Furcsa ez a május; annyi tennivaló jött össze már április vége óta, hogy azt se tudom, melyik végén fogjam meg! Hiába készítem szorgalmasan a listáimat kis kockás lapokon, melyeket sárga marker-rel aztán jólesően ki lehet húzni, ha elvégeztetett, igyekezvén az árral szemben úszni, a hullámok mégis összecsapással fenyegetnek a fejem felett!... Azzal vígasztalom magam, hogy bizonyára jobb a túlsok tennivaló, mint a semmi, s ilyenkor Jean emléke rémlik fel előttem. Anyósom távoli rokonai, Laon-ban szomszédaink voltak, míg a házat el nem adtuk. Már öreg házaspárként ismertem őket. Néhány sikertelen próbálkozás után lemondtak a gyerekről (Simone szülei unokatestvérek lévén, öröklődő cukorbaj fenyegette őket, amitől unokaöccse sokat szenvedett) és óriási kövérre hízlalt macskáikat kényeztették. Ha az állat keresztbefeküdt rajtuk éjjel, mozdulni sem mertek, nehogy felébresszék...A kert egy részét dróthálóval fedték le, hogy a macska levegőzhessen, anélkül, hogy távolabbi kalandra csábulhasson, hiszen a kert végében futott a vasút, ahol Jean dolgozott, nyugdíjas koráig. Ma már több, mint 15 éve halott.

Simone még ma is él, egyedül, közelebb a százhoz, mint a kilencvenhez. Nehéz volt náluk egybeforrottabb, harmonikusabb házaspárt elképzelni, mindig is együtt emlegette őket mindenki: Jean&Simone. Soha egy hangos szó közöttük.

Sokszor jött nyáron a kerítéshez beszélgetni, miközben a kis veteményest gondozta. Lassan dolgozott, minden zöldség csodaszépen fejlődött, szinte minden tőnek egyéni bánásmód járt ki. Az volt az érzésem, hogy Jean nyújtja a tennivalókat, hogy minden napra jusson...

Egy napon sírva állított be anyósomékhoz, kezében a még háborús emlékként titokban megőrzött katonapuska. Évtizedek visszafojtott kitöréseinek eredményeképpen ráfogta Simone-ra, a szelíd álarc alatt rejtező hárpiára...