Két mai vers - néha jó lenne költőnek lenni...

 

Rakovszky Zsuzsa: Őszutó

Tört fényű, sárga fasorban baktatok.
Képzelt kutyámat pórázon rángatom.
Árnyék-anyám ül egy távoli padon,
mindig eggyel odébb, hol el nem érem.

Szabó T. Anna: A mai nap

1.
Képzeld, mi történt. Kora délelőtt,
amint utaztam új lakást keresni,
és azon tűnődtem, hogyan tovább,
míg üres szemmel bámultam a boltok
januári, kopott kirakatát,
és annyi minden eszembe jutott –

hirtelen tényleg csak a semmit láttam:
a házak közül épp kirobogott
a villamos, a hídra ráfutott,
s a megszokott szép tágasság helyett
köd várt a láthatatlan víz felett –
döbbenten álltam.

Köd mindenütt: a szorongás maga
ez a szűk, hideg, fehér éjszaka;
éreztem, hogy most ez az életem:
hogy gyorsan megy, de nem én vezetem,
hogy megtörténik, de mégsem velem,
hogy ott a látvány, s mégsem láthatom,
hogy sínen megyek, biztos járaton,
de hídon: földön, vízen, levegőben,
és felhőben is, mint a repülőben,
s a valóságnak nincs egyéb jele,
mint kezemben a korlát hidege.

Két hosszú perc, míg újra volt mit látni.
És most úgy érzem, megtörténhet bármi.

Hol vagytok, fényes szelek?...

   Egy hete is elmúlt, hogy nem írtam a blogomra. Téma lenne mindig, csak le kell hajolni érte, a vágy is érintetlen, de akkor mi hibádzik? Az erő... Egy hete tespedek egy nagyon aktiv vírus hatása alatt: 2-3 napig kétszersültön és kamilla teán tengődtem, s lézengtem, mint egy őszi légy. Azóta is erősen náthás vagyok és köhögök. Fiam kérdezi a telefonban, honnan jön ez a barlangmélyi hang?...

   Orvosom közölte, hogy aznap d.e. én vagyok a harmadik beteg ugyanezekkel a tünetekkel. Megkopogtatott mindenütt és elégedett volt az eredménnyel, s nagy örömömre nem írt fel gyógyszert sem (paracetamol van itthon). Ő se híve a különböző orrba, torokba fújt, csepegtetett, öntögetett szirupoknak és egyéb szereknek. Emlékszem annak idején az otthoni Maripen nevű antibiotikumra, eleinte csodaszer volt, melyet egyesek úgy szedegetttek, mint a cukorkát: "Kapjál be belőle, maradt a múltkoriból, már 2-3 szem után is elmúlik a torokfájás!"... Valamire való vírus különben is fittyet hány rá.

   Gondolom, az enyémet azon a bizonyos kellemes költői esten szereztem be a tömegben (egyesek szerint voltunk vagy ötvenen). Valaki kitett pár nap múlva a F-B-ra egy újságkivágást fényképpel, melyen épp olvasom a mondókámat : alig ismertem magamra, és még a nevemre is találtak eddig ismeretlen változatot  -  pedig már sokfélével találkoztam (kb. "Rosjaz" volt, ha jól emlékszem)...

   Ma van a tavasz első napja, március 21. De hol vannak a "fényes szelek"? Még szellők sincsenek. Távolrol hallom egy gerle erőlködését a virágzó szilvafán, de minden meggyőződés nélkül abbahagyja. A felhők szürkén gomolyognak, 11° (!) van...

ez a kép 2 éve készült...

Késik a tavasz?...

    Mióta a szemem kinyitottam ma reggel, kérdezgetem magamtól: "Na most vasárnap van vagy szombat?" A redőny résein át napfény szökik a szobába, de megint csak fél 4 felé oltottam villanyt és újra elnyom az álom. 

   Tegnap szeles, esős idő söpört bennünket szinte egész nap, semmi kedvem nem volt kimozdulni, szívesebben üldögéltem volna a számítógép előtt, hiszen írnivaló mindig van! Ehelyett felolvásra kerestem szövegeket mások tollából, hiszen ez a hét a költészet hete országszerte, mégpedig a "Határok" témájára. Két barátnőm jött értem, hogy együtt menjünk 6 óra felé a szomszédos város rendezvényére. 

   A kis klubtermet szépen előkészitették 2-től 6 személyes asztalkákkal, mindegyiken kis lámpa égett, virágcsokoral, piros terítővel, a hajdani kabarék szellemében, ahol az összegyűltek nemcsak az előadókat hallgatták, hanem közben ehettek-ihattak is. Azzal a külöbséggel, hogy itt maguk a felolvasók üldögéltek az asztalok körül : bárki felállhatott, hogy elmondjon egy verset vagy prózát, esetleg elénekeljen egy dalt vagy eljátsszon egy darab zenét. 

   Magam is felolvastam egy 2 oldalas szöveget, melyben szintén határokról, ezúttal nyelvi határokról esett szó. Mégpedig az engem is érintő francia nyelv - anyanyelv viszonyáról, s közelebbről arról a számos idegen származású íróról, akik a befogadó nyelvben találták meg az alkotás lehetőségét, a szükséges távolságteremtést az emóciók és kifejezésük között. A jó másfél órás műsor végeztével összetologattuk az asztalokat, melyekre a résztvevők által készült finomabbnál finomabb ételek és italok kerültek, s a végén harmonika kíséretében még táncra is perdültek, akiknek lábai még bírták. Én magam már csak vágyakozva néztem őket...

a japán juhar még csupasz

a kamélia nyitotta a bált, de még fázik

tegnap d.u. 

tegnap d.u.

Télvége

    Két hét is eltelt, mióta utoljára jártam a blogomon. Persze, annyi időt azért szakítottam a sok elfoglaltság közepette, hogy reggel-este vessek egy gyors pillantást ismerőseim blogjára s a levelesládámra. A megválaszolandó üzenetek szaporodtak. Mivel nyugodtan nem ülhettem neki, hogy összeszedhessem a gondolataimat, inkább hagytam könnyebb időkre az írogatást. Bevallom, nagyon hiányzott már.

   Unokáim 25-én érkeztek szüleikkel és itt maradtak a következő hét végéig. Lecke volt bőven, s a kisebbiknek még diétáznia is kellett a kortizon miatt : só és cukor nélküli, de mégis ehető ételeket kellett kitalálni. Volt a programban 2 családi ebéd 5 és 7 személlyel nálam, a megelőző bevásárlásokat beleértve, valamint Lucie születésnapi ajándékának fellelése. Az emlékezetem azonban elsősorban a sok érdekes beszélgetést, kártyapartit és egyéb játékot őrzi, amelyek elhozták a régvárt különleges ízeket napjaimba. Korábban feküdtem, korábban keltem, egyszóval, ésszerűbb, egészségesebb ritmusban éltem  -  legalábbis elutazásukig... Azóta rohamléptekkel visszajöttek a régi rossz szokások, kivédhetetlenül. Velejárói a magánynak, a nagy ház körülöttem kongó ürességének, melynek súlya főleg este nehezedik a magányosok vállára. Engem legalábbis arra ösztönöz, hogy minél később menjek fel a szobámba, az álom mély gödre felé, ahonnan ki tudja, megtalálom-e majd a kivezető utat...

   Még 25-én délután várt a fiammal együtt egy társulati összejövetel is, melynek Gilbert tagja volt pár éven át (haláláig). Megemlékeztek 40 éves fennállásukról, valamint azokról, akiktől végleg búcsút vettek, viszont szellemüket, emléküket híven őrzik (többek között évente egyszer egy szál virágot visznek a sírjukra). Némelyüket még én is ismerem, bár az eltelt majdnem 17 év alatt megújult a tagok egy része. Mindenesetre felkértek, hogy mondjak egy rövid emlékezést G-ről. Elmondhattam, milyen sokat jelentett neki a barátságuk, mely megkönnyítette számára (és számomra is) a betegség hosszú idejét. Sokszor meglátogatták, egyikük még az utolsó, kómában töltött éjszakát is végigvirrasztotta az ágya mellett, mindvégig fogva a kezét.

Felemás hangulatok

    Felemás idők, felemás hangulatok... Attól tartok, nehezen tudom majd betartani magamnak tett ígéretemet a havi 4 bejegyzésről! Most is ezer fontosabb dolog helyett pötyögtetek itt a gépen...

   A hét végére várom a gyerekeket. Unokáim itt maradnának a jövő hétre, a szülőket várja a munka. Egyúttal előbbre hozva megülnénk Lucie 17. születésnapját  vasárnap, hétre bővített létszámmal. Vár a közös étkezések megtervezése, a bevásárlások és előre főzések kicentizése, hogy ne ronthassa el örömömet valami váratlan, elfelejtett fontos dolog, és mégse hátfájással, túlzott fáradtsággal érjek a week end elé, s ne tudjam kellően élvezni minden percét. A gyerekek amúgy is kimerülten érkeznek majd, nekik lesz elsősorban pihenésre szükségük, bár a rövid idő ezt nagyon megkérdőjelezi. Több gondtalan kikapcsolódás kellene nekik, de amikor eljönnek néha a hét végére, alig tart 24 óráig, s ráadásul benne van az 500 km oda-vissza...

Elküldtem a könyvecském ideiglenes változatát néhány ismerősömnek, akik maguk is írnak. Nem vártam különösebb dicshullámokat (nem stílusuk a tömjénezés, és az írók többségét különben is az érdekli, hogy róluk mit írnak, nem pedig az, hogy egy potenciális  -  mégoly szerény  -  riválist dícsérjenek...) Hát, még szerencse, hogy nem vagyok hajlamos a megrészegülésre, de teljesen váratlanul elárasztottak (ötnek küldtem el, akiknek stílusát magam is értékelem) őszintének hangzó  -  annál is inkább, mert szokatlan tőlük  -  elismeréssel!... 

   Nem félek tőle, hogy netán fejembe száll a dicsőség!... Tudom, hogy sokkal jobb teljesítményt kell elérnem, hogy magam is megelégedjek vele, ha egyáltalán lehetséges. Régóta sejtem, hogy a kételkedés mozgató erő, az önmagunkkal való elteltséggé fajuló magabiztosság pedig a vég kezdete...

Lustaság?...

    Napok óta halogatom a soros bejegyzést : 1 hét alatt megírtam és feladtam több mint 60 levelet, adtam hát magamnak 1 nap lazítást. Kezdett rajtam elhatalmasodni lustaság... Lustaság? Nem szeretem ezt a szót, sok gyerekkori igazságtalan vádra emlékeztet. Pedig igazán engedelmes gyerek voltam, mindig viszolyogtam a konfliktusoktól (most, felnőtt fejjel is). Korán kelő viszont már akkor is csak muszájból, iskolába, vonatra menés esetében, esetleg kinti munkákhoz, amit még azelőtt el kellett végezni, mielőtt a nap perzselni kezdett.

   Az egyetlen pihentető 

piriti utca

hely, ahol természetes életritmusomat tiszteletben tartották legalább a nyári szünetben, dunántúli nagyszüleimnél volt, de méginkább Iduska nénémnél, aki szintén szívesen elcsúsztatta a főzés, a mezőre menés idejét egy jó kis beszélgetés kedvéért a nagy ház hűvösében. Életemre megmaradt bennem a boldogság mélységes tudata, amikor nem függ a fejünk felett semmi fenyegető határidő  -  sőt, az idő, mint olyan is semmivé oszlik.

   Anya, aki mindig hajnalok hajnalán kelt, még pihenő időben is ezzel ébresztgetett bennünket félig tréfásan, de állhatatosan : "Lusták! Mikor keltek már fel, hasatokra süt a nap!"  Még akkor is, ha semmi nem sürgetett bennünket, családostól akkor érkeztünk pl. egy hónapra s 1600 km út állt mögöttünk. Egyszerűen szerette volna meghosszabbítani az együtt töltendő időt, hacsak percekkel is. Gilbert, akire semmilyen tulajdonság nem illett kevésbé, mint a lustaság, s aki mindig óramű pontossággal teljesítette kötelezettségeit és inkább korán kelő volt, nagyon rossz néven vette a keltegetés játékos szövegét. Hiába próbáltam megmagyarázni a gyerekkorba visszanyúló konteksztust, egy életre zokon vette a szemrehányásnak tűnő szót és azontúl a reggeliző asztalnál, frissen mosdva, borotválva mindig az elsők között jelent meg. 

   16 éve elmúlt, hogy nem sürget szinte senki, semmi. Magam állítok akadályokat, kötelezettségeket az utamba, hogy elnémítsam az egy életre belém vésődött bűntudat érzését.

Késésben

   Harmadik napja már, hogy nem látok ki a megírandó újévi lapok (!!!) halmaza mögül. 33 vár feladásra, s további 15-20 előbb még megírásra is. Tudom, tudom, hogy a hagyományos jókívánságok ideje rég lejárt, még akkor is, ha itt Franciaországban január végéig meghosszabbította őket a szokás. Mentségemre legyen szólva, a december és a január nem kényeztetett el különösképpen se testileg, se lelkileg. A modellül szolgáló rajzot is kb. egy hete tudtam csak befejezni, ezt követte a képek kinyomtatása, megírása és borítékolása, s holnap a postára adhatom kb. a felét.

   Hogy miért adtam erre ismét ilyen makacsul a fejem? 2020-ban, a légüres térben eltöltött esztendőben, ha jól emlékszem, egy rajzot se csináltam, egy képet se küldtem. Megállt az élet. Tavaly már postáztam néhányat, az idén meg olyan sokat késtem vele, hogy egyesek, akikről nem is gyanítottam, kicsit nyugtalanul felhívtak: mi van, csak nem vagyok beteg, várják a gyűjtemény újabb darabját. Ennek már nehéz volt ellenállni, gondoltam, ha késve is érkezik egy jókívánság, akkor is lehet hatalma, mint ahogy azt az ún. "mágikus gondolat" sugallja.

   Hogy miért ragaszkodok még mindig ehhez a "kézműves" módszerhez? (Jónéhány esetben így is az anyagtalan, virtuális térhez kell fordulnom, mert nem ismerem mindenki postai címét.) Arról nem beszélve, hogy a posta maga is hamarosan nosztalgikus emlékké zsugorodik. Már a bélyegeket is ki lehet nyomtatni magunknak. A kézbesítő pedig szinte napokig se látható. 

   Több oka is van özönvíz előtti módszereimnek. Szeretek kézzel írni, rajzolni, sőt, újra kötőtűkről, puha, színes fonalakról álmodom, ahogy Kosztolányi álmodott annak idején "színes tintákról"... Szükségem van a kézzel tapintható világ érintésére, a kezek és az agy koordinációjára ahhoz, hogy valami létrejöhessen. Akármilyen szerény is, de művecske.