Antenna

                         "Én megőrzöm titkos vágyaid, mindig, mindig.
                          Én ismertem minden álmodat, mindet, mindet.
                          Gondolj rám, ha egyszer nem leszek. Sokszor, sokszor."
                          (Szabó Magda)

   Művészek, írók, színészek, énekesek. Életünk, mindennapjaink, ünnepeink részei, követjük munkájukat, a többé-kevésbé valódi híreket, interjúkat a sajtóban, tévében, rádióban és a Neten. Ilyenkor néha őszinték is, úgy, mint aki "jobbik" profilját fordítja a fényképezőgép felé. Érthető: a publikus és a magánszemély közé kell egy bizonyos védő távolság, különben eléghetnek a maguk táplálta máglyán...

   Egyesek népszerűbbek, mások titokzatosabbak. Az előbbiek nagyobb emocionális hullámot keltenek, amikor halálhírük felröppen. Éveken, évtizedeken át megszoktuk, hogy vannak, életünk az övékével lesz teljesebb. Gazdagítanak, megfoghatatlan, megszámlálhatatlan, ellophatatlan értékekkel. Általuk jobban megismerjük önmagunkat is. Nemcsak szépséget kapunk tőlük, hanem a mélység titkaiba is bepillanthatunk meghatalmazásukkal.

   Magam is meglepődöm néha, milyen sóvárgás fog el: de jó nekik, hogy ennyi együttérző döbbenet, őszinte sajnálkozás kíséri utolsó útjukat... Jó lenne, ha a halott magával vihetne  - legalább kis időre  -  egy bizonyos, az élők világával összekötő antennát, hogy érzékelhesse a feléje áradó hullámot. Talán könnyebb lenne a halál is, ha nem egyedül kellene elindulni a végtelen ködbe vesző úton, hanem elkísérne egy darabon a névtelen tömegek gyásza, mindannak az emléke, melyet tőle kaptak, s amely életük építőköveivé lett...

   Meghalt Jean-Pierre Marielle, a híres színész, akinek feledhetetlen alakításai, gyönyörű hangja 46 év óta kísér... Tudom, hogy az "antenna" létezéséről csak azután lehet(ne) bizonyosságom, miután magam is átléptem a kapun... 

Máglya

   Le kellene már vágni a gyepet!... Tobzódnak a kövér sárga pitypangok, a tulipánok még  javában virítanak, de én egyelőre az erőmet gyűjtöm a fűnyíráshoz. Talán ma délután?...

   Gondolkodtam, írjak-e a Notre Dame-ról, de a Netet már annyira elárasztották a képek hétfő óta, hogy nem volt kedvem hozzátenni. Az óriási össznépi nagy emocionális hullám pedig hamarosan levonul majd és követik a kákán is csomót kereső viták, huzakodások.

   Éppen a számítógépen dolgozgattam elmerülten már harmadik órája, amikor fiam hívott hazafelé menet. "Láttad a katasztrófát?" "Látni nem láttam, de hallottam. Tudod, egyedül nincs kedvem futtballmeccset nézni, tegnap már a másodikat veszítették el, nem értem, talán az érdeklődést akarják fenntartani a végső győzelem elhalasztásával..." "Nem a PSG-ről (a párizsi futtballcsapat, melynek szurkol) beszélek, hanem a Notre Dame-ról!" "Miért, mi van vele?" "Leégett!" Rohantam a TV-hez és késő éjszakáig néztem hitetlenül a képeket.
   Még aznap este elkezdődött az üzenetek és a felajánlott óriási pénzösszegek áramlása a világ sok tájáról. Évente 18 millió turista látogatja a katedrálist: nem hiszem, hogy aki Párizsba jön, elmulasztja; keresztény-e vagy sem, azt hiszem, másodlagos kérdés. 
   Persze, én is olvastam Victor Hugo regényét, láttam a belőle készült (1956) filmet Gina Lollobrigidaval és Anthony Quinn-nel a főszerepben. Azóta már fergeteges sikerű musical is készült belőle, rajzfilmről, videojátékról nem is beszélve! De egy katedrálisba belépni, főleg életemben először, mégis egészen más élmény volt! 1973 telén vagy 1974 nyarán lehetett, Gilbert kalauzolt büszke örömmel.
   Először is megindultság vett rajtam erőt, mint amikor először lát saját szemével az ember egy rég megálmodott tájat, képet, szobrot... Nagyon kicsinek éreztem magam, amikor végigjártam, meglepődtem, hogy mennyi méltóság van az óriási csupasz faragott kövekben az én barokkos aranyozott, festett templombelsőkhöz szokott szememnek! (persze, valamikor a gótikus katedrálisok is festettek voltak kívül-belül, csak az évszázadok lekoptatták a színeket...) Az elhelyezkedése is ámulatba ejtett: óriási hajó a Szajna közepén...
   Aztán megtanultam vele élni, a magaménak is érezni... Nem hívő katolikusként, hanem "csak" állampolgárként, aki szinte családtagnak tekinti, bár csak ünnepélyesebb alkalmakkor jár vizitbe hozzá... Megnyugtató volt, hogy van, rendíthetetlenül, több mint 800 év óta, sok vihart és legutóbb két világháborút is kiállva, szinte elpusztíthatatlan örökkévalóságot sugallva nekünk, törékeny földi halandóknak... 
   Ezért hatott olyan hihetetlennek a magasra felcsapó láng, a sokáig tomboló máglya: mi lesz, ha egyszerre eltűnik ez az elpusztíthatatlannak hitt óriás? Szerencsére a 400 tűzoltó hősies beavatkozása megmentette az épület nagy részét. Igy is évekig fog tartani a helyreállítás, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Párizs mi lenne nélküle?... 

Homérosz megállapodott Lens-ban 4 hónapra

   Csütörtökön elmentem két barátnőmmel a közeli Lens városába, ahol a Louvre kitelepített múzeumában (ismertetés itt) megnéztük a Homérosznak szentelt  -  itt Franciaországban eddig legnagyobb  -  kiállítást. Kb. 300 kisebb-nagyobb kiállítási darab, az ókortól napjainkig ismertette meg velünk nagyon alaposan a homéroszi világot, mely ma is táplálja az alkotók képzeletét (hogy csak Márai S. "Béke Ithakában" c. 1952-ben írt regényét említsem, melyet franciára Éva Barre, a volt francia miniszterelnök magyar felesége fordított le).

   Már a bejáratnál egy csoport nagyszabású márványszobor fogad bennünket: istenek, félistenek, hősök, a homéroszi világ szereplői, kiknek élete szorosan összefonódik, intrikák, háborúk, szerelmi kalandok és családi viszályok okoznak világrengető felfordulásokat. 

   Elnézem az ókori szépségideál modelljeit: tesztoszterontól duzzadó izmok, harcban edzett férfiak, akiknek más elfoglaltsága nemigen akadt, mint az evés-ivás, szerelmeskedés és a háborúskodás... Nomeg a nagyon fontos énekesek, elbeszélők meghallgatása, akik szájról-szájra terjesztették a csodálatos kalandokat, melyeket legtöbbször valami isteni perpatvar előzött meg.

   Természetesen az "Iliász" és "Odüsszea" ábrázolása van a kiállítás középpontjában. A trójai háború századokon át ihlette az alkotókat, de Odüsszeusz hosszadalmas hazatérése is megmozgatta a képzeletet. Pénelopé a hitvesi hűség szimbóluma lett, miközben hős férjeura 10 évig bolyongott a szigetek között, időnként bőséges, évekig tartó pihenőt engedélyezve magának egy-egy szép nimfa karjaiban... Pénelopé így lett a házi tűzhely hűséges őrzőjének szimbóluma, a férfi és a női szabadság századokon át tartó egyenlőtlenségének megtestesítője...

Két legkedvesebb szobrom a kiállítottak közül:

Polümnia, az ékesszólás és az epikus költészet múzsája

Kalüpszo, az Odüsszeuszt 7 évig őrző szerelmes nimfa
(19. sz.)

Gyerekkori emlékek között...

   Emlékeim között kalandozva legtöbbször olyan érzésem támad, mintha fellapoznék egy könyvet, amely mindig ott van a kezem ügyében a könyvespolcomon. Nem csak szavakból áll ez a vastag könyv, hanem képekből, illatokból, ízekből, érintésekből  -  csak a hangok hiányoznak makacsul, reménytelenül.

   Gyerekkorom dunántúli nyári vakációinak szerves része volt az ásott kút. A vödör lánca vagy hengerre tekeredett fel, vagy pedig a gémeskút hosszú rúdjának végén lógott, s azt a rudat kellett a kút felett le-, majd felfelé húzni, hogy a vödör a vízbe merüljön, s megtelve a káván állapodjon meg. Még kezemben érzem a módját, hogyan kellett a vödröt a kútba ereszteni, hogy ne a fenekén vagy az oldalan érjen vizet, hanem kissé előre bukva, hogy megtelhessen... 

   Minden háznál volt belőle, inni többnyire nem lehetett a vizét, de az állatok itatására, öntözésre, takarításra, mosásra megfelelt. Ivóviznek, főzéshez az artézi kút vizét használtuk, melyért el kellett gyalogolni kék zománcos kannákkal a falu központjáig. Eszünkbe sem jutott panaszkodni emiatt: ez volt a dolgok megszokott rendje.  

   A kutat használaton kívül méretre szabott deszkával borították le, nehogy szemét, állat vagy gyerek beleessen. Előfordult azonban, hogy valaki az öngyilkosság biztos, bár nem túl kellemes módját találta meg benne  -  ha van erre egyáltalán kellemes módszer... Ilyenkor többnyire betemették (természetesen, miután kihúzták az elkárhozottat) : az ilyen kutat senki sem akarta többé használni.

    Időnként, némi iszonyattal, borzongva, de kíváncsian lepillantottam a mélyére: képmásom megjelent hívogatón, s ha kavicsot dobtam bele, gyűrűzve eltűnt, akárcsak a hátborzongató történetek, melyek televízió nélküli nyári estéinket benépesítették...

   

Tavaszi nyüzsgés kezdete

   Gyönyörű napfényes hét van mögöttünk! Máris esőt jelez a meteorológia az elkövetkezendő napokra, hogy emlékeztessen bennünket a földrajzi realitásokra, ha netalán rossz szokásaink születtek volna a langyos napsütésben... Én mindenesetre lemostam a teraszon az asztalt a négy székkel együtt, de ez csak az első lépés volt a téli álom maradványainak eltüntetéséhez.

    Olyan könnyű megszokni a kellemes dolgokat: a napfényt, mely feléleszti a színeket, a zsenge levelek zöldjét, a könnyű blézert, mely felváltja végre a télikabátot. Tudatunk mélyén ott lappang persze a gondolat: április elseje van, "majd jön még a kutyára dér!"  -  hallom nagyanyám hangját csaknem ötven év távolából.

   Ilyenkor kedve támad az embernek, hogy elmenjen a közeli kertészetbe és egy csomó virágot hozzon kertbe, teraszra, ablapárkányra... Az első fűnyírás is jó jel: a kert már nemcsak az ablakon át szemlélt szomorkás csendélet lesz hamarosan, hanem élő, sok gondoskodást igénylő, de bőven megháláló szinte társ, aki reggelenként felvidít és élni segít... 

   Hallgatom a rádióban a két tudós (szívgyógyász, pszichiáter) tanácsait, miként lehetünk saját egészségünk kovácsai, miként hosszabíthatjuk meg életünket, elkerülve a depresszió, az Alzheimer, a rák, a cukorbetegség stb. nyavalyáit. Mozgás, alvás, egészséges táplálkozás, nyitottság a világ és mások felé kiküszöböli legtöbb esetben a gyógyszerek használatát is. (Természtesen, kivételek mindig vannak!) Gondolatban teljesen igazat adok nekik, nyugtázom a jó tanácsokat, sőt szeretném alkalmazni is őket. Csak ne lenne rajtam elhatalmasodva az a nyavalyás akrázia!

   

Költők tavaszán

   

   Az idén huszadik alkalommal rendezik meg a "Költők tavaszá"-t ("Printemps des poètes"), ezúttal március 9-25 között. A téma a "Szépség". 

   Országszerte szinte mindenütt vannak rendezvények, irodalmi körök szervezésében. Ezúttal a szomszédos Saint-Amand-les-Eaux nevű városka nagyon aktív irodalmi társaságának meghívására mentem el.  Felnőttek alfabetizálásával is foglalkoznak,  írókat, költőket hívnak meg rendszeresen, iskolásoknak irodalmi pályázatot rendeznek stb., mindez persze önkéntesek munkáján alapul. Egy Hucbald nevű középkori szerzetes nevét vették fel, aki a híres saint-amand-i apátság benedekrendi szerzetese volt a IX. sz-ban, költő és zeneszerző egy személyben.

   Az apátságról csak annyit, hogy a középkor egyik legnagyobb szellemi központja volt, még Dagobert király alapította a VII. sz-ban, de az 1789-es forradalom alatt földig lerombolták, az apátsági templom tornya maradt fenn egyedül. Az óriási értékű kodexeket Valenciennes-be menekítették, köztük a "Cantilène de Saint-Eulalie", a legrégebbről fennmaradt francia nyelvű kéziratot, melyet a mi könytárunk őriz hét lakat alatt...

   Kb. harmincan jöttünk össze verseket olvasni, hallgatni. Volt, aki saját költeményeiből olvasott fel, mások Baudelaire, Hugo szavait kölcsönözték az alkalomra.

 

   "Szépség"? Nekem erről a témáról mindig Radnóti jut eszembe. Két versét vittem magammal: a "Tétova ódá"-t és a "Szerelmes vers"-et. Mindkettőt saját fordításomban, Muriel közreműködésével. Pár szóval megmagyaráztam választásomat, majd felolvastam mindkét nyelven. Nem láthattam olvasás közben a közönséget, mert a "hangulatvilágítás" nagyon intimre sikerült a teremben, így főleg arra ügyeltem, hogy a betűket lássam! Annie, aki mellettem ült, ennyit mondott később: "Itták a szavaidat!" 

   El sem hiszitek, mennyire örültem neki Radnóti miatt! Megölték barbár fasiszták, de szavai tovább élnek, felcsendültek franciául és magyarul is, 75 év után is, egy francia kisvárosban, egy hűvös márciusi estén.

   

Ráérősök hétköznapjaiból...

   Hogy el ne kiabáljam, már majdnem egy hét óta süt a nap! 

   Ebből kifolyólag  -  e szokásos, de nem túl szép kifejezés szerint  -  éjszakánként még fagyogat is.

   A kaméliám egyre jobban nekibuzdul. 

  Az elmúlt két hónap annyira megviselt kívül-belül, hogy eldöntöttem: ajándékozok magamnak legalább egy könnyedebb ritmusú hetet. Az is lehet, hogy kettő lesz belőle. Miért is ne? Magam ura vagyok jóban-rosszban immár majd 13 éve, megkísérelhetem elhallgattatni a gyerekkorom óta belém nevelt antik megróvást: csakis valami hasznos dologgal töltsd a drága időt! A pihenés csak annak jár, aki megdolgozott érte.

   Igy hát szégyenszemre majdnem tétlenül szemléltem fotelem mélyéből a napsütötte órákat, legfeljebb írtam pár bejegyzést, kinyomtattam jónéhány megőrzésre érdemes oldalt  francia blogomról, válaszoltam a telefonáló ismerősöknek, fiamnak, aki majdnem naponta felhívott hazafelé menet, hogy egy kis vidámságot csempésszen hétköznapjaimba. Bevallom, ezen kívül nem volt nagy kedvem nevetni, legfeljebb grimaszolni a fájdalomtól...

    Tegnap lementem a kertbe és megmetszettem 4 rózsafát. Már két méternél is magasabbra nyúltak, mert az ősszel sem tudtam gondjaimba venni őket. Még 3 van hátra, de már nem fért a tartályba a sok apróra vágott ág, nomeg a derekem is tiltakozni kezdett. Ha valóban itt a tavasz és nemcsak hiteget, lesz még tennivaló bőven.

   Kedd este furcsa üzenet várt az RTL rádiótól: van-e kedvem részt venni egy műsorban, mely beszélgetés lesz a kisebbségi komplexusok témája körül. Bevallom, a javaslat hízelgett egy kicsit az egyébként nem túlterjengő hiúságomnak. Még októberben írtam mindkét blogomon bejegyzést e témáról (itt magyarul), (itt franciául), de blogjaim nem döntögetnek látogatottsági rekordokat: igaz, nem is reklámozom őket... Ezt a bejegyzést fedezte fel a műsor szervezője és kérte, adjam meg a telefonszámomat, ha érdekel.

   Első gondolatom az volt, hogy nem válaszolok: ez a rádió nem tartozik az általam hallgatottak közé. Minek vergődjek a folytatással? Kell nekem ez a "papírzsebkendő-dicsőség"? (egyszer használja-eldobja) Fiam épp telefonált, elmondom neki frissiben, s azt is, hogy nincs szándékom válaszolni. Biztat, hogy ne hagyjam ki. Nem akarok ismét süllyedni a szemében, hogy minden alkalmat langyos kézlegyintéssel mellőzök. Válaszolok az üzenetre.

    Másnap felhív a szervező hölgy, gyorsan meginterjúvol, erősen hangsúlyozva a témát: miféle komplexusoktól szenvedek? Mondom, az én koromban már szinte semmilyentől, lassan megtanulja az ember, hogy ne a másik tekintetének tükrében létezzen. Udvariasan elköszönt. 

   Nem vagyok elég jó kliens. Már kisebbségi komplexusaim sincsenek.