolvastam és kijegyzeteltem ebből a célból egy száz oldalas könyvecskét (egy előadás sűrített anyagát az azt követő kérdésekkel-válaszokkal együtt) kedvenc filozófusom tollából, hogy összevessem a téma személyesen engem illető oldalával és megpróbáljak eloszlatni néhány makacs félreértést. Nem tudom, mennyire ismerős Magyarországon André Comte-Sponville (szül. 1952) neve. Itt, Franciaországban nagyon : a sztoikusok és különösen Montaigne nagy szakértője. 

André Comte-Sponville

A témát, mely engem speciálisan érdekelt, a nietzschei mintára ("Vidám tudomány") nevezhetnénk "vidám reménytelenségnek". Röviden arról van szó, hogy éljünk inkább a mában, kívánjuk, szeressük, amit birtokolunk, ahelyett hogy a jövőbe vágyakoznánk, meglehetősen illuzórikus reményeket táplálva, melyek legtöbbször nem teljesednek be... A csalódást, mely  követi őket, majd mindig tortúraként éljük át, s az is megesik, hogy egyesek öngyilkosságba menekülnek tőlük. Mindez egyben a bölcsesség próbája is, hiszen a filozófia célja ide vezet: a bölcs a jelenben él, nem pedig a sokszor talmi reményekkel kecsegtető jövőben, melyek gyakori összeomlása kínzó szenvedéseknek tenné ki.

   Várhatóan sok tiltakozás követte az okfejtést. Remény nélkül élni lehetetlen! Magam is így gondoltam sokáig. Míg el nem határoztam, hogy magát a szót is ("remélem, hogy...") kitörlöm a szótáramból. Odáig jutottam, hogy a legkisebb reményemet is csalódás, sőt, kínzó "megtorlás" követte... Szinte babonásan kerültem az érzést, de még a szóbeli megnevezését is, mint a veréstől félő gyerek. S akkor hallottam egy hosszabb beszélgetést erről a témáról filozófusunkkal. Rögtön úgy éreztem, hogy valaki megértette problémámat és nemcsak magyarázatot, de gyógyírt is javasol rá!

   A Szent Ágostoni "béatitude" (földöntúli öröm, mely a túlvilágon várhat ránk) elérése lenne a cél, csak még ezen a világon. A belső és külső béke elérése, az öröm, mely a megszerzett tudás ajándéka, a cselekvésé a steril vágyakozás helyett. A jelenben.

   Megvallom szerényen, meglehetősen messze vagyok még a bölcsességtől. De igyekszem rajta munkálkodni.