Minden kezdet...

    Szerda reggel átestem életem első fog-implantátumán. Azaz mindjárt kettőn is egyszerre, a jobb felső oldalon. Szerencsére a születésnapom körüli sűrű és nagyon kellemes események elterelték a figyelmemet a várható programról, igy szinte majdnem elengedett hangulatban érkeztem 13-án reggel a fogorvoshoz.

   Már az előkészületek is meglehetős hatást tettek rám: az asszisztensnő beöltöztetett, még a fejemre is került egy kis sapka, a cipőmre védőpapucs, letakarta az arcom egy steril zöld lepedővel, amiből csak a szám látszott ki egy kerek lyukon. Na, itt komoly dolgok vannak készülőben, gondoltam.

Több, mint 1 órát feküdtem így a továbbiakban, fejem lábamnál alacsonyabban, nyitott szájjal, csukott szemmel. Nyelni nem tudtam, se válaszolni a meglehetősen beszédes fogorvos megállás nélküli csevegésére, legfeljebb néhány tétova nyögést tudtam produkálni itt-ott. A kezdeti érzéstelenítés hamar megtette hatását, az ovos aprólékosan elmagyarázta, mit miért és hogyan visz végbe (néha nem ártott volna, ha előre nem tudom), miközben állandóan ügyködött a számomra láthatatlan szerszámaival: fúrt, faragott, kikapart ezt-azt, becsavart amazt... Megdícsért állkapcsom koromhoz képest erős csontállamányáért. A végén közölte, hogy összevarrja a beültetett titáncsavarok felett az ínyemet (mely szintén nehezen hagyja magát átszúrkálni: talán az ínysorvadást még megúszom!). Adott egy hosszú listát a gyógyszerekről, amiket 1 hétig szednem kell: antibiotikum, kortizon, öblögető stb. és még egy erős fájdalomcsillapító is, arra az esetre, ha a fájdalom jelentkezne az érzéstelenítő hatásának elmúltával. Meglepetésemre ki sem kellett a dobozt bontanom: eddig a legkisebb fájdalmat sem éreztem (hogy babonásan lekopogjam), se aznap, se azóta! Másnap este pedig felhívott a fogorvos, hogy megtudakolja a fejleményeket: hogy érzem magam. Értékelendő gesztus.

   

Az első 2 napon leves és joghurt volt a menü, ma már szinte normálisan eszek, de csak a jobb oldalon. Eredmény: 3 kg-val kevesebb, aminek külön örülök!

   A jövő szerdán kiveszi a varratokat és másik 2 csavart ültet be, ezúttal alul és mindkét oldalon!

Hirtelen inspiráció - vagy az mindig váratlan?...

 Szomszédasszonyom (83 éves) most ment el, csak éppen benézett egy csokor virággal. A születésnapom körüli "nyavalygással" azt értem el, hogy végül szinte senki sem tudja  -  a végén talán magam sem  -  melyik napra esik valójában! Valaki minden nap benéz egy szóra, telefonál vagy üzen, születésnapi jókívánságok kíséretében. S számomra így több napig eltart a vígasság.

... előtte...

   Évek óta ajándékozok magamnak valamit "Gilbert részéről"... Nemrég jött az ötlet, ami minden bizonnyal G-nek sohasem jutott volna eszébe: veszek egy nagy cserép virágot a kandalló melletti szabadon maradt sarok betöltésére!... Közben mosolyogtam magamon: no lám, újabb bizonyíték a rejtélyre, hogy időnkénti japonizáló hajlamaimat miért követi szinte azonnal az Arisztotelésznek tulajdnított mondás igazolása: "La nature a horreur du vide!", vagyis magyarul: "A természet irtózik az ürességtől." A természet? Az enyém mindenképpen!

űr betöltve

   Eszembe jut, hogy tavaly eladtam két fehér bőr kanapémat, s vettem helyettük bársonyos borítású kétszemélyest és egy fotelt, mondván, hogy "levegősebbé" teszem a nem túl nagy méretű nappalimat. Idén jött hozzájuk a három személyes "banán", természetesen kiváló ürügyekkel igazolva, hogy "több hely legyen a gyerekeknek", ha jönnek. Mivel a falakat nem lehet messzebbre tologatni, a kis íróasztal változtatott helyet, kiszorítva a jobb sarokban 20 éve békésen szunnyadó kerek asztalkát. Igen ám, de a bal sarokban így űr tátongott az íróasztal helyén, amit a fotel nem tölthetett be... 

   Győzedelmesen hazacipeltem hát a nagy cserép virágot egy magasított kaspóval (cache-pot), hogy kiemelkedhessen a fotel mögül. Egyenként (!) letörölgettem a leveleit enyhén citromos vizzel (a citromot a vízkő ellen szántam). Ha besüt a nap, szépen mutat a sok levél vöröses színe.

Csomók és metafórák

   Vertel Andrea madara néma szemrehányással szemlél nagy szemeivel már napok óta, hosszú lábain álldogálva íróasztalom polcán. Hallgatom az eső fáradhatatlan kopogását a konyha tetején, a terasz piros asztalán. Megelégszem a blogok, facebook-bejegyzések böngészésével és nem írok semmi újat.

   Ismerem ezt a súlyos, számonkérő tekintetet a távoli és a közelebbi múltból is. Ó, az IDŐ, elvont, kifürkészhetetlen fogalom, olyan, mintha a levegőt probálnánk kezünkkel megragadni. Az emberi tudat egyik legszebb, legköltőibb találmánya: megnevez egy láthatatlan, megfoghatatlan, absztrakt fogalmat, amit legfeljebb csak méricskélni tud. Nomeg a hatását, a nyomát kézzelfoghatóan is nyugtázni: őszül a hajam, szaporodnak a ráncaim, görbül a hátgerincem íve... Nem olyan VAGYOK, mint tegnap VOLTAM, és bizonyára még ilyen se LESZEK holnap... Nemcsak földi pályafutásunk három fő időpillérét értette meg tudatunk, hanem annak lineáris lefolyását is...

   E kis botcsinálta filozófiai kitérő után  -  szokásos születésnapot megelőző nyavalygás  -  nem részletezem napi gondjaim csomóit. Igyekszem egyiket a másik után kibogozni, visszatérve a kis papírcsónak képéhez, melyet a napokban eresztettem vízre és amely bukdácsolva, meg-megakadva, de mégiscsak halad előre az útján, míg fatálisan át nem ázik...

Egyszer fenn, egyszer lenn...

    Mondhatom, nagyon rossz éjszakám volt mára virradóra!... Nem emlékszem, mikor volt utoljára egy jónak mondható, de ennyire rossz szerencsére ritka. A részletek nem fontosak, lényeg, hogy a szombati napom olyan kellemesre sikeredett, hogy szinte vártam a "büntetést", ellensúlyozásul a szombati könnyedségért. Mint már annyiszor. "Egyszer fenn, egyszer lenn...", akár az óriáskerék  -  bár ezt a monumentális közhelyet már sok dalszerző csépelte tovább. Attól még igaz is lehet... 

   Nekem másik hasonlat jut róla eszembe: a néhai Megyeházán, Szegeden, egy akkoriban (50 éve?) divatos páternoszter állt rendelkezésünkre, ha meg akartuk takarítani a sokemeletes lépcsőjárást. Nem tudom, létezik-e még? Az ott dolgozóknak áldás volt: liftre se kellett várakozni. A megállás nélkül, meglehetős gyorsasággal működő két kabinsor egyike fel, a másik lefelé haladt és menet közben kellett be- és kilépni. Engem első alkalommal igazi tériszony fogott el: szédültem, hányingerem támadt, reszkettek a lábaim. Elképzeltem, hogy valami miatt elszalasztom a leszállást, vagy későn lépek fel és egyenesen "lefejez" a egyre fogyó nyílás... Ha jól emlékszem, a lépcsőt választottam, a szorongás erősebb volt a gyávaságom feletti szégyenérzetnél. Később megszoktam és nem lett félelmetesebb, mint a moszkvai metró mozgólépcsője...

   Eredetileg inkább a szombat délutánról akartam mesélni, de szokás szerint elkalandoztam... akárcsak gyerekkoromban, bár manapság már csak tőlem érkezik a rendreutasítás. Eleget tettem egy baráti meghívásnak a szomszéd városban lezajló társulati ülésre, melyet egy helyi szerző történelmi regényfolyamának bemutatásával kötöttek egybe. Nem annyira a meghívott, inkább a találkozások, beszélgetések vonzottak régi és új ismerősökkel, akikkel a hosszú covid-szünetek alatt nagyon ritkán láttuk egymást. Kicsit engedtem Annie unszolásának is, aki felajánlotta, hogy elvisz. Különösebb várakozás nélkül indultam neki, élveztük a gyönyörű nyárutói ragyogást, mintha a nap is kiadta volna utolsó meleg sugarait.   

   A fogadtatás szokás szerinti meleg, baráti volt, a bemutatót fesztelen beszélgetés követte, maszk nélkül (a belépés viszont QR kód ellenőrzésével). Letelepedett mellém egy ismeretlen idős hölgy, talán pár évvel nálam is több, megnyerő mosollyal közölte, hogy régóta szeretne velem beszélni, mert nagyon élvezi a gyerek- és fiatalkoromról szóló írásaimat. Honnan ismeri őket?, kédeztem meglepetve. Hát a FB oldalamról, felelte és bemutatkozott. Kiderült, hogy ismeretlen ismerőseim egyike. Egy másik, hosszabb ideig tartó beszélgetés kezdeményezője egy mögöttem ülő férfi volt. Látásból ismertem évek óta, még a színházunk programjaiból. Kicsit fennhéjazónak tartottam és kerültem vele a közelebbi kapcsolatot. Mint ahogy annyiszor, most is bevált a nagy igazság: óvakodjunk messzemenő ítélet levonásától felszínes benyomásaink alapján !

   A fenti két epizód csak töredéke volt a sok kellemes társalgásnak. Néhányukkal hamarosan újra találkozunk, új tervek is születtek az eljövendő hónapokra, ha a fátum is úgy akarja...

2021. septembre 25. A hallgatóság egy része  (a 2. sorban ülök)

Kalandozó őszi gondolatok

 Belmondo temetése óta nem írtam a blogomra.

Az embert könnyen elkapja a befelé fordulás, a sorozatos lemondások betegsége : csak eleinte fájdalmas, a lassú beletörődés, a megszokás ideje alatt, aztán már csak valami ernyedt, kiszáradóban levő sebhely emlékeztet a pezsgő múltra, s csak akkor válik érzékenyebbé, ha megkapirgáljuk a felszínét egy kicsit... Idővel ez a kísértés is elmúlik, akárcsak a többi.

Ajándékként gyönyörűen sziporkázik a nap a fehőtlen kék égen, bár ma reggel már  -  az idén először  -  langyos fűtőtestek vártak a földszinten. Az ősz első kézzelfogható jele. Most veszem észre, hogy azt írtam: "az idén"... Nyugtazom magamban, hogy számomra a szeptember talán örökre az új év  -  az iskolaév, persze  -  kezdetét fogja jelenteni. Nem csoda, hiszen diákként, majd tanárként 22 év telt el életemből az iskolában, nem számítva a kis ráadásokat itt-ott. Végül is a tanári pályám fájdalmasan rövid volt, hiszen nagyon szerettem a tanítást, különösen az antik szokrateszi maieutika (rávezetés) módszerével, aminek annak idején a híres nevét, eredetét sem ismertem, csak amúgy ösztönösen műveltem. Szerettem a gyerekeket, akik ezt általában megérzik és viszonozzák is, ami mégiscsak a tanárság egyik nagy ajándéka.

A hónap elején végre eljött egy kertész és meglehetősen borsos áron, egy társával nagyjából két és fél óra alatt megtisztította (miniatúr) dzsungellé fajult kertemet s el is vitték a zöld hulladékot hét nagy zsákban. Annyira lenyírták a füvet, hogy az idén talán már nem is kell. Azóta a szomszéd macskák se tudnak benne bújkálni s én is ellátok a teraszról a kert végéig. Csak a nap kitartson még legalább a születésnapomig, ha lehet, kis éjjeli záporokkal, akkor megígérem, elégedett leszek  -  majdnem!  -  az életetemmel, legalábbis igyekszem majd nem gondolni fájdalmasan égető hiányaira...

Adieu à Bébel*...

   Éppen most lett vége az Invalidusok Dómjának udvarán megtartott búcsúztatónak, melyet Jean-Paul Belmondo tiszteletére rendeztek. Ez a magasrangú tiszteletadás csak kivételes személyeknek, kivételes események áldozatainak jár. A köztársasági elnök mondta a búcsúztatót, a Garde Républicaine játszotta a gyászindulót és a Marseillaise-t. A kék-fehér-piros zászlóval letakart koporsót díszegyenruhás katonák helyezték el a nagy belső tér közepén, mely körül a meghívottak, az állam magasrangú vezetői és persze a közeli hozzátartozók foglaltak helyet. Ezúttal az első ezer "névtelen" érkező is bejöhetett, feltéve ha a "passe sanitaire" birtokában volt. Akiknek benn nem jutott hely, óriási vásznon követhették a benti szertartást az Invalidusok előtti térről.

   A búcsúztató beszédet a köztársasági elnök, Emmanuel Macron mondta el  -  sőt, bennfentesek szerint ő maga írta (különben a hivatalos beszédek megírása  természetesen az ezzel megbízott személy feladata). Valóban megható volt, a végén a jelenlévők hosszan és melegen meg is tapsolták, ami szinte sohasem fordul elő hasonló alkalommal.  Belmondo óriási arcképéről mosolyogva hallgatta. Az elnök a beszédbe illesztette a színész nagy sikereinek címét, néhány népszerű, közszájon forgó replikáját, népszerűségének okait, az elmúlt 60 év filmtörténelmét, mely összeolvadt az ország háború utáni éveivel. A mosollyal, mely mindenki arcán megjelenik Belmondo nevére, a megrendülés könnyei keveredtek. A televízió több csatornája már napok óta játssza filmjeit, mióta halálának híre felröppent. 88 évesen az utóbbi időben, főleg agyvérzése óta meglehetősen legyengült állapotban volt, mégis mindenkit megdöbbentett a hír.

  Óhatatlanul arra gondoltam, mint valahányszor, amikor egy népszerű művészt elveszítünk, hogyan válnak a nagy írók, költők, színészek életünk részeivé, a névtelen milliók közös kincsévé azáltal, amit tőlük kaptunk. Képzeletük teremtő játékossága vidámságot, megrendülést, boldogságot, tragédiát, komédiát éltet át velünk, s ezek az élmények beépülnek mindennapjainkba, átalakítják őket, s velük egy kicsit bennünket is...

(* Bébel : Belmondo gyengéd és közvetlen becézése) 

Szeptember eleje

   Véletlen-e vagy sem, több általam látogatott blog szeptemberi bejegyzése kezdődik a hirtelen ránk törő magány érzésével. Még akkor is, ha a nyár nagy részét legtöbbjük szintén egyedül töltötte. 

   Csak tépelődni lehet rajta, vajon miért érzi sok egyedül élő  -  "de nem magányos!",  hívja fel a fontos árnyalatra a figyelmet egyik-másik  -  fokozottabban a magány súlyát. Megvallom, az idén nálam pont fordítva történt: többnyire a nyár a mozgalmasabb a gyerekek vakációjával, a nyaralás egy része is közösen telik évek óta a mindszenti házban. Az idén másként történt. Főleg az én kezdeményezésemre, de részben a Covid miatt is, nem utaztunk el Magyarországra. A gyerekek itt voltak a múlt hét végén születésnapokat ülni, ami mindig villámgyorsan eltelik. Ez a hét viszont már a tanévkezdésről beszél.

   Mindkét unokám iskolát vált. Lucie gimnáziumba került, új város, új környezet, új társak. Minden ismeretlen, de megbízok nagyon éretten gondolkodó, kedves-okos idősebb unokámban! A kisebbiket jobban megviseli a változás: a "collège" (kb. a felső tagozatnak felel meg) kellős közepén kell csapot-papot otthagynia és teljesen új környezetbe kerülnie. Szerencsére a szülők inkább a pozitív biztatást, mint a pátyolgató sajnálgatást választják. Telefonáltam nekik én is, különösen Alice-t hallgattam meg és rebesgettem előtte, hogy milyen érdekes tapasztalatokat tartogat ez az új korszak az életében! Az önállóság felé is nagy lépést tesz majd, hiszen valószínűleg vonattal kell bejárnia. Tizenhárom éves lesz 2 hónap múlva.

   Számomra is beindul a társulati összejövetelek ideje. Lesz bőven tennivaló és az is előfordulhat, hogy kisebbfajta egyedüllétre is vágyakozom majd! Csak a napsütés kísérjen el még pár hétig, hiszen a nyár olyan szűkmarkúan bánt velünk. Szükségem lenne a vénasszonyok nyara kellemes, gyengéden símogató napsugaras pár hetére, hogy fokozatosan elkísérjenek a levegőben úszó méla pókhálóktól a zúzmarás őszi derengésig, és kedvet adjanak a bekuckózás meghitt melegéhez.