Minden jó, ha a vége jó

   

   A péntek este gyógyír volt sebeimre. Igaz, biztos, ami biztos, bevettem egy adag fájdalomcsillapítót, mielőtt elindultam volna az innen 10-15 km-re levő kisvárosba: sose lehet tudni, mennyit kell majd álldogálnom az estély folyamán...

   E. egy 17. században épült nagy házban lakik férjével, de az iskolai szünetekben, amikor összejön a tíz unoka a világ minden tájáról, tele a ház minden zege-zuga. E. pár évvel idősebb nálam, rendkívül segítőkész, kedves nő, sokat fáradozik a menekültek megsegítésével is. Nagyon közel áll hozzám, sokat beszélgetünk, s annak ellenére, hogy mély katolikus hite látszólag ellentétes az én elveimmel, a világ, az élet legtöbb dolgában egyetértünk. 

   Ő maga ajánlotta fel még júniusban, hogy az ősszel rendezzük meg a felolvasást nála is. Sok barátja van, szeretné velük is megismertetni a négy magányos nő sorsát, mert szerinte is sokan magukra ismerhetnek bennük és elgondolkodhatnak saját életükön is. Négy szereplőm és magam nagyon örültünk az alkalomnak, hiszen látható örömmel jönnek össze és úgy tűnik, maguk is élvezik a szerepeket.

   A nagy nappali kanapéit, foteleit félretologattuk, E. kellemesen duruzsoló tüzet gyújtott a kandallóban, miközben elhelyeztünk több, mint 40 ülőhelyet a kandalló előtt. A közönség megtöltötte a termet, engem röviden bemutattak, én pedig a darab születéséről mondtam pár szót. A közönség nagy figyelemmel követte a 4 figura kibontakozását az egymást követő "szeletekből" és kezdettől fogva nagyon érzékenyen reagált minden hangulat- és hangsúlyváltozásra. Ez persze szinte szárnyakat adott a színészeknek : milyen érdekes, hogy egy előadás sikere nagyban függ a közönség és a szereplők efajta egybehangolódásától!

   Mondhatom, nagy siker volt! Ismét felköltözhettem kis rózsaszín felhőcskémre (legalábbis pár nap erejéig), hiszen számtalan őszinte gratulációt kaptam a nézőktől, akiket szinte most láttam először, s így nem gyanúsithattam meg őket személyes szimpátia szülte dicséretekkel! Egyszer talán eljutok az önbizalom alapfokára...

   Másnap, születésnapomon, három barátnőm látogatása lepett meg egy tortával, üveg pezsgővel és kis ajándékok sorával! Mondhatom, a gyászosan kezdődő hét nagyon kellemesen végződött.

Pedig azt hittem, kipihenhetem az elmúlt hetet...

   Az elmúlt hét  szinte minden napjára jutott valami kisebb-nagyobb stressz, szerencsére öröm is csurrant-cseppent a gyerekek hétvégi látogatásával. Vasárnap estére úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal, amelyikben ráadásul benne felejtették a horgot... Vágyakozva gondoltam erre a hétre, hátha vége lesz a sorozatnak.

   Visszapillantás: hétfőn telefonon időpontot beszél meg velem másnapra egy fölöttébb nyájas női hang, miszerint fel kell mérni a házam hő- és nedvességtartalmát. Nem lepődtem meg, hiszen a levegőben van az ökologiai takarékosság-kampány.

    Kedden jön percre pontosan egy fiatal nő, kellemes, udvarias, kis készülékével padlástól pincéig méricskél, majd közli, hogy a szigetelés megfelelő, de nagyon páradús benn a levegő: kell egy nedvesség-elvonó készülék. Ellenkező esetben a kormány évente magasodó adót vet ki a tulajdonosra! Ez sem lepett meg túlságosan, de közöltem, hogy a több ezer €-s árat nem engedhetem meg magamnak! Semmi baj, segít nekem az 50%-os támogatást megszerezni, semmit se kell érte tennem, ő mindent elvégez, sőt, a pincét is lomtalaníttatja. Ez utóbbi adta meg a végső lökést: aláírtam mindent, amit kellett, a szerződést, a 3 db egyenként 665 €-s csekket, melyet a munka elvégzése után nov.-dec.-jan. hónapokban fognak a bankba beadni.

   Miután elment, hatodik érzékem csilingelni kezdett a tudatomban és utánanéztem a Google-en: a cég valóban létezett, de néhányan átveréssel vádolták őket egy fórumon... Gondoltam, írok egy ajánlott levelet, amelyben törvényes jogommal élve  (14 napon belül) visszalépek a szerződéstől és kérem a csekkek visszajuttatását. A biztonság kedvéért elmentem a bankba, hogy letilttassam őket.

   A bankban másnap közölték, hogy nem tilthatják le a csekkeket, kivéve elvesztés vagy lopás esetén, de ha már aláírtam, menjek a rendőrségre és jöjjek vissza a feljelentéssel.

   Megyek a rendőrségre: félóra múlva zár, parkolóhely mind foglalt a környéken, hát megállok a járdán a rendőrséggel szemben. Ott sem veszik fel a panaszomat, mivel önszántamból adtam át a csekkeket. Szaladok az autóhoz: hát éppen készülnek feltenni a  tilos helyen parkolókat begyűjtő teherautóra, hogy elszállítsák!... A rendőr közli, hogy megtetézhetné egy büntetéssel is... Elmentem, amilyen gyorsan csak tudtam.

   Csütörtökön este próbáltuk az október 11-i felolvasást. Egyik résztvevőre hiába vártunk: kórházban van, újabb öngyilkossági kísérlet után...

   Pénteken kilométereket gyalogoltam a kórházban, vagyis inkább sántikáltam: az onkológus felfüggesztette 2 hónapra a gyógyszeremet, hátha enyhül a mellékhatás és újra tudok járni. Kiírt 2 másik vizsgálatot is. Délután elmentem bevásárolni a hét végi két családi összejövetelre, s apró darabokban jöttem haza a boltból. Az esti gyűlést már lemondtam...

   Így érkeztünk e hét elejére: elkövettem a hibát, hogy megkönnyebbülést reméltem... Hétfőről keddre virradó éjjel, úgy 3 óra körül teljes hosszamban (mely ugyan csak 162 cm...) elzuhantam a konyhában... A homlokomon jó érzékeny púp, térdeimen zúzódások, de nincs törés. Igenám, de a fő nehézség abban állt, hogyan keljek fel a földről? Térdeim nincsenek olyan állapotban, hogy rájuk támaszkodhatnék... Hajnali négyig próbálkoztam, többször is végigcsúsztam hátsó felemen az egész földszinten, hogy támaszra leljek és fel tudjak kelni, de hiába! Bevallom, néha sírtam mérgemben, elkeseredésemben, tehetetlenségemben, végül elértem a telefont és felhívtam a tűzoltókat, akik segélynyújtásban az elsők. Igen ám, de be kellett őket engedni! Újabb csúszkálás a hosszú folyosó kövén a bejárati ajtóig, melynek szerencsére elértem a kilincsét és az ajtó sem volt kulcsra zárva (csak belül van kilincs). Felemeltek és leültettek egy székre, beszéltettek is pár kérdés erejéig, hogy a fejem mennyire üthettem be... Mivel semmim se tört el (köszönet őrangyalomnak, aki már kezdett unatkozni...), közöltem, hogy nem kívánok kórházba menni velük, úgyis 2 napja voltam ott és leszek is még eleget! Aláírattak egy nyilatkozatot és elmentek. Lent aludtam pár órát a kanapén reggelig.
   Újabb figyelmeztetés, bár, amint az ábra mutatja, elesni egy földszintes lakásban is lehet. Nincs erőm egy költözéshez. Különben is, a születésnapomat megelőző napok  mindig  nagyon eseménydúsak szoktak lenni... 

Pillanatnyi vigasz

   Pár éve készült ez a rajz. Szinte azonnal el is kelt, csak egy fénykép maradt belőle.

   Újra vissza kellene térnem régi  -  talán legrégebbi  -  kedvelésemhez, a rajzoláshoz? Kiállítani már nincs kedvem, energiám : rengeteg munkát igényel, a  vele járó vékonyka dicsőség meg már nem érdekel. Túlságosan is tisztában vagyok az efféle illúzió hiúságával : minden mulandó, iszonyú gyorsasággal tűnünk el szőröstül-bőröstül az idő fogaskerekei (vigyázat : képzavar!) között, poros nyomunk se marad... 

   Akkor legfeljebb mit is célozhatunk meg? A pillanatnyi kielégült örömet, melyet maga rajzolás (vagy az írás) nyújt számunkra. 

   Minden mulandó, kíméletlenül.

Böngészde

   Tegnap megírtam francia blogomon, hova vezetett a böngészés fényképeim között: vissza Isztambulba. De miért is merültem bele  -  a véletlenre bízva magam  -  az efajta idővesztegetésbe? Mert szerettem volna írni valamit, de nem volt témám. Igen, az írás vágya, mint már említettem, nálam legtöbbször megelőzi a témát...

   Volt egy másik oka is: nem annyira nosztalgia, hanem menekülés a jelenből az egyre távolodó múltba, ahol még nem volt gyakori vérvétel, jódos kontraszt-anyag, amelytől forróság önt majd el tetőtől talpig egyetlen pillanat alatt, miközben lassan becsúsztatnak a gép szűk hengerébe, s felmondod magadban törökül az általad ismert gyümölcs-neveket, esetleg elszámolsz a végtelenig ugyanezen a szép nyelven, hogy gyorsabban teljen az idő... S míg emlékezeted 30 éves bugyraiban kutatsz, legalább nem gondolsz a vizsgálat eredményére.

   Nos, az alábbi fényképre bukkantam  -  minősége akár a homályosuló emlékezet  -,  1990. májusában készült. Az isztambuli Francia Intézet kiállító termében várok második s egyben utolsó kiállításom megnyitójára. Főleg tusrajzok szerepeltek a tárlaton, melyeket a város különböző részein készítettem : kis szétnyitható "sámlin" letelepedtem temetőkben, dzsámik hűs imaszőnyegein, a Galata tornyának lábánál, a Boszporusz partján vagy a zsibárusok utcáján és még annyi más kedvenc és meghitt helyemen. Szerettem Isztambult! Még most is nosztalgiával gondolok a város hangyaboly-hangulatára, melyben úgy szerettem elmerülni! 

   A képen 42 éves vagyok. Dívott a válltömések divatja  -  ma már meglehetősen groteszk hatást kelt, de akkoriban mást nem is lehetett kapni. Azóta nemcsak a válltömések tűntek el, hanem az én 38-as méretem is...

Koraőszi hangulat

   

   Így születésnapom tájékán (pedig csak 3 hét múlva lesz!) mindig furcsa érzés fog el, mintha  lassan húznák a lábam alól a biztos talajt. Bizonytalan, ingadozó ("déstabilisé", mondja elég pontosan a francia nyelv) a lelkivilágom, a "két szék közötti" állapot ringlispiljén üldögélek, kapaszkodva a nagynehezen megszerzett egyensúlyba, hogy le ne zuhanjak végzetesen és véglegesen. Az idő is ilyen átmeneti : "Még nyílnak a völgyben a kerti virágok...", de érzi az ember reggelente a kert végében lesben álló ősz hideg lehelletét.

   

   Talán a ma reggeli vérvétel és a közelgő CT, valamint az azt követő látogatás az onkológusnál is hozzájárul a Mérleg ingadozásához. Kicsit fegyelmeznem kell magam : főleg a kései lefekvés elkerülésében s a napi séta megszervezében. Ez utóbbi mindig időveszteségnek tűnik szememben... Pedig a nap is hívogatóan süt még vasárnapig, a hétvége és a következő hetek is ígérnek jónéhány változatos programot, a gyerekekkel is találkozunk. El kell kezdenem az anyákról szóló következő színpadi szövegemet legalább 4 hangra. Megígértem, hogy Káin és Ábel példáján is elgondolkodok és írok belőle egy félórás kis exposé-t. ("Il y a du pain sur la planche!" mondja a francia kifejezés, vagyis "van kenyér a deszkán", azaz felvágni való. Elvégzendő munka, lelkesítő terv.) Egyfelől biztatás, másfelől a mázsás súlyok a lábamon.

   Amazon épp most hozta ki a két megmaradt műanyag fácskát, melyek ugyan még kis elrendezésre várnak, de a terasz szomorú nyugati fala máris derűsebbé vált örökzöld lombjaiktól!

   

Együtt és nélküle

" Nekem nem az a magány, ami másnak. Nekem a magány a Te személyed hiánya, csak a Tiéd.

Ha ketten voltunk, mi voltunk ketten a világ."

(Szabó Magda : "Liber Mortis")

. 

  Ezt a kis Vertel Andrea kerámiát egy barátomnak hoztam ajándékba (nekem is megvan tavaly óta a "párja", de V.A-nál soha nincs két teljesen egyforma szobrocska). Még tavaly megkért, hogy hozzak neki is a sokfajta modell valamelyikéből és én örültem, mint mindig, ha másoknak is megakadt rajtuk a szeme. Egy hét múlva van a születésnapja, jó alkalom lesz.

   Kezdettől fogva erre a szoborra gondoltam. D. 6 év óta él özvegyen, felesége Anya előtt pár órával halt meg, a rák 4 hónap alatt végzett vele. Szinte egyidősek voltunk, fiaink egy osztályba jártak az érettségiig, és azóta is összejönnek néha. A szülők tanárok voltak, mint mi. Részt vettek folyóiratunk szerkesztésében is, sok kellemes összejövetel emlékét őrizzük  -  ma már csak mi ketten...

   D. is egyedül él, akárcsak én. Házát, kertjét példás rendben tartja, két kis unokája is gyakran van nála Párizsból : szeret velük foglalkozni. Ma már nem tűnik olyan elveszettnek, mint az első időkben, amikor is árnyéka lett önmagának. Barátai szorosan felkarolták.

   Ha felesége szóba kerül, még mindig könnybe lábad a szeme. Soha be nem gyógyuló seb. Ezért gondoltam erre a kis szoborra : mindig meghatódom a hosszú, szép házasságok, összeforott párok láttán... Az övéké túlélte ugyan a miénket 7 évvel, de sokkal hosszabb is lehetett volna. Mindenesetre túlélte a halált.

Újra teljes gőzzel...

   Egy hét pihenés után benne vagyok újra a stressz hullámaiban : cédulákat ragasztok a számítógépre az el nem felejtendő tennivalókról, telefonálok szerelőnek, ilyen-olyan időpontok érdekében, megrendelek az Amazonon 3 műanyag örökzöld fácskát és egy térdfájás-elleni, oldalt fekvő alvás esetén térdek közé szorítható ergonomikus szivacs-párnát... Állítólag hatásos  -  majd megírom.

   Meg kell látogatnom frissen operált barátnőmet, akinek a lábán elrákosodott foltot fedeztek fel nemrég : még szerencse, hogy időben! Megjegyzem magamban, hogy egy évben egyszer bőrgyógyászt is be kellene iktatnom az orvosaim közé, bár egyelőre egy jó pajzsmirigy-szakértőre vadászok (nem túl nagy lelkesedéssel, mert tudom, hogy évek óta fejem felett a műtét ígérete, mint Damoklész kardja...). Nem beszélve a péntek esti  szezon-nyitó társulati vacsoráról, melynek  megszervezésében én vagyok a soros : kb. 20-25 személyre kell előre elkészíthető ételt kitalálnom (és elkészítenem), valamint kiosztanom a desszert gondját másoknak... A havi gyógyszer-adagom is kiváltásra vár, s közben bekalkulálom a hónap végén esedékes CT és a megelőző vérvétel dátumát... S mindez csak a jéghegy csúcsa... Mikor jut időm a színház-bérlet kiváltására?...

   

Ha végigfutok a listán, csüggedten veszem tudomásul, hogy javarészt orvosi dolgokkal van tele. Valaha teljesen hiányoztak a repertoáromból, arról nem beszélve, hogy alig-alig volt szükségem listákra: minden megmaradt a fejemben... Ilyenkor kerülök egyet a kertben, főleg, ha ilyen ragyogóan  -  és enyhén  -  süt a nap, leülök egy percre a számítógép elé, hogy "kiszellőztessem a fejem" a gondoktól, mint a fuldokló, amikor a felszínre bukik, hogy levegőhöz jusson...

   Váratlan telefon. Van-e kedvem este egy kis vacsora-meghíváshoz? Mit mondjak : olyan volt, mint egy mentőöv. Felballagtam a lépcsőn és  -  hónapok óta először  -  enyhén kisminkeltem az arcomat... 

(a képen Serre-Chevalier az Alpokban)